Azt mindenesetre szögezzük le, hogy a magyar élsport az olimpiákon egészen idáig az ország adottságain felül teljesített. Ha a versenyzői létszámokat, sportlétesítményeket, főállású és másodállású edzők számát vesszük alapul, Magyarország a világ országai között valahol a harmincnegyvenedik helyen áll, ha csak az objektív körülmények döntenének, ez volna a reális hely az érem- és ponttáblázaton is. Csakhogy nem csupán az objektív körülmények alakítják a versenyek eredményeit. Hanem valami többlet is, ami eddig benne volt a magyar sportban, most pedig már a legtöbb sportágban nincsen benne. Magyarország huzamos időn át erőn felül teljesített – ám az ilyesmi egyáltalán nem példátlan a történelemben. Országok, népek időről időre erőn felül teljesítenek, valamely teljesítményükkel mintegy kiragyognak a történelemből. Nehéz még utólag is megfejteni, hogy miért van ez így. Nehéz megmondani például, hogy a magyar élsport miért volt kiugróan eredményes olyan különböző rezsimek alatt, mint a Horthy-korszak, a Rákosi- és a Kádár-rendszer.

Ennek elemzése alapos, a részletekre is ügyelő elemzést igényel. A tény azonban közismert. A magyar élsport az országok olimpiai versenyében csak ritkán csúszott ki az első tízből, de volt már harmadik is, nem is egyszer. Valamilyen módon ebben találta meg sok erős akaratú ember a siker útját, valamiért sikert szült a siker. Úgy tűnik, ennek most – egy időre, végleg? – vége. Mi lehet ennek az oka? A pénz hiánya? Igen, az is, de egészen biztos, hogy nem a pénz az elsődleges tényező. A sport éppúgy, mint a társadalom bármely más jelensége, nagyon bonyolult rendszer, amely egyetlen külső hatással nem befolyásolható a kívánt módon. Komolyan hátráltatja a felkészülést, ha a sportoló nem kapja meg időben a járandóságát, ha lecsökken az edzők száma, ha nem futja fontos versenyeken való részvételre, de sokszor nem ez a döntő. Hanem a sportot körülvevő légkör, a belső viszonyok tisztasága, az emberi kapcsolatok. Az élsport lelki értelemben is embert próbáló tevékenység, rengeteg feszültséggel, rivalizálással, egymásrautaltsággal.

Ha ez nem működik, nincs az a pénz, ami helyettesíthetné. Végh Antallal szólván, miért beteg a magyar élsport? Mert a romlott viszonyok csökkenő teljesítményeket szülnek az élet minden területén. Külön-külön mindenki nagyjából hozza, ami tőle telik, az egész valahogy mégis elromlik, mert az emberi kapcsolatok közé befurakodik a kishitűség, az önzés, az ügyeskedés. Valahogy megromlanak a barátságok, valahogy felerősödnek a konfliktusok, valahogy nem sikerül bevinni az utolsó találatot, belőni az utolsó gólt, végighajtani az utolsó métereket.

Biztosan sokan képtelenségnek tartják, hogy a politikát tegyük ezért felelőssé – pedig ez az igazság. Azt mondják a szakemberek, hogy egy olimpiára való felkészülés hat-nyolc évig tart. Nos, hat éve van hatalmon az emberek félelmeire, megalkuvásra való hajlamára építő, saját elveit is semmibe vevő pártszövetség, amely szélesre tárta a kaput a korrupció előtt, és amely kiválasztási elvvé tette az elvhűséget. Ez a hatalom nem azzal követte el a legsúlyosabb bűnt a magyar élsport ellen, hogy csökkentette a támogatását, hogy lefokozta a sportirányítást, hogy politikai harcot hirdetett azon sportvezetők ellen, akik megvallották jobboldali kötődésüket. Hanem a hazugság kultúrája és a kishitűség meghonosításával. Annak az elvnek a legmagasabb szintre emelésével, hogy a hazugság a dolgok intézésének természetes módja, a cél elérésének hatékony eszköze, másodsorban a magyar álmoktól való irtózó meneküléssel. „Ez az icipici ország” – mondta a magyar külügyminiszter a hazájáról, amely területét és lakosságszámát tekintve éppen közepes (kétszáz ország közt a századik), gazdasági, kulturális súlya szerint az első harmadba tartozik, az élsportban pedig a szűk élmezőnybe – tartozott eddig.

„Mi kicsik vagyunk, nekünk nem szabad nagyot álmodnunk, mert keserű lesz az ébredés” – ez a szemlélet sugárzik a Magyarországot hat éve, valójában hat évtizede kormányzó hatalom minden szavából és tettéből. A hatalmat kiszolgáló népes értelmiségi had gúnyos röhögéssel bélyegez meg mindenkit, aki nagyra törő tervekkel merészel előállni. Magyarország lassan egy nagy káeftévé silányul, ahol csak az üzlet az, ami számít. „Tudomásul kell venni, hogy ezt a világot a profit mozgatja” – mondta a felejthetetlen Horváth Ágnes. És megindult a gusztustalan tülekedés az egészségügy privatizációjáért, a profitért, a hippokratészi eskü pedig lassan a lomtárba kerül. A sport a magyar közélet része. Ha a magyar közéletben megromlanak a viszonyok, attól az élsport sem függetlenítheti magát. Volt a magyarságnak egy különös képessége, amely most veszni látszik. Volt egy kitörési pontja a magyarságnak, amelyen keresztül évtizedeken át erőn felüli teljesítményekkel lepte meg a világot. Ide áramlott hit, akarat, a realitásokat messze meghaladó célkitűzések. És ez a hit és akarat hegyeket mozgatott. Ennek most mintha vége lenne.

A még meglévő nagy teljesítményeket persze igazságtalanság volna elhallgatni. Az úszósport ismét felülmúlta a lehetőségeit, ismét rajtkőre állított egy világklasszist, aki mögött a nemzetközi élmezőnybe tartozó versenyzők sorakoznak. A kézilabdás és a vízilabdás lányok kiemelkedőt nyújtottak, bármikor a győzelemre esélyesként szállhatnak versenybe. Voltak nagyszerű egyéni teljesítmények, különösen a birkózó Fodor Zoltáné (ezüstérem) és a vívó Mincza-Nébald Ildikóé (bronzérem). Aztán két külön kategória. Az egyik a kajak-kenu, a másik Kemény Dénes. Kezdjük az utóbbival. Az nyilvánvaló, hogy a zimbabwei válogatottal nem tudna olimpiát nyerni, olyan nagy hagyományokon nevelkedett csapat nélkül, mint a magyar, nem sokan ismernék a nevét. De azt a többletet, amely egy világversenyen a nyolcadikat elválasztja az elsőtől, személy szerint ő tette hozzá. És nem pénzzel teletömött táskával. Hanem belső emberi tulajdonságokkal.

A kajak-kenu sportág olimpiáról olimpiára megmenti a magyar csapatot az egyre nagyobb lemaradástól. Aligha azért, mert ide több pénz jut, mint máshova. Inkább azzal, hogy az egész sportág, versenyzőstül, edzőstül, sportvezetőstül – ma még – olyan belső erőtartalékokkal rendelkezik, amilyet másutt nem – igen találni. Ezek a tartalékok az idén még arra is elegendők voltak, hogy egy súlyos belső konfliktust feldolgozzon a csapat, és (egy időre vagy végleg, ezt még nem tudni) elveszítsen egy világklasszis edzőt. Lehet, hogy a politikus szövetségi elnöknek sikerült védőernyőt vonni a sportág fölé, kizárva onnan a külvilág rossz hatásait, lehet, hogy más tényezőknek köszönhető a siker. De hogy nem a több pénznek, az biztos. Itt van például az amatőr ökölvívás. Ebben a sportágban az olimpiai siker a minden győztest megillető jutalmak mellett a dúsgazdagsághoz is elvezető profizmus belépője, aki érmet nyer, válogathat a szerződések között. Ehhez képest a sportág teljes csődöt mondott, Papp Laci utódai egyetlen elsőkörös győzelemmel zárták az olimpiát, már akik egyáltalán kijutottak. Ahogy a meglehetősen manipulált profi boksz a maga nagy pénzeivel betette a lábát Magyarországra, az amatőr boksz összeomlott, erre a sportágra már rászámoltak, és nem látszik, hogy valaha is fel fog állni a padlóról.

Csődöt mondott a lövészet is, csakúgy, mint az öttusa, a vívók mélyen képességeik alatt szerepeltek, a pingpongozók alig jutottak túl a turista szerepén, cselgáncsról alig lehetett hallani, birkózásban egy szép ezüstérem, aztán a mély csönd – hogy csak olyan sportágakat említsünk, amelyek évtizedek óta sorozatban szállították az olimpiai érmeket. Atlétika igazából nincs is Magyarországon, van két-három nehézfiú, egy-két többpróbázó, akik a világon beférhetnek az első húszba – és ezzel kész. Pedig atlétikával is nagyon sok pénzt lehetne keresni. Még sincs siker – mert hiányzik az az emberi tényező, amely a jó versenyzőből a kiválót, a kiválóból a győztest képes kihozni. Ehhez képest atlétáink még saját teljesítményüktől is elmaradtak, a legtöbben idei legjobb eredményeiket sem tudták megközelíteni. Akinek a lehetséges is túl sok, az ugyan hogyan célozná meg a lehetetlent?

Mindez nem jelenti azt, hogy le szabadna becsülni azokat a sporttudományi ismereteket, amelyekkel felvértezve ma versenyre készítik fel a gazdag országok profi sportolóit. Közismert, hogy szerte a világon nagy költségvetéssel működő, a legalitás határán mozgó vegykonyhákban „főzik” azokat a teljesítményfokozó, regenerációgyorsító szereket, amelyekkel a mai hihetetlen teljesítmények elérhetők. Egy-egy sikeres atlétát, kerékpárost, úszót orvosokból, kémikusokból álló népes csapatok kísérnek mindenhová, mindig egy lépéssel az aktuális doppingszabályok előtt járva, vagy olykor le is bukva. A sporttal nagyon sok pénzt lehet keresni, ezért sokan sokat hajlandók befektetni is. Ebben a versenyben Magyarország eleve vereségre van ítélve – állami forrásból ezek a bújtatott doppinglaborok nyilvánvalóan nem működtethetők, a magántőke pedig nem elég erős, hogy megfizesse a hihetetlen árakat.

Érdekes a pályakerékpár esete. Az 1996-os atlantai olimpián csúfosan leszereplő britek kinézték maguknak ezt a sportágat, belepakoltak egy rakás pénzt, otthon megépítették a világ legjobb pályáit, szerződtették a világ legjobb edzőit – és Pekingben bezsebeltek hét aranyérmet, három ezüstöt, két bronzot. A nemzetek versenyében csupán ezzel a sportággal a 13. helyet foglalták volna el (amúgy negyedikek lettek). Mi is kinézhetnénk egy ilyen sportágat, mondjuk az íjászatot. De az ugyan miért volna sikeresebb, mint például a vívás, amelynek tradíciói is vannak bőven?

Az nyilván illúzió, hogy Magyarország minden fronton felvegye a versenyt a nagy országokkal. A sportágak nagyobbik részében nem rúgunk labdába, és ezzel nincs is különösebb baj. Éppen elég néhány sportágban kiválónak lenni. De egyre kevesebben kiválónak lenni, minden olimpián hátrébb kerülni – az már csalódás. Van innen visszaút? Vagy szükségszerű, hogy Magyarország fokról fokra beleszürkül a középmezőnybe? Úgy bizonyára nincs, ha azt mondjuk: tessék tudomásul venni a realitásokat, kis ország, kis sikerek, ne kergessünk tovább illúziókat. Csak akkor van visszaút, ha Magyarországon ismét hiteles céllá válik a lehetetlen megkísértése. A hit abban, hogy többre vagyunk képesek, mint amit a rideg számok mutatnak, a meggyőződés, hogy felül tudjuk múlni önmagunkat.

Kemény Dénes csapata és a kajakosok és kenusok megmutatták, hogy a lehetetlen igenis lehetséges. Hat-nyolc év is beletelik, mire a ma elkezdett munka győzelemmé érik. Éppen ideje belefogni.

Bencsik Gábor