Szobrok Teleki Pálnak

– Úgy mondjuk, ezeréves ez a barátság. Ám egyes kutatások szerint jóval több is, mint ezeresztendős…

– Przemyślben, amelynek neve az I. világháború idején lett közismert Magyarországon, az 1970-es évek derekán egy lakótelep építése során kora középkori sírokat tártak fel. Andrzej Koperski, a Przemyśli Nemzeti Múzeum régész munkatársa és Michał Parczewski, a Jagelló Egyetem tanára derítette ki, hogy magyar előkelők honfoglalás kori sírjára bukkantak. Ez a magyarok tartósabb przemyśli jelenlétét, megtelepedését bizonyíthatja. A térségben feltárt temetők, leletanyagok és írásbeli források alapján állítható, hogy az egyik magyar törzs vagy annak katonáskodó része nem kelt át a Kárpátok északkeleti szorosain, hanem éppen a hágók védelme céljából tartósabban berendezkedett Przemyśl, Halics és Ladomér térségében, és a területet katonai táborként működő ütközőzónává szervezte. Képlékeny határai között és tőle északra, nyugatra a magyarok által lengyelnek hívott lendzsán nevű néptörzs élt. Ebből következően a magyarok a Kárpátoktól északra élő szláv népek mindegyikét lengyelnek hívták.

– Meddig maradtak a magyarok ebben a térségben, meddig tartott ez a fajta együttélés?

– A 940-es, 50-es években elhagyták Przemyśl és Halics térségét, és átkeltek a Kárpát-medencébe. Halics emlékezete azonban továbbra is összefüggött azzal a politikai meggyőződéssel, hogy a Magyar Királyság északkeleti előterében szükség van egy, a magyarok által ellenőrzött ütközőállamra. A Kárpátokon túli, északkeleti területen először II. Andrásnak sikerült hosszabb-rövidebb időre megvetnie a lábát. Az általa kiadott Aranybulla a lengyel nemesség jogállásának is forrásául szolgált.

– Mennyire voltak erősek a két nemzet közötti rokoni kötelékek?

– A lengyel–magyar kapcsolatok meghatározó jellegét a második évezred első századaiban a lengyel Piast-dinasztia és az Árpád-ház tagjai, a közös boldogok és szentek, valamint az előkelő nemesi famíliák közötti házasságok adják. A kapcsolatok rendíthetetlen lelki, szellemi támasza az Európa számára példaképet jelentő lovagkirály, Szent László, akinek az édesanyja lengyel volt. Továbbá a két uralkodónő, a II. János Pál pápa által szentté avatott, műveltségében is kiemelkedő Kinga hercegnő, IV. Béla lánya, illetve Hedvig királynő, Nagy Lajos leánya. Ők alkotják azt „a szent talapzatot”, amelyet a Zsigmond és Mátyás alatt fellobbant időnkénti ellenségeskedés, de még II. Rákóczi György szerencsétlen 1657-es lengyelországi hadjárata sem tudott lerombolni.

– Mi volt ennek az Európában évszázadokon át tartó, példátlanul harmonikus lengyel–magyar együttműködésnek a magyarázata?

– E kérdésre folyamatosan születtek válaszok. Olyanok például, mint hogy a Mátyás halálával 1490-ben megürült magyar trón az állandósult oszmán-török veszély árnyékában is vonzó volt Európa uralkodói számára. Többek között a Prágában trónoló Jagelló Ulászló öccse, János Albert Nagy Lajos dicsőséges uralkodására és nagybátyja, az 1444-ben Várnánál elesett I. Ulászló hősi halálára hivatkozva tartott igényt a magyar koronára. Vagy amikor 1575 őszén némi esély nyílott arra, hogy Báthory Istvánt lengyel királlyá válasszák, teljhatalmú követe, Berzeviczy Márton erdélyi alkancellár a varsói királyválasztó országgyűlésen tartott beszédében az erdélyi és a lengyel–litván államszervezet hasonlóságát emelte ki, amelyben a rendi szemlélet és vérmérséklet rokonsága is gyökerezett szerinte. „Mindkét nemzet szokásai, törvényei, élete és viselete módja hasonlók; fegyverzete, hadszervezete, vallása, szabadsága és társadalmi életük egyenlő, összeköttetésük régi; ezért voltak eddig is közös királyaik, ezért lehetnek a legkönnyebben szövetségben s egymásnak segélyére.”

– Báthory neve fogalom lett Lengyelországban. Mi ennek a legfőbb oka?

– Erőskezű uralkodónak, kitűnő hadvezérnek bizonyult, aki a lengyel–litván–erdélyi hadak élén három győztes hadjárat eredményeképpen több mint száz évre megakadályozta, hogy az egyre erősödő Orosz Birodalom bekebelezze a Baltikumot vagy egy részét.

– Mikor és mivel kezdődött az a mai napig tartó állapot, amire a két nép egymásnak való segítségnyújtása a jellemző??

– A lengyelek számára arany évszázadot jelentő XVI. század a magyaroknak a romlás időszaka volt. A Rákóczi-szabadságharcot követően viszont a lengyelekre pusztulást hozó XVIII. század a magyaroknak a békés építkezés, gyarapodás ideje. A lengyel–litván állam 1795-ben történt végleges felosztása után a magyarok voltak, akik állandóan segítő kezet nyújtottak a hazájuk helyreállításáért küzdő lengyeleknek. De volt, amikor a lengyelek siettek a magyarok segítségére.

– Milyen konkrét eseteket lehet itt példaként felhozni?

– A császári-királyi hadsereg kilépett tüzéraltisztje, Teofil Łapiński 1848 októberében csatlakozni akart a Pesten szerveződő lengyel légióhoz. Miután átlépte a galíciai–magyar határt, és megpihent a sorompón túli fogadóban, sok múltbéli történetet hallott ott a zsidó kocsmárostól. Łapiński emlékezéseiből is kiderül, hogy már a Bar városában kikiáltott független konföderáció nemesei is többször leltek menedékre e helyütt, 1768 és 1772 között vívott harcuk idején. Több hullámban érkeztek aztán a lengyel szabadságküzdelmek menekülni kényszerülő harcosai. Itt leltek biztonságra 1846-ban azok a lengyel nemesek is, akiket a galíciai felkelés Bécs által feltüzelt parasztjainak éles kése fenyegetett. Łapiński szerint évszázadok óta akkor, 1848-ban érkeztek először magyar földre lengyelek, hogy viszonozhassák a segítséget annak a nemzetnek, amellyel „érdek és szeretet oly régóta összekapcsolta őket”. Máig pontos meghatározása ez a két nép barátságának.

– Elsősorban a lengyel nemesség, a lengyel elit kereste a barátságot, vagy így tettek az egyszerű emberek is?

– Teofil Łapińskinak a Kárpátokon átkelő és Pest-Budára igyekvő nemzettársai között a privilegizált jogállású nemesi ifjak mellett már nagy számban találunk iparosokat, kereskedőket, diákokat, céhlegényeket, sőt parasztokat és jobbágyokat is. Vagyis az „egytestvér a magyar és a lengyel” közmondás már a XIX. században szétfeszítette a nemesi rend kereteit. A magyar–lengyel barátság új tartalommal gazdagodott, és fogalma így a kapcsolat demokratizálódását jelentette.

– A már felsorolt történelmi példák ellenére is kimondhatjuk, hogy a XX. században mélyült el leginkább a lengyel–magyar összetartozás?

– Erre számtalan példa van. A lengyelek felkészültek a „nagy háború” végkifejletére, míg ez a magyar politikai elitet teljesen váratlanul érte. A lengyeleknek, hogy a bolsevik-orosz világuralmi törekvés le ne söpörje a térképről 1918 novemberében helyreállított törékeny hazájukat, 1920 őszéig önfeláldozó harcot kellett vívniuk. A végpusztulással fenyegetett „trianoni” Magyarország 1920 nyarán lehetőségeinek végső határáig támogatta a lengyeleket. A lehetséges segítség a lőszerszállítmány volt, amelyet a lengyelek számára legválságosabb időben, 1920 júliusában az újsütetű Csehszlovákia nem engedett át, és csak Románián keresztül jutott el Varsó közelébe, Skierniewicebe, augusztus 12-én. A két nap múlva kezdődő varsói csatát a lengyelek így tudták megnyerni. Az akciót Teleki Pál miniszterelnök irányította, aki másodszor 1939 őszén azzal nyújtott felbecsülhetetlen segítséget a lengyeleknek, hogy megtagadta a németektől és a szlovákoktól Lengyelország magyar területekről történő támadását, és befogadta, támogatta a lengyel menekülteket. Nem véletlen, hogy a lengyelek most, néhány hete mind Krakkóban, mind Skierniewicében egész alakos szobrot állítottak Telekinek.

– Talán 1956-ban kapcsolódott össze leginkább a két nemzet sorsa. Nemcsak pénzt, ruhát, élelmet, de vért is küldtek a felkelőknek a lengyelek.

– Ők álltak ki leginkább a magyar forradalom mellett. A közadományokból összeállt nemzetközi támogatás közel egyharmada a lengyelek érdeme, akik évtizedeken keresztül hívebben őrizték a magyar forradalom emlékét, mint a kollektív amnéziának áldozatul esett magyar társadalom.