Szóról szóra, pontosan

– Fiatal, alig hétesztendős intézet, fiatal, krisztusi korba lépett főigazgató, kutatási területük, a rendszerváltás szintén krisztusi korba lépett, elmúlt harmincéves. Az ország jövője, így a fiatalság szempontjából kulcsszerepe lehet az önök tevékenységének az oktatásban és az egyetemi képzésben. A kérdés az, hogy a kutatási eredményeket miként lehet közkinccsé tenni?

– Az intézet alapvető feladata a rendszerváltás teljes körű és tárgyilagos kutatása, figyelemmel a múlt századi előzményekre és az azóta történtekre is, éppen azért, mert mára felnőttek olyan generációk, amelyeknek tagjai 1990-ben még meg sem születtek, vagy gyermekkorukat élték. Ők a korszakváltó politikai és közéleti történéseket szüleik, nagyszüleik, ismerőseik, politikusok, közszereplők emlékezéseiből vagy elő­adásaiból ismerhetik, ami nagyon fontos és hasznos, de közel sem teljes és objektív. Mi a közbeszéd forrásanyagának felhasználásával arra kaptunk megbízást és esélyt, hogy tegyük a lehető legteljesebbé és leghitelesebbé szakmai munkánk és kutatási eredményeink hozzáadásával ennek az ország szempontjából meghatározó korszaknak a történelmét. Szeretnénk a szóbeszédet és a kutatás tényeit úgy összefésülni és kiegészíteni egyiket a másikkal, hogy minél inkább megközelítse a közös történelem fogalmát. A fiatalság szempontjából azért lényeges ez a folyamat, mert nekik már nincs személyes történetük, csak arra hagyatkozhatnak, amit másoktól látnak, hallanak vagy olvasnak.

– Az pedig gyakran a szülő, a barát, a tanár, a közösség irányultságától függ, hogy milyen hangszerelésben, milyen körítéssel adják elő a történéseket.

– Véleményem szerint hivatalos történelem nincsen, illetve csak akkor lehetne, ha politikai megrendelésre végeznénk a munkánkat, de ilyesmiről szó sem lehet. A kormány éppen azért alapította az intézetet, hogy az előző politikai érában mellőzött, elhallgatott események feltárásával bővüljön ki, váljon egységessé, közös történelmünkké a rendszerváltás.

– Vajon hogyan jut el mindez a fiatalokhoz, hiszen egy huszonéves egyetemista például úgy néz fel némelyik politikai közszereplőre, mint a demokrácia hiteles képviselőjére, mert nem tudja, milyen nézeteket vallott, esetleg mit követett el akár tíz vagy harminc esztendeje. Gondolok most Gyurcsány Ferencre vagy az Apró famíliára.

– Az egyetemisták elérése a könnyebbik feladat, mert az itt dolgozó kutatók egy része tanárként tevékenykedik, illetve a következő szemesztertől intézeti szinten is bekapcsolódunk a Kodolányi vagy a Pázmány Péter egyetemek oktatásába. Emellett segíteni igazán abban tudunk, hogy az archívumunkat az ifjúság rendelkezésére bocsátjuk, ahol megtanulhatják, hol mit és hogyan kell kutatni. Egyre több felsőfokú intézmény érdeklődik a módszereink iránt.

– Mi a helyzet az általános és középiskolában, ahol némely tanári csoportok még a tananyag és a tankönyvek tartalmát is kifogásolják, elsősorban világnézeti alapon?

– Az, hogy átfogó oktatási reformra van szükség, az a józan gondolkodású emberek számára szerintem egyértelmű. Az viszont nem igaz, hogy ennek során megváltoznának maguk a történelmi események. Illik Péter kollégám megvizsgálta például a Horthy-korszakról készült tananyagokat az 1945-től 2010-ig megjelent történelemtankönyvekben, és az elemzésből kiderült, hogy nyolcvan százalékban ugyanazt tanulták a diákok 1948-ban, mint mondjuk 2008-ban. Abban viszont lépnünk kell, hogy melyek lehetnek azok a módszerek, gondolva itt a digitális fejlődésre, amelyek a legalkalmasabbak a fiatalok könnyebb elérésére. Most indítottunk egy videósorozatot Rendszerváltástól rendszerváltásig címmel, és egyes epizódoknak már ezer feletti a nézettsége, a Facebookon pedig közzétettük első videoklipünket, amelyben a Beatrice Azok a boldog szép napok slágeréhez vágtunk eddig nem látott felvételeket a szovjet csapatkivonásról. Ezt több mint harmincezren nézték meg.

– Fel is horkant az ellenzék, mert szerintük az Orbán-kormány százmilliókkal dobálózva írná újra a történelmet, ami két dolgot jelez: egyrészt szerintük felesleges költeni az ilyen Kásler-féle intézetekre, másrészt ha visszajönne a baloldal, akkor önök, a Magyarságkutató és a Veritas biztosan megszűnnének.

– A terület valóban kényes, mert a XX. század történelmének a vizsgálata fölvet bizonyos átpolitizáltságot, de leszögezem, nálunk szakmai munka folyik, a kormány pedig nem akarja újraírni a történelmet, hanem csak közismertté tenni annak ilyen-olyan célból elhallgatott, feledésbe parancsolt, ugyanakkor fontos részleteit. Például a rendszerváltást nem érthetjük meg 1956 nélkül, a forradalmat 1945 nélkül, azt pedig 1920 nélkül és így tovább. Hogy támadnak bennünket a baloldalról? Istenem, ez van. Ha mi belemennénk az aktuálpolitikába, azonnal elveszítenénk a hitelünket, és joggal. Nekünk folyamatokat kell bemutatnunk, a fehér foltokra rávilágítani úgy, hogy könnyedén férjenek hozzá a fiatalok és mindenki. Abból fogják látni, hogy egyesek mit képviseltek kommunistaként, hogyan váltottak párttagkönyvet, hogyan gazdagodtak, és miként akarják napjainkban félrevezetni az embereket.

– A részletek feltárásával helyreállítani az igazságot ott, ahol hiányzik?

– Igazsága csak a Jóistennek van, a történésznek véleménye lehet, ami viszont tényeken alapul, ha tisztességes. Úgy nem lehet sikeres a munkánk, hogy akkor nekik volt igazuk, most meg nekünk. Az ilyen hozzáállás kizárt a részünkről. Csak a viták vihetnek minket előre, vitatkozni pedig csupán véleményekről lehet, igazságokról nem.

– Lenne-e jogosítványuk például kutatásaik eredményeként politikai vagy privatizációs ügyekben az illetékes hatóságokhoz, a számvevőszékhez vagy az állambiztonságiakhoz fordulni?

– Alapító okiratunkban ilyen felhatalmazás nem szerepel, ilyen dokumentumokat nem gyűjtünk, mert az az Országos Levéltár és az Állambiztonsági Levéltár privilégiuma, viszont a magán- és a pártiratok gyűjtése, archiválása és feldolgozása már hozzánk tartozik.

– Példával élve, vegyük mondjuk Németh Miklós akkori miniszterelnök és külügyminisztere, Horn Gyula, illetve Pozsgay Imre miniszter és a volt III/III. osztály vezetőjének szerepét a vasfüggöny lebontásában… A bátorság az utóbbi két elvtársat illette, a dicsőséget viszont Németh és Horn zsebelte be. Mindenki úgy színezi a kifestőt, gondolok a volt SZDSZ-re, az MSZP-re és sokan másokra, ahogyan neki tetszik.

– Az MSZMP egyes vezető tagjai már az állampárt utolsó éveiben úgy tudták magukat eladni nyugaton, mintha az európai baloldalhoz tartoztak volna, és szerintem a nyugati baloldal a mai napig nem jött rá, hogy egy szovjet típusú kommunista vezetéssel parolázik. A másik dolog, ami ilyenkor felmerül, a számonkérés, amit nem lehet elkerülni erkölcsileg semmiképpen, még akkor sem, ha a jogállamiságra hivatkozva elmaradt. Kádár János egy borzalmasan gonosz zseni volt, aki több kárt okozott, mint a Rákosi-rendszer, mert el tudta érni, hogy a társadalom jelentős része elfogadja: aki nincs ellenük, az velük van. Mindezt egy olyan országban, amely talpra tudott állni Trianon után, és felkelt a szovjet kolosszus ellen. Az állampártnak 800 ezer tagja volt, a munkásőrségnek is több tízezer, miközben a magyar hálózati személyek létszáma arányaiban megelőzte a keletnémet vagy a román titkosszolgálatokét. Kádár az ország felét laza, korrupciós, összekacsingatós vagy fenyegető titkosszolgálati módszerekkel függőségben tudta tartani, ami a számonkérést nagyon megnehezíti, hiszen azt is beszervezték, aki soha nem súgott nekik, és csak azért írt alá, hogy hagyják békén.

– Viszont így békében élt és halt meg a véreskezű Biszku Béla, Apró Antal, Földes László, Gerő Ernő, Horn Gyula, tucatnyi vérbíró és ávós gyilkos, de említhetném akár Németh Miklóst is, aki miniszterelnökként elhazudta Magyarország adósságállományát, és aki mindezt Nobel-díjra érdemes ötletként hirdeti manapság.

– Az imént már említettem, hogy a laza, sokszor előnyökkel járó függőség nagyon sok ember gondolkodását megváltoztatta. A ma te, holnap meg én kapok valamit tompította a feszültségeket, elnézőbbek, sőt megértőbbek voltak a kádárizmussal kapcsolatban a tömegek, mint később az annyira áhított, de komoly próbák elé állító demokráciával szemben. Ezzel együtt nagy felelősség terheli az 1990 után hivatalba lépő kormányokat az elmulasztott igazságtétel és az elmismásolt privatizáció tekintetében, de Kádárék bűne ennél jóval nagyobb, hiszen már az 1980-as évek elejétől tudták, recseg-ropog a rendszer, mégis tovább vezették az országot a szakadék széléig. Addig viszont az átmenetre való felkészülés jegyében padlóra küldték a gazdaságot és a fizetőképességet, miközben a jogi kereteket úgy szabták meg, hogy ne essen bántódásuk. Ami be is jött.

– Olyannyira bejött, hogy Nagy Imre újratemetésén a koporsója mellett már ott álltak mint megrendült emlékezők a gyilkosai is. De mit tudnak erről a mai fiatalok, akik akkor még nem is éltek, manapság viszont azok szellemi utódai­nak vagy leszármazottainak a szavait hallgatják?

– Nekünk részrehajlás nélkül azt kell bemutatnunk az egész XX. század történelmi vonatkozásában, hogy mi volt akkor ebben az országban, és mi lett mára ebből. A huszonéves fiatal ha őszinte összehasonlítási alapot kap arról, hogy mi történt akkor, és milyen körülmények között érvényesülhet napjainkban, talán jobban megérti a saját helyét, lehetőségeit és felelősségét a társadalomban. Sőt, ismeretei alapján választhat magának példaképeket. Mi pedig hiteles ismeretekkel szeretnénk segíteni őket az eligazodásban. Azt a képet szeretnénk felvázolni, ami alapján a társadalom dönteni képes. Felvázolni, de úgy, hogy közben beszéljük ki az ország történelmi traumáit, mert korábban nem lehetett kibeszélni Trianont, a Gulagot, a holokausztot, a szovjet megszállást, az 56-os forradalmat, de még a rendszerváltást sem, pedig velünk élnek azok az emberek, akik megúszták a felelősségre vonást, és azok is, akik semmilyen kárpótlást nem kaptak helytállásukért. Most kell kibeszélnie mindezt a magyar társadalomnak, hogy létrejöjjön végre egy normális, közösségi történelemszemlélet, és meg tudjunk állapodni a közös minimumokban. Ez több eseménnyel kapcsolatban már sikerült. Ma már nem kérdőjelezzük meg, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt. A cél az, hogy a rendszerváltásról is kialakuljon az a közös minimum, amely szerint minden hibája és árnyoldala ellenére átvezetett minket a kommunista diktatúrából a parlamentáris demokráciá­ba. A részletekről pedig vitatkozhatunk tovább.

– Az intézet fontosságát hiba volna kétségbe vonni, sőt szabadjon egy közkeletű mondással biztatni, miszerint az igazság nem a tekintély, hanem az idő gyermeke. Ám az idő múlása a feledésnek is kedvez.

– A gyűjtés, a feldolgozás, a rendszerezés, a megértés, végül a közlés nem megy máról holnapra. Hét év alatt az intézet több mint ötvenezer kötetet jelentetett meg, amelyeket ma már mindenki ingyen elolvashat a Hungaricana portálon. Még az idén kiadjuk A rendszerváltás krónikája című adatbázis-gyűjteményünket, amely lexikonként működik majd, és amelyben a szócikkek, magyarázatok mellett az eseményekhez tartozó dokumentumokat is közöljük, sőt fogalommagyarázatokat fűzünk a nehezebben értelmezhető témákhoz és elnevezésekhez. A demokrácia értelmezése ugyanis egészen más nyugaton, ahol az embereknek fogalmuk sincs arról, mit jelentett, milyen pusztítást végzett a szovjet megszállás és a kommunista ideológia a gazdaságban, a fejlődésben és az emberek gondolkodásában. Ennek fontos kovásza lehet a kronológia mellett egy másik kiemelt, idén induló projektünk, az a forráskiadvány-sorozat, amely az állampárt működésével, a rendszerváltó folyamatokkal foglalkozik majd, és tartalmazza például az MSZMP Politikai Bizottságának jegyzőkönyveit, a pártok megalakulásának körülményeit, a társadalmi és a civil szervezetek dokumentumait.

– Tartalmazza például azt, hogy Nyers Rezső és Apró Antal miként szavazták meg Nagy Imre felakasztását? Avagy Medgyessy miniszterelnök-helyettesként miket hazudott közösen Németh Miklóssal az ország szolgasorba döntéséről? A liberálisok kétszínűségéről és arról, mit követett el az egypárt színeiben Kádár, Aczél, Grósz, Horn és a többiek?

– Igen, olvashatók lesznek az ezekről szóló jegyzőkönyvek, pártdöntések, intézkedések és következmények.

– Például az is, hogyan tapsolt Lendvai Ildikó, Lengyel László, Kéri László, vagy éppen Hegedűs D. Géza mint ifjú kommunista az MSZMP különböző kongresszusain?

– Igen, amennyiben ezek megjelentek ezekben a dokumentumokban. Kivételezés nincsen, nem is lehet, mert a pártjegyzőkönyveket szóról szóra tesszük közé, pontosan azért, hogy mielőbb kialakuljon a lehető legtárgyilagosabb és legőszintébb történelemszemlélet Magyarországon.