Hirdetés

Ezt a kanyart már nem kellett volna vállalni, mégiscsak szenteste van, dünnyögte magában Sittes Józsi, aztán elégedetten zsebre vágta a gazdától kapott ötvenezer forintot, és a telepakolt szemeteskonténert egyetlen gombnyomással a Merci platójára emelte. Meglódult a 15 tonnás jószág, igaz, nyomta is a gázt Sittes Józsi, mert azt ígérte asszonyának, lányainak meg az anyósának, hogy este hat órakor tálalhatják az ünnepi vacsorát. A szemétlerakó előtti utolsó kanyarban mintha egy vicsorgó farkas ugrott volna a vakító fényszórók elé, és a következő pillanatban Józsi félelmetes szorítást érzett a mellkasában, majd éles harapást a szíve tájékán… A Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézetben, vagyis közismertebb nevén Haller utcai kardiológián tért magához.

– Elmúlt hajnali öt óra, ébresztő! Boldog karácsonyt, kedves betegek – tolja maga előtt kerekes vérnyomásmérőjét Aranka nővér. – A kis Jézus ha be is nézett hozzánk az éjszaka, már messze járhat, de a betegség itt ólálkodik a kórházi ágyak között, csak a kellő pillanatra vár – sorolja intelmeit olyan választékosan, akár egy könyvtári felolvasóest díszvendége. – Feri bácsi, hoztam a fertőtlenítő sampont, a szivacsot meg a lepedőt, fürödjön meg, aztán meztelen feküdjön fel az ágyra és várjon, mert Editke után tolják magát a műtőbe. Fel a fejjel!

Feri bácsi int a nővérnek.

– Tegnap az altatóorvos aláíratott velem egy papírt, hogy ha végzetes probléma történne a műtét során, akkor én azt elfogadom – hajol közel Arankához. – Félek. Elmúltam 72 éves.

Korábban írtuk

A nővér megnyugtatja.

– Ez nem egy szemölcslevétel, hanem szívműtét lesz, papa, de nyugodjon meg, látjuk még egymást, akár a többiekkel. Igaz? – néz körbe a kórteremben. – Különben mindenki fél – nyugtatja meg az öreget.

Két mentős érkezik.

– Villamosmegállóból hozzuk – cipelnek be egy halálra vált középkorú férfit a hordágyon. Kisebb infarktust kaphatott, jelentik az ügyeletes orvosnak, aki az alsó szintről kettesével szedi felfelé a lépcsőket, és nem csak azért, mert fiatal. Mi­után magához tér a behozott biztonsági őr, aki kelenföldi munkahelyére igyekezett volna, elárulja nevét, születése helyét és dátumát, a doktor pedig megkönnyebbülve annyit mond, szerencsére nincs túl nagy baj.

Editke ágyát tolják át nyitott ajtónk előtt a műtő felé, akit szintén néhány napja szedtek össze egy budai lejtős utca aljában a kerékpárjával együtt. Ötéves unokájához pedálozott volna a nagyi, de még hegymenet előtt elszorult a mellkasa, tovább egy tapodtat sem. Azóta már a 35 éves fiát is kivizsgálták, és Editkéhez hasonlóan neki is disznóbélből készült szívbillentyűt kell beoperálni a tönkrement emberi helyére. Mert amíg csak környékez a betegség, addig makacs erővel és akarattal még úr maradhatsz a nyavalya fölött. Amikor fenyegetően közelebb lopakodik hozzád, és erőidet méregetve harapdálni kezd, még mindig úgy érezheted, odébb a végzet. De amikor már itt görnyedsz meztelen üleppel a betegágyad szélén, és a szádból, testedből kilógó csövek mellett keservesen préseled ki a Miatyánk vigasztaló sorait, és olyan messziről látsz mindent eddig lefolyt életedben, mint még soha, akkor érezheted: vesztésre állsz a betegség, a végzet előtt.

– Én is meg akartam halni a műtét után, mert kegyetlen fájdalmaim voltak – emlékezik Imre bácsi, akit Jánoshalma mellett szedtek össze a mentősök egy 400 férőhelyes sertéstelep közepén. – Szerencsére a fiam is ott volt velem, amikor összeestem. Hála az orvosoknak, az ápolóknak, már ötödik napja nincsen halálfélelmem. Szenteste sírtam ugyan a folyosó végében, meg biztosan szilveszterkor is fogok, de legalább élek, uram.

Látogatóm érkezik.

– Laci vagyok, megborotválom a mellkasát, és tolom a műtőbe – hajol fölém egy zöld inges fiatalember, aztán elindulunk. Már a vakító lámpák alatt hatan öt csövet juttattak a szervezetembe. Először, amint az aneszteziológus a minap elmesélte, a mélyaltatást követően átfűrészelték a szegycsontomat, hogy a szívemhez, illetve az életveszélyesen beszűkült erekhez jussanak, amelyek kritikus szakaszait a bal lábszáramból és a mellkasomból kivett egészséges erekkel hidalták át. Megtörtént.

Amikor órák múlva lekapcsoltak a gépről, már késő este volt, és a gyengülő morfiumtól még mindig kótyagos jókedvűen egy termetes nővért láttam bejönni az intenzívre, fején műhajkoszorúval és pirosan villogó krampuszszarvakkal:

– Jézuska-jelmezem nincsen, de valamit fel akartam venni, hogy nevessünk közösen egy jó nagyot – mondja derűsen.

Aprósüteménnyel, félbetört csokidarabokkal kínálják egymást, miközben hat fiókból 13-féle ampullát, üvegcsét, zacskót raknak egymás mellé, és azok hatóanyagaiból új szereket, infúziókat kevernek. Amíg lehet, mert a gépre kapcsolt betegeket állandó megfigyelés alatt kell tartani, a lepedőket cserélgetni, az ágytálat kivinni, a jajgatót csitítani, a telefonáló hozzátartozót nyugtatni.

Újabb sürgős eset.

Vilmos urat próbálják az ügyeletes mentősök a negyedik emeleti kardiológiai osztály kórtermében lefektetni, de a zaklatott beteg ellenáll. Hallani sem akar arról, hogy kivizsgálják, hogy az ereit megfessék, mert neki, hiába esett össze a házuk előtt, nincsen semmi baja. Neki a telefonja kell, de azonnal, mert Pötyivel, a feleségével kell beszélnie, mielőtt a tepsibe tennék. Egyetlen pillanatra néma és mozdulatlan állóképpé merevedik a kórterem.

– Pötyi – szólal meg csukott szemmel Vilmos úr. – Pötyi, gyere ide, ne menj el, ne hagyj itt! A szív komoly dolog, Pötyi.

Az egyik nővér a zaklatott Vilmos fölé hajol, és verejtékes homlokát törölgetve ígéri, nemsokára itt lesz az asszony, mert Pötyi nem az a hűtlen fajta.

A szőke mentőskisasszony mobilján végszóra felsír Ravel monoton Bolerója, majd éles gyerekhang követi:

– Szia, anyucika, felvettem a piros ruhádat, kicsit nagy, de apunak tetszik. Itt állok benne a karácsonyfa előtt.

– Biztosan gyönyörű vagy, kislányom – dicséri az édesanyja. – Aput is puszilom, ügyelet után rohanok haza.

Ákos megindulva nézi a mobilos jelenetet, pedig ha valakinek, neki nem kötelező itt lenni, akkor mehet haza, amikor akar, hiszen őt is szerető felesége és kamasz lányai várják otthon. Döntésének szomorú indoka alig negyvenesztendős szívének rohamos sorvadása.

– Szeretném a lányokat felnevelni, szeretném az unokáimat a térdemre ültetni, de hiába tele szeretettel a szívem, addig nem bírja ki. Borzasztó, tudom, de azért töltöm bent szándékosan az ünnepeket, mert ilyenkor a jövés-menés, az utazás, a szórakozás a szokásosnál több balesettel, tragédiával jár. Életem esélye egy új szív beültetése, amire kórházi körülmények között kell készen állnom. Sokszor úgy érzem, kilátástalan a helyzetem, de a remény mindig erőt ad. Szakemberek már azt is kérdezték, miért nem fogadok el műszívet, hiszen az is egy motor. Nem tudok dönteni. Az életem egy másik ember sorsában íródik – mondja keserűen, mégis reménykedve.

Nem úgy az 59 esztendős István, aki másfél hónapja csak azért fekszik a Haller utcai szívsebészeten, mert attól fél, hogy mire megérkezik az Amerikából megrendelt hétmillió forintos, egyedi gyártású ér pótlása, addigra újabb erek mondhatják fel a szolgálatot.

– Kár lenne tagadni, kétségbeestem, amikor kiderült, hogy mennyire vacak a szervezetem, ezért nem mertem hazamenni a falumba. Már gyerekkorban derékon kapott az élet, akár édesapámat. Ő annak idején suhancként a Horthy család kenderesi birtokán szolgált, engem pedig a Kádár-rendszerben vettek ki az általános iskolából, mert kellett a munkaerő; a téeszben, a tehenek faránál nőttem fel. Idővel meghalt körülöttem mindenki, családom nincs, mégis ragaszkodom a tyúkszaros kis életemhez. Nagy műtét lesz, de bízom az orvosokban, az ápolókban, egytől egyig stramm emberek.

Andréka Péter
Szolnoky Jenő

És a fehér klumpás, stramm, jó kiállású, erős, belevaló kórházi emberek tényleg nem nyavalyognak, rezzenéstelen arccal mosdatnak, öltöztetnek, pucolják ki a beteg alól a folyosó végéig bűzlő ágytálat, miközben a lift felől terepruhás katona tolja befelé az ételeskocsit tele paradicsomlevessel meg rizses hússal.

Lenke nővér három éve végezte el a főiskolát, mégis nyugdíj előtti rutinnal nyugtat:

– Műtét után hangos és szagos az anyagcsere. Ne szégyellje magát, nem tehet róla.

Éjszaka súlyos beteggel landol a mentőhelikopter, azonnal operálni kell, rohan az altatóorvos egyeztetni a paramétereket, miközben két ágyat fertőtlenítenek a katasztrófavédelmi tiszt parancsa szerint „a legutolsó csavarig” Covid-gyanú miatt. A látogatási tilalom szigorának enyhítésére a nővérek, köztük Jocó is, az egyetlen fiú, felváltva lifteznek a főbejáratnál sorakozó hozzátartozók és a kórtermekben várakozó betegek között: érkezik a vasalt pizsama, a gyönge húsleves, a mákos bejgli, a zsebrádió meg a könnyektől maszatos gyerekrajzok: „Anyuci, gyere haza!”

Itt nincs alja munka, nincs pufogás vagy hangoskodás, nincs feltűnő folyosói vonulás, nincsenek megbotránkoztató parancsok, fojtott káromkodások, kárörvendő kacajok, megalázó kiszólások. Négy hétig tartó kezelésem után jelentem, megint egy magyar kórházzal több, ahol az ellenzék kitartó lejáratásával ellentétben nincs állandó fluktuáció, nincs nővér- és orvoshiány, innen nem mennek el külföldre dolgozni, ellenben takarítják a folyosókat, a betegszobákat, a WC-ket; ahol kell, festenek és fejlesztenek. Sokat dolgoznak, egyre jobban keresnek, és köszönik, jól megvannak. Azt viszont kifejezetten rühellik, amikor az ő nevükben és rájuk hivatkozva politikai percemberek hazudoznak összevissza.

A szakápolók harmada friss diplomás fiatal, további negyede 30 év körüli, akik közül elsősorban az albérletben lakó vidékiek és a fészekrakó házasok a pluszműszakok vállalásával akár 400-450 ezret is megkeresnek havonta, míg egy fiatal orvos, például egy aneszteziológus 700-800 ezer körül vihet haza. A néhány hete véglegesített, addig megbízott főigazgató főorvos, Andréka Péter professzor úr szerint egy jó szakmai közösséget a csapatmunka, a kölcsönös tisztelet és elismerés, valamint a jó hangulat jellemez, aminek alapja az anyagi elismerés.

– Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a magyar egészségügy egyre színvonalasabb, például az országos gyermek- és felnőtt kardiológiai intézet esetében világszínvonalú gyógyító tevékenységét minél nagyobb anyagi elismeréssel és modernebb logisztikai fejlesztésekkel ismerjük el – mondta Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a Demokrata érdeklődésére. – Kulcsintézményről lévén szó, az elmúlt időszakban milliárdokat biztosított a kormányzat eszköz- és műszerfejlesztésre, illetve a több mint negyvenesztendős épület korszerűsítésére, belső átalakítására.

Nemcsak a gyógyítás, az utógondozás, illetve a rehabilitáció színvonala emelkedik állandóan, hanem az itt dolgozó orvosok szakmai tudása, nemzetközi elismertsége is, hiszen például Szolnoky Jenő professzor úr Münchent cserélte vissza Budapestre.

– Hosszú éveken át dolgoztam a híres bajor klinikán, amellyel Richter József és Barankay András magyar orvosoknak köszönhetően több évtizede jó a kapcsolatunk, és ahol a szívsebészet ma ismert szinte valamennyi beavatkozását elsajátíthattam. Mikor hívtak, szívesen költöztem haza a családommal együtt, és ma már ki merem jelenteni, az ér- és szívsebészeti beavatkozások Budapesten, a Haller utcában világszínvonalúak.

Olyannyira azok, hogy Andréka Péter főigazgatót, Prodán Zsolt gyermekszívsebészt Szolnoky Jenő, Fontos Géza főorvos urakat rendszeresen hívják külföldre, legutóbb Indiába, Dél-Koreába, Japánba elméleti és gyakorlati továbbképzések, oktatások megtartására. Ugyanakkor a Haller utcába is gyakran érkeznek a világ minden tájáról, legutóbb az USA-ból, Olaszországból, Hollandiából, Németországból fiatal szakemberek tanulni.

Évente 1400 gyermek- és felnőttműtétre, további hatezer, például katéteres beavatkozásra kerül sor, miközben a kórház 278 ágyán kilencezer fekvő és 90 ezer járóbeteget szolgálnak ki.

Az egyik gyógyult beteg, Kiss Norbert a hetedik emeleti ápolók csapatának néhány soros köszönetet csúsztatott a nővérpulton feldíszített karácsonyfa alá:

„Köszönöm Vandának, Mónikának, Heninek és a többieknek az áldozatos munkájukat!” Az 1700-as években élt angol politikus és teológus, William Penn egyik idézetével zárta sorait: „Aki a jót önmagáért teszi, nem kér sem jutalmat, sem köszönetet, de végül mindkettőt megkapja.”