Ugyan ki merné vitatni, hogy a széthúzás rossz, az összefogás pedig jó? Ki merné vitatni, hogy az utóbbi a célra vezető módszer a haza fényre derítéséhez? A közgondolkodás elviseli szinte bármilyen állítás vitatását – ez kivétel.

Pedig a közgondolkodás valószínűleg téved. Természetesen nem abban, hogy az összefogás jobb eredményt ígér egy társadalom számára, mint a széthúzás. Abban téved, hogy az utóbbit valami hatalmas, nemzeti szintre emelkedett tévedésnek látja (természetesen mindig a mások tévedésének), amelyet a puszta belátás útján orvosolni lehet.

A valóság ugyanis az, hogy a megosztottság a magyar társadalom természetes állapota, egyenesen következik az elmúlt évszázadok hazai társadalomtörténetéből. Éppen ezért hatástalan bármiféle győzködés és rábeszélés. Nem azért vagyunk megosztottak, mert képtelenek vagyunk belátni egy egyszerű igazságot, hanem mert ez a megosztottság mélyen gyökerezik a kultúránkban. Ha úgy tetszik, elődeinktől ez az egyik örökségünk, amelyen csak nagyon nehezen tudunk úrrá lenni. És nehezen is csak úgy, ha megértjük az okait. Erre teszünk most kísérletet.

A magyarok mások

Ha azt mondjuk: amilyen a származásod, a „fajod”, olyan a gondolkodásod – ez rasszizmus. De ha azt mondjuk: amilyenek az emberek, akik között felnőttél, olyan a gondolkodásod – ez már tudomány, közelebbről strukturális antropológia. És még ha azt is hozzátesszük, hogy a neveltetés ugyan nem predesztinálja az egyént, de kőkeményen megadja egy adott sokaság magatartásának valószínűségét – akkor akár Claude Lévi-Straussnak, a strukturalizmus atyjának tanítványai közé is sorolhatjuk magunkat.

Az a kedvelt, haladónak, emberbarátnak gondolt állítás, hogy egy adott közösség (kisebbség) tagjai ugyanolyanok, mint a többiek, vagyis sokfélék – nos ez, ha jóindulatúan fogalmazunk, csupán széplelkű blöff. Nem, a görögök nem ugyanolyanok, mint a dánok, a navajo indiánok nem ugyanolyanok, mint a sziúk, a magyarok nem ugyanolyanok, mint a románok, hanem közösségként mások – ez nem értékbeli rangsor, hanem egyszerű tény.

A másság hordozója egyik közösség esetében sem a „vér”, a biológiai öröklés, hanem a tág értelemben vett kultúra, az úgynevezett szociokulturális öröklés. Ez a felismerés az immár fél évszázada ismert és elfogadott társadalomértelmezés, a strukturális antropológia lényege.

Hiteiből, félelmeiből, vágyaiból, értékeiből, törekvéseiből, a világ egészéről és egyes jelenségeiről alkotott nézeteiből, gesztusaiból és a mások gesztusaira adott válaszaiból minden kulturális közösség struktúrát, összefüggő, önmagát tartó szerkezetet hoz létre és tart fenn. Ebbe a struktúrába, vagy Szent-Györgyi kifejezésével kalitkába, ki-ki a magáéba, mindenki beleszületik, ha akarja, ha nem. Az egyénnek bizonyos szintig szabadságában áll kitörni a kalitkából, de a közösség számára ez a szabadság nem létezik. Vannak búvármadarak és repülő halak, de a galamb soha nem fog víz alatt úszni, a ponty soha nem fog repülni.

Szent-Györgyi gondolata az idő-dimenzióra koncentrál, de miért ne terjeszthetnénk azt ki a térben is: a világon ahány kultúra (az elkülönülés egyik, de nem kizárólagos indikátora a saját nyelv), az mind más kalitka, amelyek még a múló időben is változnak.

Ez a bonyolult szerkezet alkotja az emberiség egészének struktúráját, akár az emberi testet a szervek, azokat a szövetek, majd a sejtek, a molekulák, az atomok, a szubatomi részecskék – amelyek még mindig maguk is struktúrák.

A kulturális struktúra vagy kalitka viselkedést befolyásoló működése jól megidézhető a dobókocka példájával. Ha elvetünk egy hatlapos dobókockát, az eredmény azonos valószínűséggel lesz egytől hatig bármelyik szám, de ha száz kockát vetünk el egyszerre, az átlag elkerülhetetlenül 3,5-hez közeli érték lesz, miközben továbbra sem tudjuk előre egyik kockáról sem, hogy az milyen számra fordul. Léteznek tizenkét lapos, huszonnégy lapos dobókockák, azok a maguk törvényei szerinti eredményt adnak.

A rasszizmus éppen olyan ostobaság, mint minden egyes kockától ugyanazt a számot várni, a szociokulturális meghatározottság elvitatása pedig éppen olyan ostobaság, mint elvitatni a statisztikai valószínűség törvényét.

A társadalom „dobókockáinak” lapjai természetesen sokkal számosabbak, az emberi természet huszonnégyszer huszonnégy tényezővel is nehezen írható le, a törvények azonban a bonyolult rendszerekre éppúgy érvényesek, mint az egyszerűekre.

A társadalmi struktúra nem az égből ereszkedik alá, a népek maguk hozzák létre maguknak. E létrehozásban azonban az akarat szerepe csekély. Sokkal inkább öntudatlan tevékenységről van szó, a sors, a véletlen, a különféle hatások együtt vesznek részt a formálásban.

A közösség, tágabb értelemben a nemzet ezen önformálással igyekszik alkalmazkodni a környezet új és új kihívásaihoz – a modern társadalomelmélet több képviselője nem fél ezt a jelenséget kulturális evolúciónak nevezni.

Azért vagyunk olyanok, amilyenek, mert önkéntelenül bár, de ezt tartjuk, vagy inkább ezt tartották elődeink megfelelő válasznak a külvilág hatásaira. A külvilág persze változik, olykor lassan, máskor nagyon is gyorsan. A struktúra azonban csak lassan képes módosulni, pontosabban a struktúra egy adott komponensének megváltozásához szükséges idő egyenes arányban áll azzal az időtartammal, amely alatt a komponens rögzült.

Ha egy magatartásminta évszázadokon át beépült egy kultúrába, akkor bizony évszázadok kellenek a megváltoztatásához is. A feszültségek akkor keletkeznek, ha egy hatás hosszú ideig tartósan fennáll, majd hirtelen megváltozik, a hatás alatt lévő társadalom viszont képtelen a gyors módosulásra, az új kihívásokra egyre a régi, már alkalmatlan válaszokat adja.

Mindezek alapján, anélkül, hogy a jelenség elemzésébe mélyebben belemennénk, nem kell félnünk kimondani azt a tényt, hogy mi magyarok nem ugyanolyanok vagyunk, mint más, hanem mások. Mint közösség vagyunk mások, vannak megkülönböztető tulajdonságaink, hiteink, félelmeink, törekvéseink, értékeink, a világ egészéről és egyes jelenségeiről alkotott sajátos nézeteink.

Még egyszer leszögezzük: ebben az állításban az értékítéletnek még csak a halvány szándéka sem húzódik meg. Hogy a legtöbb magyar szeret magyar lenni, nem azért van, mert ez különb állapot, mint más, hanem mert az egészséges lélek szívesen azonos önmagával.

Aki magyarnak született, magyarként nőtt fel, annak magyarnak lenni a legjobb. És azt sem állítjuk, hogy bármelyik magyar ne viselkedhetne pontosan úgy, mint bármelyik dán, görög, azeri vagy hottentotta – és vice versa. Közösségként azonban a saját kalitkánk keretei között működünk. Ha tehát a mi köreinkben több a széthúzás, mint más népek között – és ebben, noha ilyen önváddal sok nép ostorozza magát, valószínűleg van igazság –, akkor nem kell félnünk kimondani, hogy ez a korántsem szerencsés magatartásminta kultúránk – vagy tágabb értelemben struktúránk – része.

Ha változtatni akarunk rajta – márpedig változtatni akarunk –, akkor ilyenként kell diagnosztizálnunk, és a rábeszélést, vagy ha úgy tetszik, ráolvasást éppen úgy sutba dobhatjuk, mint bármely más testi vagy szellemi elváltozás esetében.

Balsors akit…

Hogy struktúránk más, mint más népeké, az nyilvánvalóan az elmúlt századok hatásaiból, magyarán a történelemből vezethető le. Mindnyájan érezzük – és jól érezzük –, hogy Magyarország társadalomtörténete alapvetően más, mint Európa többi országaié. Még a környező népekéitől is alapvetően eltér. Egyszerre érezzük többnek és kevesebbnek, különbnek és rosszabbnak magunkat, mint a többi népeket. És ebben teljesen igazunk is van. Rendkívüli teljesítményekre lehetünk büszkék, és komoly hibák miatt szégyenkezhetünk. Utóbbiak között az egyik legsúlyosabb a magyar átok, a széthúzás.

Belső ellentéteink csak egy-egy történelmi pillanatra, forradalmi felragyogásban oldódnak nemzeti összefogássá, hogy idővel ugyanott folytatódjék minden, mint a felragyogás előtt.

Miért van ez így? Az első, amit ki kell mondanunk, hogy a balsors – önmagában – nem magyarázat. Elég, ha a lengyelekre gondolunk: a mi nemzeti balsorsunk édesbús történelmi andalgás az övékéhez képest. Lengyelországot legyőzték, átszabták, felosztották, kizsákmányolták – a lengyel nép mindezt túlélte, és most a jelentős, sikeres nemzetek között tudja magát. Az osztrák népnek is volna oka siratni – az elveszett régi nagyságot –, de nem teszi. A szlovákokat bizonyára frusztrálja némileg a régi nagyság hiánya, ám úgy tűnik, fiatal államuk ettől még sikeresen működik. Talán a szerbek érezhetnek valami hasonlót, mint amin a magyarságnak kellett keresztülmennie Trianon után, de a mi bajainkra magyarázatot náluk sem találhatunk. Azt egyedül önmagunkban, a saját múltunkban lelhetjük.

Pirrusz népe

Város és falu között – széles értelemben véve mind a kettőt – majd minden népben több-kevesebb ellentét feszül, amióta egyáltalán városok vannak. Másféle embert, másféle világszemléletet nevel az egyik és a másik, és a két szemlélet örök vetélkedésben áll egymással. Ami a megosztottságnak ezt a dimenzióját a magyar társadalomban különösen felerősíti, az a magyar főváros és a vidék közötti strukturális távolság nagysága. Úgy tűnik, mintha a főváros népe más világértelmezési keretek között élne, mint az ország többi részének lakói, mintha a népi-urbánus ellentét két elkülönült társadalmi struktúra között feszülne.

Okkal tűnik így. A magyar társadalomfejlődés egyik sajátossága, hogy a társadalmat minden tekintetben domináló főváros polgárságának meghatározó hányada közvetlenül vagy közvetve, egy vagy több lépcsőben külhonból érkezett. Olyan erős hányad ez, amely a polgárságban felolvadó magyar nemesség többségét is képes volt magához szocializálni.

Hogy miért történt így, annak magyarázatát abban a társadalmi szituációban kereshetjük, amely kitermelte magából az 1867-es kiegyezést. Ezt a szituációt legpontosabban a pirruszi, győzelemmel felérő vereség – vereséggel felérő győzelem kifejezéspárral írhatjuk le.

Az 1848-’49-es szabadságharc bukását követően Magyarország a Habsburg uralkodóházzal szemben megvívta a maga néma szabadságharcát is. Ez a szabadságharc kompromisszummal zárult. A Deák Ferenc vezérletével megalkotott kiegyezés kétségkívül közjogi remekmű, amely azonban nem orvosolta, hanem elfedte, lefojtotta a mélyben meghúzódó bajokat.

Magyarországot gazdasági és kulturális sikerpályára állította, miközben nem csupán egyenes utat jelölt ki a számára a szétdarabolódás felé, hanem identitását is alapjaiban rendítette meg – nemzeti identitás alatt azt értve, amit Fernand Braudel Franciaország identitása című, nagyhatású művében fogalmazott meg, a mindennapok társadalomtörténetében ragadva meg egy nemzet önazonosságát.

Ha 1867-ben a magyarság szabadon dönthetett volna az ország közjogi helyzetéről, az óriási többség gondolkodás nélkül a függetlenségre szavaz – és igazuk lett volna. A kiegyezés nem kevesebbet foglalt törvénybe, mint hogy a legfontosabb kérdésben Magyarország nem nyilvánítja ki az akaratát. Hogy meghajlik a nagyobb erő előtt, és a belső erőkre támaszkodó, szerves fejlődés helyett egy külső erőkre épített fejlődés útjára lép.

A sajátos közjogi konstrukció következményeképpen Magyarország elég erős és gazdag országgá vált ahhoz, hogy a régió polgársága és polgárosodni vágyó csoportjai számára vonzó letelepedési cél legyen, de eléggé gyenge maradt ahhoz, hogy ezzel a betelepedéssel szemben saját polgársága vegye fel a versenyt.

A polgárosodó nemességet egy időre teljes egészében felszívta a hadsereg, a politika és a közigazgatás, a parasztságot pedig otthon tartotta a viszonylag biztos megélhetés, valamint a városi élet számukra egyre idegenebb volta.

Budapest és vidék

A XIX. század második felében történt, hogy Budapest minden tekintetben az ország többi része fölé kerekedett, gazdasági, szellemi és politikai téren olyan előnyre tett szert, amely ma is behozhatatlannak mutatkozik a „vidék” Magyarországa számára.

A szabadságharc idején a Duna menti hármasváros még csak egy volt az ország városai között, talán a legnépesebb, de nem domináns szerepben. Ötven évvel később a túlnyomó súly már nem volt kétséges. És ennek nem is a rohamos népességnövekedés volt a fő oka, inkább az addig soha nem látott szellemi-gazdasági-politikai koncentráció.

Ismeretesek az adatok a magyar főváros magyar nyelvűvé válásáról. Ebből azt szokás levezetni, miként asszimilálta magához a magyarság az ide érkezőket. Ha azonban a strukturális antropológia szemszögéből nézzük a folyamatot, megérthetjük, hogy az asszimiláció inkább fordított előjelű volt. Nyelvet váltani akár egy emberöltőn belül is lehet, strukturális beállítottságot azonban sok generáción át is csak nehezen. Különösen egy olyan közegben, amely eleve elkülönült kultúrájú közösségre épül. Márpedig Pestbuda-Budapest éppen ilyen volt.

Az adatokból jól látható, hogy a XVIII. században ez egy német város(csoport) volt, a török kiűzése utáni romokból, a magyarok kipusztulván belőle, ilyenként emelkedett fel, és noha a XIX. század második felében, a XX. század elején rohamtempóban zajlott a nyelvváltás, azt nem követte, nem követhette ilyen sebességgel a szokások, a gondolkodás változása.

A XIX. század közepétől az első világháborúig több mint félmillió zsidó érkezett Magyarországra, hozva magával a maga kultúráját. Közülük azok, akik egy vagy több generációs lépésben Budapestre települtek (a többségük nem ezt tette), ehhez a nyelvében magyarosodó, kultúrájában, vagy pontosabb kifejezéssel, szociokulturális konstrukciójában azonban továbbra is német gyökerű közösséghez hasonultak – miközben, elég számosak lévén, bizonyos mértékig maguk is magukhoz hasonították az itteni népességet. Kisebb léptékben, de hasonló folyamat keretében érkezett ide sok tízezer szlovák, valamint felvidéki német – nyelvükben elmagyarosodtak, szokásaikban, kultúrájukban pedig „elbudapestiesedtek”. Velük az ezres nagyságrendben érkező szerbek, románok, horvátok, és még ki tudja milyen nemzetiség.

Nagyon nagy nyomatékkal hangsúlyozzuk: ebben a megállapításban az égvilágon semmiféle értéksorrend nincs. Nem „idegenszívűekről” beszélünk, hanem kulturális meghatározottságokról, a társadalomtudomány által már régen felismert törvényszerűségek érvényesüléséről. És természetesen semmiféle „káros” zsidó befolyásról sincs szó.

Először is tisztáznunk kell, hogy a zsidóságnak az a része, amelyik vidéken telepedett le, legnagyobbrészt a vidéki Magyarországhoz hasonult, és ha a mai magyar zsidó közéletben ennek kevés jele mutatkozik, annak egy tragikus fejlemény az oka: hogy ugyanis a vidéki magyar zsidóság kilencven százalékát 1944–45-ben kiirtották.

Másrészt azt is világosan ki kell mondanunk, hogy a fővárosi zsidóság értéket teremtett, nélküle sem a gazdasági, sem a kulturális felvirágzás nem következhetett volna be ilyen sikeresen. Az azonban nem lehet kétséges, hogy mindennek hatására létrejött, és a magyar kultúrába mélyen beépült a világértelmezés kettőssége, a népi-urbánus ellentét.

Nem igazság áll szemben hazugsággal, hanem egy lehetséges, érvényes szemlélet áll szemben egy másik, szintén érvényes szemlélettel. Budapest értelmiségének és polgárságának szociokulturális konstrukciója áll szemben az úgymond vidéki – tradicionális, sőt eredeti – Magyarország szociokulturális konstrukciójával.

Ami a problémát máig nehezen kezelhetővé teszi, az az, hogy az egyik nem érti a másikat. Természetesen mindenki összefogást akar, de természetesen mindenki a maga elvei szerint. És így természetesen nem lehetséges az összefogás.

Sokan sokféleképpen próbálták megragadni, megfogalmazni ezt az ellentétet, többnyire a Kelet és a Nyugat ellentétét vélve felfedezni benne – a legkevésbé sem véletlen, hogy az urbánus világszemlélet máig legjelentősebb folyóirata a Nyugat címet viselte, az azzal szembehelyezett szellemi műhely ellenben Napkelet címmel adott ki folyóiratot.

A lényeg azonban nem ez, még kevésbé a progresszió és maradiság ellentétpárja: ami igazán fontos, az annak megértése, hogy az ellentét a mi kultúránkban benne foglaltatik, annak lényegi eleme, és a különböző felszíni megnyilvánulások, például a közéleti és pártcsatározások ennek csupán tünetei.

Mátyás király népe

Hogy a belső feszültség nem termékenyítő, hanem romboló, annak az az oka, hogy egyik fél sem érzi benne jól magát.

A népi kultúrkör tagjai úgy érzik – okkal –, hogy noha óriási többségben vannak, mégis háttérbe szorítva kell tevékenykedniük, az urbánusok minden pozíciót elfoglalnak előlük. Utóbbiak viszont teljes joggal támaszkodnak saját kiváló szellemi teljesítményükre, mondván: csináljátok utánunk, és ti is pozícióba kerültök.

Mert hiszen senki előtt nem lehet kétséges, hogy az a bizonyos, Budapesten létrejött szellemi közeg (talán mondanunk sem kell: nem a fővárosban élés tesz valakit urbánussá, hanem a családi háttere) nemcsak önmaga lélekszámához képest, de abszolút számokban is jelentősebb szellemi teljesítményre képes, mint a vidék Magyarországa.

Tán túlzó a párhuzam, de azért érdemes végiggondolni: tessék összehasonlítani egy budapesti belvárosi romkocsmát egy kisváros, majd egy falu kocsmájával. Az első világszám, amelynek csodájára jár Európa ifjúsága, a második legföljebb gyorsan felejtendő epizód a betérő életében, a harmadik maga a sivár reménytelenség. És a vidéki – eredeti – Magyarországnak mégis teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy ez így egyáltalán nincs rendben.

Tízmillió magyarországi magyar nem arra született, hogy abból kilenc és fél millió eltartson, kiszolgáljon, hatalomban tartson egy félmilliós elitet – amelyik ráadásul nem is a saját értékei szerinti kultúrát műveli és hozza létre.

Íme a magyarázat arra a számos felmérés által feltárt különös jelenségre, hogy a magyar társadalom nemzetközi összehasonlításban miért olyan kiugróan bizalmatlan a saját elitjével szemben, ugyanakkor miért vár olyan sokat az államtól – elsőrendűen éppen azt, hogy az elittel szemben megvédje őt.

Ez nem a kádári gondoskodó állam iránti nosztalgia, távolról sem az. Inkább a magukat tehetetlennek, erőtlennek érzők reménye valamely igazságos erőben, amely helyettük is cselekedni képes, mint tette volt Mátyás király a népi emlékezetben.

A két világháború között, a harmincas években az úgynevezett népi írók mozgalmának hatására, nem nélkülözve a nemzeti és nemzetközi szocializmus eszméjének hatását sem, kormány által támogatott kezdeményezések indultak a vidéki Magyarország tehetséges ifjainak az elitbe segítésére. A mozgalom hívei azonban tévedtek, amikor a magyar parasztságban valami hatalmas aranytartalékot láttak, amelyet addig erővel elzártak, és most csak ki kell aknázni, felszínre kell segíteni, s a haza fényre derül.

Aki közelről látta, az pontosan tudta, hogy a paraszti lét a huszadik század első felében nem tiszta forrás volt, hanem testi és szellemi nyomorúság. És mégis igazuk volt, amikor a parasztság felé fordultak. Mert egy nemzet nem boldogulhat anélkül, hogy többségének, magyarán népének szellemi keretei közé ne rendezze az életét – hogy azonossá váljon önmagával.

A világháború, majd a kommunizmus-szocializmus részben felülírta, részben elfedte a problémákat, részben kezelte azokat (egy ideig rengeteg tehetséges parasztgyerek került „föl” a fővárosi iskolákba, szellemi műhelyekbe), alapvető változást azonban nem hozott.

A rendszerváltás előkészületei során a népi-urbánus ellentét gyorsan és tisztán reprodukálódott, és most már pártszíneket is öltött. Budapest urbánus elitje az SZDSZ mögé sorakozott fel, míg a magát nemzeti oldalként meghatározó rész az MDF, a KDNP és a kisgazdák mögött. A Fidesz az urbánus ifjúság pártjából, a többiek lehanyatlásával párhuzamosan, valójában felnőtté válásuk miatt tért át a nemzeti oldalra, hiszen vezetői mind a népi kultúrkörből származnak, ez a természetes közegük. A szocialista párt ebből a szempontból nem kategorizálható, ez az ereje és egyúttal ez a gyengesége is. Hogy az urbánus párt összeomlott, az valószínűleg elsősorban saját vezetői önhittségének köszönhető – maga az urbánus szellemi közösség azonban éppúgy jelen van, mint a liberális párt legsikeresebb éveiben.

A nagy magyar megosztottság tehát változatlan, az urbánus elit a médiában és a kultúrában fejezi ki magát. Változatlan az is, hogy a két fél nem érti, nem is nagyon akarja érteni a másikat.

Mi a megoldás? Talán a történelem. Amely szigorúan többségi elven működik: a számosabb köznép mindig magába olvasztja a kis létszámú elitet. A politika felelőssége, hogy ezt a szükségszerűen lezajló folyamatot mederben tudja-e tartani, előnyünkre képes-e fordítani, segít-e megteremteni a teret az öntudatos, modern nemzeti polgárság fölemelkedéséhez.

Bencsik Gábor