– Egy interjúban úgy fogalmazott, egészséges, értékteremtő környezetben nőtt fel.

– Ezzel biztosan nem vagyok egyedül, a velem hasonló korban lévő emberek ugyanígy érezhetik. Az ötvenes évek végén, amikor születtem, sok olyan alapnorma érvényesült, ami sajnos ma már nincs. Mocsolyástelepen születtem, egy nagyon kicsiny Borsod megyei községben, ahol akkor alig több mint kétszázötven ember élt. A lakosok szinte mindenben egymásra voltak utalva, ami egyáltalán nem volt terhes az embereknek, sőt örömmel segítettük egymást. Sajnos ma az ország vezetői azon dolgoznak, hogy ezeket a közösségeket szétverjék. Ma már nem segíthetjük egymást, mert azt adóköteles tevékenységnek minősítik. De ha hazamegyek, látom, hogy ezek a vidéki kis közösségek megőrizték a régi értékeket. A rendszerváltozás óta eltelt húsz év nagyon összezavarta az emberek gondolkodását. Fel kellene ismernünk, hogy sokkal egyszerűbb lenne az életünk, ha jobban használnánk a közösség összetartó erejét.

– Szülei munkásemberek voltak. Édesanyja háztartásbeli, édesapja pedig kőműves. Mit szóltak, hogy a fiuk értelmiségi pályát választ?

– Bennem későn, csak negyedikes gimnazista koromban fogalmazódott meg, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Szüleim nagyon rugalmasan kezelték a terveimet, egyáltalán nem volt ebből vitánk, pedig a Színművészeti Főiskolára csak harmadjára vettek fel. Édesapám nem értette, miért nem adom be máshova a jelentkezésemet, csak a Színművészetire. Igazából ők csak akkor nyugodtak meg, amikor másodéves főiskolás koromban eljöttek Szentendrére, egy főiskolás előadásunkra. Úgy érzem, édesapám számára akkor váltam felnőtt emberré. 1977 és 1981 között jártam a főiskolára. Hihetetlen egyéniségek, fantasztikus tanárok tanítottak bennünket: Hegedűs Géza, Nádasdy Kálmán, Ádám Ottó, Várkonyi Zoltán, Szirmai Béla, Montágh Imre, Gáti József. A szakma nagyjai. Békés tanár úr mindig azt mondta nekünk, ezt a szakmát az ember élete végéig tanulja. A főiskola csak hátteret ad, egy egészséges önbizalmat ahhoz, hogy a színész bátran merjen létezni a színpadon. Egy istenáldotta lehetőség, hogy elinduljunk ezen a pályán. Ahogy idősödik az ember, úgy változik a gondolkodása, a felelősségérzete. Azt szokták kérdezni, a színész meg tudja-e szokni, hogy színpadon van. Minél több időt töltünk a színpadon, annál nagyobb felelősség fellépni. A drukk mindig megvan, ez soha nem múlik el. Ha elmúlik, akkor szerintem nem érdemes tovább folytatni a pályát.

– Számos vidéki színházban játszott már a Szomszédok előtt, mégis a tévésorozat hozta meg az országos ismertséget. Miben állt a sorozat népszerűségének titka?

– A Szomszédok előtt már játszottam több tévéfilmben, számomra azonban mindig a színház volt a legfontosabb. Felesleges azon polemizálnom, mi lett volna, ha nincs a Szomszédok, mennyire leszek közismert. A Szomszédok azért volt jó, mert Horváth Ádám rendező a szerepekre hiteles színészeket kért fel, és nem olyanokat, akik örülnek minden lehetőségnek. Hiteles emberek hiteles szituációkba kerültek, és azokról a napi gondokról beszélgettek, ami az embereket foglalkoztatta. A kilencvenes évek közepén megszólított egy férfi, aki nemrég költözött haza Magyarországra. Elmesélte, hogy megkérdezte a családjától, hogyan tudná a külföldön töltött időt bepótolni. Szerette volna tudni, milyen az élet itthon, milyen problémákkal küzdünk. Azt tanácsolták neki, nézze a Szomszédok ismétlését, és mindent megért. Nemrég megnéztem egy-két részt, és megállapítottam, hogy a problémáink szinte ugyanazok. Azért is volt hiteles a sorozat, mert bizonyos helyzetekben a néző nem tudta eldönteni, hogy a valóság és a színjáték között van-e különbség. A Szomszédok a problémák ábrázolása mellett próbált a nézőknek segítséget, reményt adni. A szereplők egymásért küzdöttek, a sorozatnak közösségépítő szerepe is volt. Ezen a téren nagyon sok jót tett a sorozat.

– Mi a különbség a ma népszerű sorozatok és a Szomszédok között?

– Sajnos a mai sorozatok szereplőinek nagy része már nem a szakmából, a színházi életből kerül ki. A Szomszédok stábja igyekezett a forgatásokat úgy beosztani, hogy figyelembe vették a színházi elfoglaltságainkat. A Szomszédok tizenhárom éve alatt több mint két és fél ezer színész tűnt fel a sorozatban. Nagyon irritál, hogy mindenkit, aki ma a televízióban megjelenik, rögtön sztárnak nevezik. Örülök, hogy a „celeb” szót használják, ez valamennyire helyre rakja azokat az embereket. Ami nem tetszik a ma népszerű sorozatokban, az az amatörizmus. Szomorú, hogy azokat az embereket foglalkoztatják, akiknek nem ez a szakmája, és akik nem valók képernyőre. Azok, akik örülnek annak, hogy ott legyenek a képernyőn és talán még fizetnek is érte, nem kérdeznek vissza, ők bábok. Valószínűleg egy végzett főiskolás visszakérdezne, szeretné meghatározni a gázsiját, de a celebeket csak az érdekli, hogy a bulvárlapokban mi jelenik meg róluk. Megértem, ha ezzel egy felnőtt, végzett színész nem akarja felvenni a versenyt, de nem is lenne értelme. Kukkoló ország lettünk. Mások magánéletében vájkálunk, miközben a saját életünk elértéktelenedik. Ez a társadalom tudatos leépítése.

– Idén januárban a IX. kerületi időközi önkormányzati választásokon Bácskai János kampányzáró rendezvényén műsorvezető volt. Mióta foglalkozik közéleti kérdésekkel?

– Kölcsey írt a Paraineisisben arról, hogy a férfikor napjaiban érlelődik meg bennünk a gondolat, hogy bizonyos témákban véleményt kell formálnunk. Úgy gondoltam, erről a magunk mögött hagyott kaotikus három évről a legjobban úgy tudom kifejezni a véleményemet, ha elvállalom a kampányzáró műsorvezetését. Azt gondolom, én soha nem politizáltam, viszont a napi életem során vannak olyan dolgok, amelyekről úgy érzem, ki kell nyilvánítanom a véleményemet. Mint közszereplő és mint ember nem az a fajta vagyok, aki az éppen aktuális hatalom ideológiáját hangoztatja, és négy év múlva változtat ezen. Nem pártpolitizálok, csak próbálok kiigazodni abban a közegben, ami körülvesz engem. A kettős állampolgárságról tartott népszavazás sem jobb- és baloldal kérdése volt. Hogy lehet egy kormánynak a saját testvérei ellen kampányolni? Ez nem pártpolitika, ez hazaárulás. Ha valaki ellenvéleményt fogalmaz meg a mostani kormánnyal kapcsolatban, rögtön elkönyvelik jobboldalinak. Tizenöt évvel ezelőtt a színészválogatotthoz Orbán Viktor eljött focizni, és azóta a színészválogatottat jobboldali csapatnak tartják. Vagy emlékezzünk arra, amikor Egerszegi Krisztina felült a színpadra Orbán Viktor mögé, és egy MSZP-s azt mondta, ő ezentúl már csak a fél nemzet Egérkéje. Viszont az egyáltalán nem téma, hogy a baloldal rendezvényein kik lépnek fel.

– Kulka János azt nyilatkozta a Nemzeti Színházról, csak jót tett a színháznak, hogy beköltözött egy másfajta gondolkodásmód, és a mai magyar színházi élet állapotát, színészeit tekintve a Nemzeti Színház kilencvenkilenc százalékos. Ön szerint mitől nemzeti egy színház?

– A Nemzeti Színházról óvatosan nyilatkoznék, mert amióta Alföldi Róbert az igazgató, sajnos nem láttam az előadásokat. Így felelőtlenség lenne csak az alapján véleményt mondanom, hogy azt hallom, némely előadás polgárpukkasztó. Nemcsak az előadásokat kellene ismernem, hanem a színház belső életét is. Kívülállóként annyit mondhatok, hogy én biztosan máshogy állítanám össze a műsortervet. Egy Nemzeti Színháznak a nemzeti értékeket sokkal erőteljesebben kellene megjelenítenie, emellett lehetnek olyan előadások is, amelyek más irányt képviselnek. Ha az újító szándékban mértéket találunk, akkor lehet jó színházat csinálni. Az utóbbi években sokat foglalkoztak azzal, hogy a színházigazgatók hogyan kerültek pozíciójukba. Érdekes módon azokkal a színházakkal, ahol jobboldali gondolkodású emberek lettek az igazgatók, többet foglalkoztak. Hozzáteszem, Alföldi Róbertet nagyon tehetséges művésznek tartom.

– Mi a véleménye az alternatív színházakról?

– Ezzel kapcsolatban kialakult mostanában egy felesleges vita, hogy hagyományos színház vagy alternatív színház. Számomra nem létezik olyan, hogy alternatív színház, csak színház. Magam is sok olyan előadásban játszottam, ahol például a színpadon volt a nézőtér és a színpad is, ettől még nem alternatív egy színház. De igaz, hogy sokan nincsenek tisztában a szakmával, és azt gondolják, ha valami hülyeséget csinálnak, az már alternatív. Az a különbség a magukat alternatívnak nevezők és a mi korosztályunk között, hogy mi sokkal jobban figyelembe vettük a közönséget. Azt érzem, hogy ma sokszor nem a közönségnek készül egy előadás, vagy sokkal több testnedv van egy előadásban, és előtérbe került a szexus és a fizikum. Több a meztelenkedés, az önmutogatás, ami nincs megindokolva, öncélú. Főiskolás voltam, amikor a Pesti Színház bemutatta az Equus-t, amiben Gálffi László és Kútvölgyi Erzsébet meztelenül volt a színpadon. Senki nem a meztelen testekre figyelt, mert olyan költői és gyönyörű volt a jelenet. Ma sok olyan öncélú dolog készül, aminek én mint néző, nem tudom a logikáját megfejteni.

– Azt mondta, a rendszerváltás óta sok alapnorma tűnt el az életünkből. Ez vezethetett a mai gazdasági és értékválsághoz?

– A válság csak felerősítette ezeket a folyamatokat. Nem attól van válság, hogy kimondták. Ez egy folyamat következménye, amit már évekkel ezelőtt érezhettünk. Az a baj, ez a kormány semmit nem tesz azért, hogy megkönnyítsék az emberek életét. Épp ellenkezőleg, az adójavaslatokkal, megszorításokkal csak nyomják lefelé az embereket. Aki nem rafinált és normálisan akar élni, nagyon hamar félresiklik ebben az útvesztőben. Nemhogy az adott szónak, már a szerződésnek sincs becsülete. Az ország vezetői átjátszották a hatalmat saját köreiknek, és úgy tesznek, mintha kívülállók lennének. Néha azt látom, hogy bizonyos koncepció szerint valakik megrendelésére ezt az országot eladták. Pont olyan értékeket számolunk fel és adunk idegen kezekbe, amelyek segítségével talpra tudnánk állni. Olyan, mintha kiárusítás zajlana ebben az országban. Közben azt látjuk, hogy a hatalom közelében lévők anyagi, egzisztenciális biztonságban vannak. Az embereknek nincsenek támpontjaik, nincs egy biztos háttér. Hogy nyugodtan taníttathatja a gyermekét, vagy ha beteg, akkor ellátják, és nem kell meghalnia két kórház között a mentőben. Ha ilyen alapvető dolgok működnének, akkor jobban el tudnánk viselni a nehézségeket. Nem egy gazdag vidéken születtem, mégsem mondom, hogy szegényen éltünk. Boldogok voltunk és nem arról szólt az életünk, hogy nagyobb házunk legyen. Nem a gyarapodás volt az elsődleges cél, a belső értékek sokkal erőteljesebben működtették az embereket. Ami most folyik, az harácsolás.

Lass Gábor