Szobortündérkék Magyarországon

Pontosan nehéz meghatározni, de talán több ezerre tehető Magyarországon a köztéren található szobrászati alkotások száma. Budapesten és az ország nagyobb városaiban a XIX. század utolsó évtizedeiben vette kezdetét a tömeges, gyakran monumentális szobrok állításának kora. Nagy méretű szobrok persze korábban is készültek, mint a budai Várban feltárt Zsigmond-kori lelet is bizonyítja. Utóbb Mátyás király idejében is születtek jelentős alkotások, de ezeknek csupán töredéke maradt fenn, többségük elkallódott vagy elpusztult.

A XX. században a politikai rendszerek váltakozásai, a forradalmak és háborúk következtében számtalan szobor és emlékmű semmisült meg, sokszor tudatos rombolás eredményeként. A szocializmus évtizedeiben aztán újraéledt a szoborállítási láz, a rendszerváltás után pedig az emlékezetpolitikánk szükségszerű újraértelmezése és megerősödött identitáskeresésünk nyomában nőtt ki soha nem látott mennyiségű szobor és emlékmű a földből. Ennek melléktermékeként ma országszerte teret nyernek a gyakran semmitmondó, koncepciótlan és sok esetben a szakmát is megosztó alkotások. Néhány éve egész Európában jellemző a turisták körében népszerű, nemritkán értelmezhetetlen, gondolattalan vagy csak plasztikai poénként megformált, manapság szelfiszobroknak is nevezett köztéri objektumok gyarapodása.

Peter Falk és a Kutyás lány

Magyarországon a népi életképek ábrázolása a két világháború között is virágzott. E műcsoport nagy része a mai napig látható, mint például Zala György kőbányai Fél a baba című munkája. Az elmúlt évtizedekben azonban köztereinket szabályosan ellepték a szakemberek nagy része által giccsesnek ítélt zsánerszobrok. Elég csak megnézni a pocakos rendőrt – amiről máig nem tudni, kire-mire utal – a Szent István-bazilikánál, a nem létező magyar rokonság legendáját erősítő Peter Falk-szobrot a Falk Miksa utcában, a Kutyás lányt a Vigadó téren vagy a Duna-korzón sorakozó, turistacsalogató alkotásokat. A dömping nem ért véget: egy tavalyi kezdeményezésre lehetséges, hogy Bud Spencer után Freddie Mercury figurája is hamarosan feltűnik Budapesten…

Wehner Tibor művészettörténész szerint ez a jelenség az emlékműkultusz ellenpontjaként értelmezhető, az ilyen alkotások kizárólag társadalminak vélt igényeket szolgálnak ki, és nem a művészi értékteremtés a céljuk.

– Budapest mára a zsánerszobrászat fellegvára lett. Az emberek Bud Spencer-szobrot szeretnének, nem pedig Bolyai Farkast vagy Bartók Bélát megformázó művet, mert nem az az eszmény – vélekedik szakértő. – Én viszont azt vallom, hogy a művészetben nincsen demokrácia. Az alkotó a kor kényszerének megfelelően vagy elkészíti az aktuális jelennek megfelelő műalkotást, vagy nem. Egy művésznek ne mondja meg a társadalom, vagy semmiféle, a társadalom képében tetszelgő testület, hogy milyen művet készítsen.

Wehner Tibor úgy látja, az ország más területein sem jobb a helyzet. A vidék szintén megtelt különféle emlékművekkel, felszínes, giccsbe hajló szobrokkal és fafaragványokkal, amiket legfeljebb a népművészet kategóriájába lehetne besorolni. A tartalmat és a kreativitást nélkülöző „művek” mellett problémás a divatsablonok köztéri adaptálása is.

– Ha körbetekintünk az országban, újabban mindenhol padon ülő költőkkel lehet találkozni. Ezek egy kaptafára készültek. És persze népszerűek, mert a szobor melletti üresen hagyott ülőrészre letelepedhet a turista, és már készülhet is a szelfi.

Felhígulás

Amíg korábban a szobrászcéhek szakmailag elismert tagjai készíthették a műveket, a XIX. század végén és a XX. század elején megbízott, akadémiát vagy mesteriskolát végzett, illetve pályázati úton kiválasztott szobrászok űzhették a mesterséget. A szocializmus évtizedeiben eltorzult a rendszer, és már nemcsak a tehetség és a mesterségbeli tudás döntött a megbízások odaítélésekor, hanem elsősorban a politikai és szociális szempontok.

A szobrászszakma igazi felhígulása mégis leginkább a rendszerváltással kezdődött, és napjainkra tetőzött. Máig nincs ugyanis olyan keretrendszer, amely meghatározná, hogy milyen minőségi, esztétikai elvek szellemében kerülhet köztérre egy-egy alkotás. Kis túlzással bárki készíthet szobrot, aki meg tudja teremteni magának azokat az anyagi és technikai körülményeket, amik műve elkészítéséhez, majd közterületre való felállításához szükségesek. A döntéshozók pedig az esetek többségében nem kaptak olyan művészeti képzést, hogy biztos ízléssel el tudják dönteni, mi való köztérre, és mi nem.

A Rákosi-korszakban bevezetett, úgynevezett kétezrelékes törvény, amely előírta, hogy az állami építészeti beruházások két ezrelékét műalkotások létrehozására kell fordítani, az ötvenes-hatvanas évek komoly építkezéseivel összekapcsolódva fellendülést hozott a köztéri szobrászat terén is. A rendelet azonban a támogatási rendszer teljes átalakulásával fokozatosan elhalt. Ma az 1991-es önkormányzati törvénynek az a kitétele érvényesül, amely szerint a köztéri szobrokra és emlékművek telepítésére az adott területet birtokló önkormányzat adja ki az engedélyt, és ezt szakvéleménnyel kell hitelesíteni. Az viszont nincsen meghatározva, hogy ki lehet szakértő. Wehner Tibor azt tapasztalja, hogy ezekben a testületekben nagyon vegyes felkészültségű emberek ülnek, ezért elkerülhetetlenek a konfliktusok.

– Mivel nincsen szabályozva és például Budapest esetében koordinálva, hogy kinek és minek és milyen formában állítsanak emlékművet vagy szobrot az önkormányzatok, ezért számos városban és településen lángolnak fel viták, mint például Budapesten a hegyvidéki turul vagy Pécsett a Weöres Sándor-szobor elhelyezésével kapcsolatban. A dolog kulcsa, hogy ha egy szobor köztérre kerül, akkor onnantól kezdve az már mindenkié. Ha az épp politikai indíttatású objektum, akkor nyilvánvalóan érdekeket támogat, de érdekeket sért is – magyarázza a művészettörténész. Ezért leginkább azon szobrok elhelyezése lehet konfliktusmentes, amelyek autonóm esztétikai feladatvállalás szellemében művészeti értékkel bírnak.

A korszellem hatása

– Ha megnézzük egy-egy időszak kimagasló, kétségbevonhatatlan műalkotásait, akkor azt látjuk, hogy az adott kor nem mindig fogadta el, ami ma már korszakalkotónak számít. Az előremutató művészetre általában mindig gyanakodva tekintettek a kortársak: gondoljunk csak az elvont, nonfiguratív alkotások nehéz befogadására, az avantgárd kezdeményezések elutasítására, ami napjainkig érzékelhető. A magyar köztéri szobrászatban számos olyan művet ismerünk, amelynek megvalósulását kudarcok vagy legalábbis nagy nehézségek kísérték, ilyen mások mellett Varga Imre Prométheusza, Vígh Tamás Életfa-kompozíciója vagy Melocco Miklós Ady-szobrai – mutat rá egy jellemző problémára Wehner Tibor.

Azt, hogy egy szobor valóban értéket képvisel-e, tényleg mindig az utókor dönti el. Meg kell azonban adni a lehetőséget a műalkotásnak, hogy hosszú-hosszú évek alatt beépüljön az évszázadokkal korábban kezdődött kulturális folyamatokba. A korszellem mindig nagy befolyással van a művekre. A szobrász általában nem az egyedi rögeszméje alapján talál ki valamit, hanem szükségszerűen a korból, az őt körülvevő világból kiindulva építkezik. Végső soron ezáltal lesz hiteles, az adott közegbe ágyazódó a műalkotása.

– Klasszikus értelemben vett szobrászat már nem létezik, ugyanis minden művészeti alkotás integrált magába új elemeket. A szobrászat művészettörténeti meghatározása évszázadokig az volt, hogy állatot vagy embert ábrázoló, térbe helyezett alkotás. Ez a definíció a XX. század eleje óta nem érvényes, mert a szobrász már nem feltétlenül állatot vagy embert jelenít meg, bármit ábrázolhat. És nemcsak ábrázol, nemcsak leképez, hanem számos új elemet és eszközt művébe sűrítve új valóságot alkot. A művészet teljes átalakuláson ment keresztül, felbomlottak a régi kifejezések és fogalmak, ezért egészen más definíciókra van szükség – mondja Wehner Tibor.

Talán ezek megszületésének elmaradása az oka, hogy az 1970-es évektől sikeresen működő dunaújvárosi, nagyatádi vagy győri szobrászműhelyekhez hasonlókat ma csak elvétve látni. Ezek a telepek biztosították az autonóm művészeknek a szobrászathoz szükséges anyagot, technikát, segéderőt. Számos jelentős alkotás született e helyeken, de csak töredéküket vásárolta meg egy-egy helyi tanács, többségük a mai napig szoborparkban áll, vagy a műtermekben porosodik. Jelen pillanatban egyedül Kecskeméten működik nyaranta egy acélszobrász-alkotótelep, ahol nagy méretű munkák készítésére van lehetőség, a művészeket terhelő mindenfajta anyagi ráfordítás nélkül.

Wehner Tibor úgy véli, hogy a hazai szoborkérdést az autonóm művek megszületésének támogatásával kellene kezdeni, az emlékmű-állítgatással pedig sürgősen fel kellene hagyni.

– A szobrászat kapcsán létre kell hozni az egységes törvényi kereteket, mert most káosz uralkodik országosan és Budapesten is. A fővárosban a kerületek nem egyeztetnek egymással, így mindenféle koordináció nélkül, teljesen koncepciótlanul létesülnek köztéri emlékművek, kerülnek ki szobrok. Jellemző, hogy nincs pontos és precíz budapesti szoborleltár sem. Végezetül vissza kell állítani szobrászmesterség eredeti erkölcsi alapállását, hogy „Mekk mesterek” ne működhes­senek.