Szlovák, német – két jó magyar

Nézsa, Acsa, Erdőkürt, Vanyarc… csak néhány azon Nógrád és Pest vármegye határán található települések közül, amelyek a helységnévtáblán szlovákul is feltüntették a falu nevét. Tiszteletből, illetve a nemzetiségi jogok által előírt kötelezettség miatt.

Nyelvében él

A 71 éves Kucsera Andrásné, Zsuzsa néni, a nézsai szlovák önkormányzat elnöke egy felsőpetényi szlovák családba született. Szintén szlovák származású férje révén, fiatalasszonyként került Nézsára. Akkoriban mindkét településen népes szlovák közösség élt, mára azonban az asszimilációs folyamatok miatt egyre kevesebben foglalkoznak a kulturális örökség kérdéseivel.

– Az idősebbek még tudnak szlovákul, a fiatalok többsége legfeljebb érti, ha így szólnak hozzájuk. A családnevek alapján azonban ma is könnyen megmondható, hogy kinek vannak szlovák gyökerei – mondja Zsuzsa néni.

Az önkormányzat vezetőjeként az az elve, hogy a múltról a tájház, a jövőről az iskola mesél. A település ezért igényes múzeumszerű helységet rendezett be a régiek életének és szokásainak bemutatására, az iskolát pedig a nemzetiségi önkormányzat vette át a KLIK-től, így az óvodától az általános iskoláig idegen nyelvként a tananyag részévé lett a szlovák. A felvidéki Rózsahegyről érkezett vendégtanár segíti a nyelvoktatást, ennek köszönhetően Nézsáról időnként a fővárosi szlovák gimnáziumba is jelentkeznek diákok.

Mindezzel párhuzamosan a gyerekeknek lehetőségük van rá, hogy Szlovákiában táborozzanak, szlovák nyelvű vers-, próza- és énekversenyeken vegyenek részt. A faluban ének- és tánckar is működik, ez főként idősebbekből áll, de azért egy-egy fővel minden korosztály képviselteti magát. A kulturális élethez a magyar kormány bőséges anyagi támogatást biztosít, pályázatok útján pedig Szlovákiából is hozzá tudnak jutni bizonyos forrásokhoz. A Budapestről Nézsára költözött Pál tapasztalata szerint a faluban élő nemzetiségiek többsége valóságos kettős identitással él. Akik pedig komolyan veszik a hagyományok ápolását, azok tudatosan közösségi élménnyé teszik szlovákságuk megélését.

– Amit a szlovákok tesznek, az a magyarokra is inspirálóan hat. Versengésről vagy vetélkedésről azonban szó sincs. De az ember kedvet kap a saját nemzeti viseletéhez, ha a szlovák néptáncosok öltözetét figyeli – summázza Pál.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nézsaiak erőfeszítését nagyban segíti a faluban élő szlovákság viszonylag magas létszáma. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a falu 1199 lakosából 334-en vallották magukat szlováknak, ebből 140-en regisztráltak a nemzetiségi önkormányzati választásra is, ami mélyebb elkötelezettséget jelez. A Nézsától húsz kilométerre fekvő, 486 lelkes Erdőkürt 64 fős szlovák közösségének a lehetőségei azonban már sokkal szerényebbek. A maréknyi nemzetiségi közösség mégis éppen úgy ragaszkodik örökségéhez, mint a nézsaiak. Ahhoz túl kevés gyermek él a faluban, hogy felső tagozatot indítsanak az iskolában, így szlováknyelv-oktatás sincs, de az országos szlovák rendezvényeken igyekeznek a helyi közösség aktív tagjai jelen lenni, hírt adni magukról. A falu magyar többsége kis testvérként tekint a szlovákokra. A helyi újságban, a rendezvényeken, a megemlékezéseken helyet biztosítanak nekik, miközben a település határrészeinek a szlovák elnevezését használják a magyarok is: Szedmina, Ulicska, Dolina, Parina. Érdekes volt észrevenni, hogy az önkormányzati választásokon induló jelöltek egy része, aki jellemzően beköltöző, szlovák szimbólumokat használ kampányanyagaiban, hogy kedvezzen a nemzetiségi önérzetnek. A hétköznapokban azonban alig venni észre, hogy a magyaron kívül másik nemzetiség tagjai is élnek a faluban.

A negyvenes évei elején járó Havjár Zoltán, a szlovák nemzetiségi önkormányzat elnöke maga is magyar ajkú szlovák családban nőtt fel. Az ő generációjának már az az élménye, hogy csak az öregek, és jellemzően ők is csak egymás közt beszéltek szlovákul. Magyarok és szlovákok között vallási tekintetben sem volt különbség, Kürtön éppúgy voltak magyar evangélikusok, mint szlovák katolikusok és fordítva.

– Erdőkürtön mindig természetes volt, hogy vannak szlovákok a faluban. Sosem volt ellentét a két nemzet között, nem kellett ellenállást kifejteni, magyarok és a szlovákok teljes békében éltek egymás mellett – mondja az önkormányzat elnöke.

Havjár Zoltán úgy tartja, hogy értékeket mentenek. Próbálnak megőrizni valamit abból a kulturális örökségből, amit az 1700-as években érkezett szorgalmas szlovák telepesek teremtettek Nógrád vármegye falvaiban. A legfontosabbnak a nyelv megőrzését tekinti, a tót nyelvjárás ugyanis a háromszáz évvel ezelőtti nyelvállapotot őrzi. Ami addig marad meg, amíg lesz, ki beszélje Magyarországon.

A kommunizmus évtizedei alatt a szlovák közösséget nem érte üldözés, ám a hagyományos kötelékek fellazultak, a nemzeti és vallásos szervezetek elsorvadtak. Ezeket kell visszaépíteniük és megőrizniük, ellene dolgozva mindazoknak az erőknek, amelyek a nemzeti értékektől eltávolítani igyekeznek az embereket.

Feltámadt hamvaiból

A magyarországi németek sorsát a XX. században megpecsételte, hogy a II. világháború után kollektív bűnösség terhe sújtotta őket. A málenkij robot után kitelepítést szenvedtek el, több tízezer embert fosztottak meg emberi és állampolgári jogaitól és vagyonától. A traumák meghatározták a megmaradt kevesek életviszonyait, vert helyzetből kellett újraépíteniük a német életet Magyarországon. A rendszerváltás után jelképes lépésekkel araszoltak a fény felé. Nagykovácsiban elsőnek a golgotakereszteket és a kápolnát építették újjá, hamarosan pedig ismét megünnepelhették a templom búcsúját is. Nagymaroson a Szent Rókus-kápolna melletti kőkeresztet állították vissza, amit egykor a sváb telepesek emeltek hálából Isten segítségéért, amiért a Dunakanyarba vezette őket. Illetve elhelyezték az úgynevezett ulmi skatulyát is, amely arra a vakmerő utazásnak állít emléket, amelyet az Ulmból érkezett telepesek alkalmi hajóikon tettek meg új hazájuk felé.

A nagykovácsiaknak hatalmas lökést adott az újrakezdéshez, hogy a rendszerváltás után egymásra találtak kitelepített falutársaikkal. Az első találkozáskor a magyarországiakat a Kis lak áll a nagy Duna mentében című Petőfi-vers éneklésével fogadták a németországiak. Dr. Klein Ferencnek, Nagykovácsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökének emlékei szerint a Himnusz és a Boldogasszony anyánk is felcsendült.

– A budai falvak német lakosságát elszakíthatatlan kötelékek fűzte magyar hazájához, a többség Németországban is magyar hazafi maradt – mondja Klein Ferenc.

A Németországban élők jelentős adományokkal járultak hozzá a templom és a temető rendbetételéhez is. Néhány éve a közösség pedig megkapott egy olyan istállóépületet, amelyhez a kitelepítések óta senki nem nyúlt hozzá. Benne, hála a német közösség erőfeszítéseinek, a felújítás után egy sváb kultúrát bemutató emlékszoba kapott helyet. Klein Ferenc szerint az identitás megőrzése, a munka azért fontos számukra, mert Nagykovácsi történetét nem 1947-ben, hanem 1700-ban kezdték el írni. A legszebb fejezeteket pedig nem engedik kitörölni a közös emlékezetből. Nagykovácsiban legutóbb 182 fő vallotta magát németnek, 90 körül van a nemzetiségi szavazásra jelentkezők száma. Van, ami azonban ennél is fontosabb.

– Van egy 40-50 fős aktív mag, akiket ha felhívunk telefonon, csak annyit kérdeznek, hogy milyen szerszámot hozzanak – meséli nevetve Klein Ferenc.

Nehézséget jelent azonban, hogy a tagság zöme idősekből áll. A német közösségek kulturális megújulását nehezíti a mai napig az is, hogy a háború után a sváb családok egyik napról a másikra elhagyták a német nyelvet. Nagykovácsiban nemzetiségi iskola sincs, a fiatalok pedig praktikus okokból az angolt részesítik előnyben, mivel úgy érzik, hogy azzal könnyebben érvényesülnek az életben.

Nagymaroson ezzel szemben 96-an vallották magukat németnek, ám a lakosság sokkal nagyobb része tekint vissza német gyökerekre, mint ahányan a népszámláláson német nemzetiségűnek vallották magukat.

– Mélyen beivódott a félelem a lelkekbe, a mai napig nem merik megvallani nemzetiségi hovatartozásukat a Dunakanyarban élő németek – magyarázza Ivor Andrásné, Anikó néni, a nagymarosi német nemzetiségi önkormányzat vezetője.

Maga is kitelepítettek leszármazottja. Pontosabban fogalmazva nagymamáját és édesanyja testvéreit telepítették ki Németországba, szétszakítva ezzel a családot.

– Tartozunk az őseinknek. Amikor felnézek az égre, akkor elmondhatom a nagyapámnak és a nagyanyámnak, hogy valamit sikerült visszaadni abból, amit ránk hagytak itt – mondja Anikó néni.

Nagymaroson szép számmal vannak olyanok is, akik egyszerűen az asszimilációs hatások miatt kerültek távol a német közösségtől. A sok évtizedes kényszerű hallgatás miatt kihaltak bizonyos érzések.

– Nekem az egyik nagyapám volt sváb, testvérével megjárta a málenkij robotot is. Pedig már a harmincas években magyarosította a nevét. Én ma már minden porcikámban magyar vagyok, de tisztelem azokat, akik viszik tovább a sváb hagyományokat – mondja Dávid, egy nagymarosi vállalkozó.

A jövő tekintetében biztató, hogy a helyi iskola 42 leendő első osztályosából 32 gyereket német nemzetiségi osztályba írattak. A borkészítés hagyománya is kezd újra feléledni, a tájház gazdag gyűjteménye büszkén mutatja be mindazt a gazdagságot, amit a németek a Dunakanyarban megteremtettek maguknak és az országnak. A félelmek feloldására és a keserves múlttal való szembenézésre néhány éve civil kezdeményezés ad alkalmat. Nagymarosi polgárok minden év januárjában emléktúrát szerveznek a málenkij robot áldozatai emlékére. A három napos, 120 kilométeres menetelést sokan az elhurcolt rokonaik tiszteletére teljesítik.

– A német kultúrát őrizzük, mert ez az örökségünk. De mi magyarok vagyunk. Ezzel együtt tisztában kell lenni a múlttal is, különben nincs amire a jövőnket építsük – zárja gondolatait Anikó néni.