Szolgálni embertől emberig
Az ukrajnai háború kitörése óta lényegesen több rászorulót látnak el a magyarországi Katolikus Karitász munkatársai, de az önkénteseik száma is emelkedett. A Demokrata elkísérte a szervezet képviselőit Kárpátaljára. Három mikrobusznyi adománnyal: tartós élelmiszerrel, tisztítószerrel, orvosi segédeszközökkel és kötszerekkel indultunk útnak.
Bár Kárpátalján nem dörögnek a fegyverek, az ott élő magyarok és ukránok nagy lelki nyomás alatt élnek. Napjaik aggodalommal és várakozással telnek, hiszen senki sem tudja megmondani, hogy meddig tart még a háború, a jövő nem tervezhető. Az emberek félnek elmondani a véleményüket, és ha hajlandók is beszélni, csak nagyon óvatosan nyilatkoznak. Az ugyanakkor egyértelmű, hogy a többség a békére és az életre szavaz a háborúval és a halállal szemben. Nyugalomban szeretnének élni ukránokkal és oroszokkal egyaránt, hiszen mindannyian megszenvedik az inváziót.
Új élet reménye
A legnagyobb hazai karitatív szervezeteket átölelő Híd Kárpátaljáért összefogás keretében öt határ menti magyar településen működik menekülteket fogadó segítségpont február 24-e óta.
Barabáson a Magyar Katolikus Egyház hivatalos segélyszervezete, a Katolikus Karitász munkatársai gondoskodnak a rászorulókról. Az ezerlelkes faluba februárban és március elején naponta többen érkeztek, mint amennyi a település teljes lakosságszáma. A kultúrház nagytermében felállított kórházi vaságyak most jórészt üresen állnak. De a falakon elhelyezett rengeteg gyermekrajz megindítóan mesél azoknak a családoknak a sorsáról, akiket az önkéntesek meleg étellel, tiszta fekhellyel, együttérző mosollyal és bátorító szóval fogadtak az elmúlt hónapokban.
Eleinte főként magyar ajkúak érkeztek a határ túloldalán fekvő környékbeli falvakból. A katonai mozgósítás elől menekülő férfiak még jó ideig nem mehetnek haza, de olyanok is akadnak, akik végleg itt telepednének le.
A húszas évei végén járó, katonakorú Ottó az első rakétatámadásokról szóló híradásokat követően szinte azonnal útnak indult Magyarországra, mert amint mondja, nem érezte magáénak az orosz–ukrán háborút. Féltette a Kárpátalján ideiglenesen hátrahagyott szüleit és a nyolcadik hónapban levő várandós feleségét, de saját sorsa miatt is aggódnia kellett. Így aztán nehéz szívvel indult útnak. A fiatalember arról is mesél, hogy a háború előtt kétkezi munkásként Csehországban dolgozott, negyedévente járt haza. Ukrajnában kevés a munkalehetőség, és még csekélyebb a fizetség. Egy három műszakban és gyakran hétvégén is dolgozó gyári munkás havonta 70-80 ezer forintot keres, de ő jobb sorsot szánt a családjának, ezért vállalta a külföldi munkát.
– Hozzászoktam már a kemény élethez, de a háború azért egészen más, abban nem akartam részt venni. Eleinte egy ismerősnél szálltam meg Magyarországon, és miután láttam, hogy a barabási segítségponton szükség volna ukránul és magyarul is beszélő tolmácsra, rögtön jelentkeztem önkéntes munkára. Azóta már a szüleim és a feleségem is átjöttek, most albérletben lakunk, lényegében a megtakarításainkból élünk, de a nehézségek ellenére is boldogan, hiszen néhány hete megszületett a kislányunk, Kamilla. A biztonságunkért azonban nagy árat fizettünk. Bár vágyunk vissza a szülőfalunkba, lehet, hogy mégis Magyarországon kezdünk új életet.
Hetente ingázik győri lakhelye és Barabás között Vadász Bálint, a segítségpont vezetője is. A Győri Egyházmegyei Karitász munkatársa több mint egy évtizede szolgál különböző katasztrófa-, illetve veszélyhelyzetekben.
– Nem teszünk különbséget menekült és menekült között, származásuktól függetlenül arra törekszünk, hogy mindenkit maradéktalanul ellássunk. Ugyanakkor a kárpátaljai magyaroknak szeretnénk közvetíteni azt is, hogy nem hagyjuk egyedül és magunk közül valónak tartjuk őket. Az egyik legszívszorítóbb emlékem mégis egy ukrán édesanyához kötődik, aki egy Szűz Mária-medállal köszönte meg, hogy segítettünk lázas beteg kislányát gyorsított eljárással áthozni a határon.
Az ideérkező ukrán családok jellemzően Európa távolabbi országaiba utaznak tovább. Közülük sokan a már régóta külföldön dolgozó családtagjaikhoz igyekeznek. De az elmúlt hónapokban a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó hazai cégek is azon fáradoztak, hogy támogassák a Magyarországon dolgozó ukrán munkavállalók családegyesítését.
Egyenesen a frontra
Az adományelosztó helyként is működő barabási segítségponton újabb élelmiszeres kartonokat pakolunk fel, és elindulunk a határra. A beregsurányi átkelőn csaknem három óra alatt vergődünk át. A szállítmányt szúrópróbaszerűen ellenőrzik, néhány kartondobozba bele is kukkantanak. A Karitász munkatársai szerint az ellenőrzés szigorodott a korábbi időkhöz képest.
Ukrajnába érve cirill betűs toborzóplakátok hívják a hadseregbe a leendő katonákat. Gyakoriak a légvédelmi riadók is. Egy kárpátaljai magyar vendéglátós arról beszél, hogy a 18 és 60 év közötti hadköteles dolgozói minden egyes alkalommal félve lépnek ki az utcára, mert tartanak az erőszakos „toborzástól”. Az ilyen módon besorozott férfiakat ugyanis egy hónapos katonai kiképzést követően egyenesen a Donbasz-frontra küldik. Hogy milyen logika alapján választják ki az embereket, arra még nem sikerült rájönniük…
A hoteltulajdonos szerint az oroszbarát Viktor Janukovics 2010-től ’14-ig tartó elnöksége alatt jobban éltek, mint a februárban kirobbant háború előtt. A járvány már súlyos csapást mért az idegenforgalomra, most meg a háború lehetetleníti el a turisztikai ágazatban dolgozók megélhetését.
– Az összefogás és az istenhit tartja bennünk a lelket – jelenti ki a neve elhallgatását kérő vállalkozó.
Útban az Ungvári járásban található ráti Szent Mihály Gyermekotthon felé arról tájékoztatnak a Karitász munkatársai, hogy a szervezet több kárpátaljai gyermekotthonnal is kapcsolatban áll, amelyek közül jelenleg talán a nagyszőlősi intézmény helyzete a legnehezebb, oda ugyanis nemrég Belső-Ukrajnából menekült, fogyatékossággal élő árva gyerekeket költöztettek, miután intézményüket bombatámadás érte. A Karitász rendszeresen ellátja adományokkal – alapvető élelmiszerekkel, gyógyszerrel, tisztítószerrel, berendezési tárgyakkal – az egyházi fenntartású otthonokat, és orvosmissziós csapatuk is sűrűn ellátogat a gyerekekhez.
– Legfontosabb küldetésünk, hogy a lehető legközelebb kerüljünk a támogatásra szoruló emberekhez – hangsúlyozza Kecskés László, az orvosmisszió főkoordinátora. – Mindenhol ott vagyunk, ahol szükség van ránk, hálózatszerűen felépülő szervezetünk célzott segítséget nyújt a helyi egyházmegyék kérései alapján, legyen az egészségügyi szűrés vagy éppen kórházak, óvodák, iskolák, gyermekotthonok felszerelése.
Közben megérkezünk Rátra. A Szent Mihály Gyermekotthon kis lakói közül néhányan az udvaron játszanak. A hirtelenszőke Vova azt a földön bukdácsoló baglyot mutatja, amely az egyik közeli fa lombkoronájába rejtve talált magának menedéket. A magyarul csacsogó ukrán kisfiúról senki sem gondolná, hogy a többi itt lakó gyermekhez hasonlóan neki is keserű kora gyermekkor jutott…
Az ukrán származású gyerekek kényelmes családi házakban elhelyezve, magyar nevelőszülőkkel élnek, akiknek szeretetét nagyon is igénylik, hiszen vér szerinti szüleiktől nem sok törődést kaptak. Vannak, akik több állami árvaházat is megjártak, mire idekerültek. Az egyik kislány testét az anyja égette össze, amikor részegen a forró tűzhelyre tette. De alkoholisták voltak annak az öttagú testvérpárnak a szülei is, akiket rendszeresen kínáltak szeszes itallal, enni azonban nem mindig adtak nekik. Rendkívül drámai azoknak a gyerekeknek a sorsa is, akiknek az apja a szemük láttára ölte meg az anyjukat…
A gyermekotthont az alapító Bíró Mária vezeti, fia, Péter és felesége támogatásával. A fiatalok Írországból jöttek haza, hogy továbbvigyék Péter szüleinek örökségét.
– Beleszülettem ebbe a misszióba, kiskoromtól fogva megtapasztalhattam, milyen elhivatottan dolgoznak a szüleim azért, hogy az idekerülő gyerekek barátságos és családias környezetben, egészségben nőjenek fel, ne kallódjanak el. Munkám során néhai édesapám példáját szeretném követni. A háború kitörése óta fogadunk be menekülteket, de a legnagyobb nehézséget most az okozza, hogy a gyerekek a pandémia és a háború miatt már harmadik éve nem járnak iskolába. Az online oktatás nem igazán működik, így napközis foglalkozások és különórák során mi gondoskodnunk arról, hogy ne maradjanak le a tanulmányaikban.
Segély és szeretetözön
Késő estére jár már, amikor megérkezik Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke. Antal atya lényegében hazajár az intézménybe, amelynek alapítását húsz évvel ezelőtt ő maga kezdeményezte. A beszélgetés hamar a háborúra terelődik.
– Nekünk, Kárpátalján élő magyaroknak nagyon fáj, hogy a magyar kormányt annak ellenére is éles támadások érik, hogy több százezer menekültnek, köztük számos ukrán állampolgárnak nyújt segítséget. Ugyanakkor büszkék vagyunk arra, hogy a békepárti magyarok a bántó rágalmakra újabb és újabb jó cselekedetekkel, segély- és szeretetözönnel válaszolnak a határon innen és túl. Tagadhatatlan, hogy kisebb-nagyobb fenyegetések korábban is érték a kárpátaljai magyarokat a nacionalista ukránok részéről, de ezek az indulatok sajnos most még inkább kiéleződtek. Én személy szerint nem ítélem el, aki elmenekült az országból, de bátornak tartom azokat, akik szülőföldjükön maradtak, és nem ülnek fel a provokációknak, sőt a rosszat jóval viszonozzák, így vallják meg hitüket a béke és a szeretet Istenében.
Másnap a jelentős körzetet ellátó Nagyszőlősi Járási Kórházba utazunk. Velünk tart Klaus Höhn, a németországi Karitász jószolgálati nagykövete is, aki az ottani Szent Erzsébet Humanitárius Egyesület elnökeként szervezi a segélyszállítmányokat.
A most átadott több mint 12 millió forint értékű, gyógyszereket, kötszereket, gyógyászati segédeszközöket és orvosi műszereket tartalmazó adománynak komoly szerepe lehet a fronton megsebesült katonák gyógyításában.
– Nevelőapám a II. világháború idején katonaként szolgálta a hazáját. 1948-ban születtem, a háború utáni ínséges időkben. Ismerem a nélkülözést, minden bizonnyal innen ered a szegények iránti elhivatottságom. Immár harminc esztendeje Magyarország szerelmese vagyok, évtizedek óta a szívügyem az országban és a határon túl élő szűkölködők támogatása. Hatalmas megtiszteltetés a számomra, hogy hamarosan megkapom az állampolgárságot. Júliusban Magyarország Nürnbergi Tiszteletbeli Konzulátusán teszem le az állampolgársági esküt – meséli büszkén a jószolgálati nagykövet.
Lassan elbúcsúzunk az önkéntesektől, akik tovább folytatják hosszú útjukat Rahóra, majd Kőrösmezőre, a Fekete-Tisza völgyébe, az ezeréves határhoz, ahol már csak szórványban vannak magyarok. Rahón mintegy 1800, Kőrösmezőn feleannyi nemzettársunk él. A Katolikus Karitászon keresztül a magyar kormány róluk sem feledkezik meg…
Azt tapasztaljuk, hogy a legnehezebb élethelyzetek mindig érzékenyebben érintik a jóindulatú embereket, akik az anyagi segítségnyújtás mellett az idejüket is szívesen áldozzák a karitatív munkára – nyilatkozta a Demokratának Écsy Gábor atya, a magyarországi Katolikus Karitász igazgatója.
– Miért támogatják kiemelten a Nagyszőlősi Járási Kórházat?
– A kórházon keresztül a várost is segítjük. Ahogy a többi kárpátaljai település, úgy Nagyszőlős is nagyon sok belső menekültet fogadott be, akiket az itteni kollégiumokban, iskolákban, óvodákban és magánszállásokon helyeztek el. Mindez hatalmas terhet rótt a városra és a helyi Karitászra, amely ingyenkonyhát is működtet. Mára csökkent ugyan a belső menekültek száma, mert sokan próbálnak visszatérni lakhelyükre, de úgy látjuk, hogy a napi egy tál meleg ételre még mindig van igény.
– Milyen mértékű az a segítség, amit a háború kitörése óta tudtak nyújtani Kárpátalján?
– Több mint 160 millió forint értékben hoztunk adományokat. A jó szándékú emberek támogatását továbbra is a 1356-os segélyvonalon várjuk. De örömmel fogadunk minden hozzájárulást és önkéntes segítséget a Karitász honlapján feltüntetett információk alapján is.
– Csak a magyaroknak segítenek?
– Nem azt nézzük, hogy ki milyen nyelven beszél, az ukrán rászorulóknak is segítünk.
– Milyen messze tudnak eljutni?
– A Tisza vonalán járjuk végig a településeket, egészen Kőrösmezőig, ahol a lakosságon belül már csak tíz százalék a magyarok aránya. De a munkácsi Szent Márton Karitász Belső-Ukrajnába is eljuttatja az adományokat, oda, ahol már csak ukrán ajkúak élnek. Ehhez több új szállító járművet is a társszervezet rendelkezésére bocsátottunk. Hogy meddig tart még a háború, nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a fegyveres konfliktus lezárása után is még hosszú ideig szükség lesz a karitatív szervezetek munkájára.
