Szkíta őseink örökében

A cikk megjelenését a Magyar Ház Alapítvány támogatta.

– Melyik korszak áll a kutatóközpont érdeklődésének középpontjában?

– Intézetünk megalakulásakor, 2019-ben hároméves vállalkozásba kezdtünk a késő avar kor és a magyarság hatalmi központjai közötti folyamatosság vizsgálatára. Fókuszunkban a VIII. századtól a tatárjárásig terjedő időszak áll, de nagy figyelmet fordítunk a sztyeppei lovas népek régészeti anyagának kutatására is, hiszen egyértelmű, hogy a honfoglaló magyarság kulturális kapcsolatban állt velük.

– Melyek ezek?

– Lényegében a lovas, majd lovas­íjász-népek, elsősorban a szkíták és a hunok. Munkánk során együttműködünk a Magyarságkutató Intézet többi kutatóközpontjával, legfőképpen az archeogenetikaival, amelynek számunkra legizgalmasabb eredménye annak bizonyítása, hogy a honfoglaló magyarság genetikája meghatározó százalékban Belső-Ázsia felé, az ázsiai hunok irányába mutat. Ez azért fontos, mert régészeti eredmények alapján mi is arra a megállapításra jutottunk, hogy a magyarság valószínűleg a Déli-Urál keleti oldalán alakult ki, ahol a leletek azt mutatják, hogy a magyar jellegű kultúra gyökerei egészen a vaskorig, a szkítákig nyúlnak vissza. Viszont jelentős hatást gyakorolt itt ránk a keletről nyugat felé induló ázsiai hun népesség is, amelyről a kínai források alapján tudjuk, hogy Krisztus születése táján hagyta el Belső-Ázsiát, a római forrásokból pedig az derül ki, hogy nyugat felé 370-ben lépte át a Volgát. A két időpont között tehát az említett térségben kellett tartózkodnia, és ez ugyanaz a terület, ahol a magyarok is éltek. Ezt mind a régészeti, mind a genetikai kutatások igazolják.

– Hát ez messze esik a finnugor felfogás szerinti északi-uráli őshazától.

– Egy neves orosz régész, Szergej Gennagyjevics Botalov több mint tíz éve kutatja az Urál keleti területeit, legjelentősebb feltárása az ujelgi ásatás, ahol tömegével kerültek elő a honfoglaló sírok ismert anyagával teljesen megegyező és azokkal egyidős leletek. Ez azt bizonyítja, hogy a honfoglalás néven ismert folyamat nem több évszázados kóborlás a pusztán, más népek előterében történő sodródás mintegy véletlenszerű eredménye, hanem néhány év alatt megvalósított tudatos, tervezett és jól szervezett katonai akció. És ez a 150 éves kazár fennhatóság elméletét is cáfolja, mivel jól látszik, hogy őseink nem a kazár birodalom területén éltek a VIII–X. században.

– Jól értjük, a régészet és az archeogenetika legújabb eredményei a szkítáktól és hunoktól a magyarokig érő sztyeppei kulturális folytonosságot igazolnak?

– Igen, erről van szó, a magyarok mindig is a sztyeppén éltek a szkíták és a hunok között. Úgy tűnik, a krónikáinknak sokkal több dologban van igazuk, mint eddig sokan gondolták. Népmeséink, mondáink, népzenénk is inkább kelet felé mutat. Őseink nem az Urál északi térségéből vándoroltak le dél felé, hanem eleve az Urál délkeleti térségében éltek a vaskor óta, a magyar őstörténet ázsiai hun ága pedig Belső-Ázsiából, a Sárga-folyó nagy kanyarulatától, a ma Belső-Mongólia néven kínai fennhatóság alatt lévő Ordosz vidékéről ered. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy az ázsiai hunok, bár a neolitikum óta fellelhetők ott a nyomaik, nem őshonosak azon a vidéken, a genetikájuk europid eredetet bizonyít.

– Mi következik ebből?

– Az ázsiai hunok nagy valószínűséggel a neolitikum végén, esetleg a rézkor elején, vagyis nagyjából Krisztus előtt 4500 évvel vándoroltak keletre, ahonnan több ezer év után elindultak visszafelé.

– Mindezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy a sztyeppei kultúra népei előbb kelet felé mentek, a magyar honfoglalás pedig ellenkező irányú mozgásaik sorában mintegy visszatérésként értelmezhető?

– Igen, ez így volt. Továbbá arra hívnám fel a figyelmet, hogy a lovas népeket nem szabad mereven elhatárolni egymástól. Az ősi szkíta és a honfoglaló magyar harcmodor például lényegileg azonos, akárcsak a viseletek, a lószerszámok mintakincse, az életmód és így tovább. Tény, hogy a szkíták a mai Kínától a Kárpát-medencéig érő eurázsiai birodalmat, mondjuk divatosan, Eurázsiai Uniót építettek ki. Őket megelőzték a történelem színpadán az úgynevezett preszkíta népek, akik Krisztus előtt 1000 körül tűntek fel, száz évvel később pedig már jelen voltak a Kárpát-medencében. De már előttük is, mintegy 6000 évvel ezelőtt nyomot hagytak itt a lovas népek. A középső rézkor időszakából származnak a bodrogkeresztúri kultúrával egyidős gödörsíros temetkezési helyek. Ekkor jelenik meg a Kárpát-medencében a kocsi, az aranyművesség, az első alföldi kurgánok, halomsírok, az úgynevezett Jamnaja-kultúra. Ennek őshazája a Fekete-tenger vidékétől az Urál déli előteréig tart, onnan terjedt el nyugat és kelet felé egyaránt. És ez előtt, a neolitikumban, Krisztus előtt 5500 körül egész Európa korabeli civilizációja a Kárpát-medencéből sugárzott ki. Innen származott az az újítás, ami a Közel-Kelet gabonafajtáit, egyéb növényeit az itteni klímára nemesítette, és elterjesztette egészen az Atlanti-óceánig. Nem csoda tehát, hogy a sztyeppéket uraló lovasoknak is fontos volt a magyar Alföld, hiszen nekik is szükségük volt gabonára.

– Ez új megvilágításba helyezi a nomadizmus fogalmát, hiszen a földművelés letelepedettséget feltételez.

– Pontosan. Ezért nem is szeretem a lovas nomád jelzőt, hiszen a lovas népek ugyanúgy műveltek földet vagy jeleskedtek a bronz-, majd vasművességben, amihez bányászatra és öntödére van szükség, mint szomszédaik, tehát egyáltalán nem voltak nomádok. Ez magával vonja a korabeli állam- és társadalomszerkezetről alkotott nézetek felülvizsgálatának szükségességét is. A nomád elnevezés helyett helyesebb lovasíjász- vagy költőibben íjfeszítő népekről beszélni. Ez a kultúra tehát, amelynek része és örököse a magyarság is, mintegy 6000 éve igazolhatóan jelen van a sztyeppetérségben.

– Kifejezetten magyarságról beszélhetünk már abban az időben?

– Személyes véleményem szerint ha a több mint 4500 évvel ezelőtt virágzott minószi kultúrát lehet görögnek nevezni, akkor a hasonló korban a sztyeppén élő őseinket is nevezhetjük korai magyarnak. Az minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy ennek a folyamatnak a kezdete a neolitikumban mutatható ki, a vége pedig a magyar jelenlét a Kárpát-medencében. Ilyen értelemben a honfoglalásként ismert eseménysorozat valóban visszatérés vagy visszafoglalás, hiszen ennek a lovas kultúrának egy-egy népe mindig akkor érkezett ide, fenntartandó a folyamatosságot, amikor ugyanezen kultúra már itt lévő közössége meggyengült. Vegyük sorra csak a vaskortól! A Krisztus előtti VI.-tól a Krisztus utáni I. századig a Kárpát-medencében élő szkítákat legyőzték a kelták, de nem véres hódoltatással, hanem folyamatos együttéléssel, kulturális dominanciával, ugyanis a két nép az archeogenetikai vizsgálatok szerint összeolvadt. Ezt a sajátos kevert kultúrát igázták le a rómaiak a Dunántúl megszállásával. Emiatt érkezett egy újabb sztyeppei lovas nép, a szkítaörökös szarmaták, akik el- vagy visszafoglalták az Alföldet. Amikor őket fenyegették a vandálok és egyéb germán törzsek, jöttek a hunok, fennhatóságuk alá hajtották a teljes Kárpát-medencét, és meghódoltatták, segédnépekké tették a germánokat. Attila halála után ők kivonulnak, de száz év múltán az avarok megjelenésével helyreállt a sztyeppei rend. Amikor pedig a frankok támadásai nyomán meggyengült az Avar Birodalom, megjöttek a magyarok. És minden gyengítési kísérlet ellenére több mint ezer esztendeje itt vagyunk…

– Így hát László Gyulának igaza volt, amikor azt feltételezte, hogy a kései avarok valójában magyarok voltak?

– Nagyon jó meglátásai voltak, lényegében igaza volt, az avarok a honfoglalókkal együtt élhettek, semmiképp sem voltak ellenségek. Másként mivel magyarázható, hogy a terjeszkedő avarok a VIII. században a Kárpát-medence minden szegletét birtokba veszik, kivéve a Hernádtól a Felső-Tiszáig terjedő vidéket? Csakis az lehetett az oka László Gyula szerint, hogy ott már akkor is honfoglaló magyarok éltek. És valóban, az a térség tele van gazdag leletanyagot adó honfoglaló vezéri sírokkal, míg avar sírt egyet sem találunk. A Bodrogköz szélén, Zalkodon épp most fogunk feltárni egy honfoglalónak gondolt temetőt, reményeim szerint néhány hónapon belül, ami az archeo­genetikusok munkájához is újabb emberi maradványokat szolgáltat majd.

– Mikorra várható mindezekből egy olyan erőteljes, cáfolhatatlan tudományos összeállítás megszületése, ami kikényszeríti az őstörténeti paradigmaváltást?

– Szerintem ez a folyamat már elkezdődött. Én nem is egy nagy átfogó publikációt tartok igazán fontosnak, a kérdés inkább az, hogy az egyre-másra előkerülő és bebizonyosodó új tudományos fölfedezések mikor kerülnek be a tankönyvekbe. A paradigmaváltásnak ugyanis nemcsak a viszonylag szűk tudományosságban, hanem a széles közgondolkodásban is be kell következnie.