A dunaszerdahelyi rendőrterror nemcsak a Felvidéken berendezkedő szlovák állam hivatalos magyargyűlöletének árulkodó jele volt, hanem arra is alkalmat adott, hogy az Európai Uniót a megosztottság gyógyírének tartók leszámoljanak ábrándjaikkal.

Tény ugyanis, hogy az unió egy tagállamának erőszakszervezete a legvadabb soviniszta gyűlölettől fűtve kis híján embereket ölt, s azt is rögzíteni kell, hogy e támadás miatt a pozsonyi kormány még csak szóbeli feddésben sem részesült az unió vezető testületei részéről.

Persze a budapesti kormány nem vádolható tétlenséggel. Gyurcsány Ferenc azonmód Révkomáromba sietett, s ott megígérte Fico szlovák miniszterelnöknek, hogy mindent megtesznek a „szélsőségek exportjának” megakadályozására. Utasította Draskovics Tibor igazságügy-minisztert, hogy dolgozza ki azon törvénytervezetet, amely által megakadályozható lesz a szélsőségesek kiutazása Magyarországról.

Hogy kik a szélsőségesek, azt persze majd Gyurcsányék döntik el. Ebben nincs újdonság. Az viszont mégiscsak meghökkentő még a honi jelenkor abszurditását jól ismerők számára is, hogy a budapesti kormány világnézeti alapon korlátozná állampolgárai szabad mozgását. Ilyesmi a kádári időkben volt szokásban, amikor a rendszer ellenségei hiába folyamodtak útlevélért, rendre azzal utasították el őket, hogy „kiutazása közérdeket sért.”

Gyurcsány tehát két legyet ütött egy csapásra: a naivabbakat elbűvölte Ficóra morduló „felelős hazafiságával”, s közben megkezdhette a leszámolást a „szélsőségesekkel.” Ráadásul a szlovák–magyar csörték hangzavarában gyorsan alá lehetett írni a Nemzetközi Valutaalappal az uzsorakölcsönről szóló megállapodást. Vagyis Gyurcsánynak tulajdonképpen kapóra jött a dunaszerdahelyi magyarellenes támadás. Ki tudja, nem akadtak-e a magyar politikai életben is néhányan, akik legalábbis alappal sejthették a később bekövetkezett eseményeket?

A feltételezésre okot ad, hogy a szlovák hatósági szervek magyar állampolgárok neveit, fényképeit, személyi igazolványszámait, egyéb személyes adatait tartalmazó listával várták a Dunaszerdahelyre látogató drukkereket. Mi több, már Magyarország területén közös szlovák–magyar járőrök állították meg némelyiküket.

Ennek tényét a Demokratának mind a Külügyminisztérium, mind a Győr-Moson-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság megerősítette, hivatkozva a Magyarország és Szlovákia között „a határokat átlépő bűnözés megelőzésében és a szervezett bűnözés elleni harcban folytatott együttműködésről” szóló, Pozsonyban 2006. október 2-án aláírt s a 2006. évi XCI. törvényben kihirdetett megállapodásra.

Az ominózus napon, november 1-jén reggel 9 és este 6 óra között közös határmenti járőrszolgálatra került sor két magyar és két szlovák rendőr részvételével, azzal az eligazítással, hogy „a Szlovákiába kiutazni szándékozó személyeket szelekció nélkül ellenőrzés alá kell vonni. Az ellenőrzés során fordítsanak figyelmet a személyazonosító (unión belüli utazásra alkalmas) okmányok meglétére, érvényességére, valamint a biztosítás ideje alatt különös figyelmet kell fordítani arra, hogy a mérkőzésen részt venni kívánó szurkolóknál sem közbiztonságra veszélyes eszköz, sem más olyan tárgy ne lehessen, amely mások életét, testi épségét veszélyeztetné, illetve alkalmas a köz rendjének megzavarására. Ezen eszközök felkutatására az ellenőrzött személyek ruházata és az utazásra használt gépjárműve is átvizsgálásra került.”

A szlovák karhatalmisták akciójának azonban leginkább az utóélete szolgál számos tanulsággal. Kiváló lakmusz, amennyiben magukat liberálisnak nevező közszereplők habzó szájú támadást indítottak a magyar történelem, a nemzettudat és a határokon átívelő nemzetegyesítés gondolata ellen, egyes publicisták pedig minden álarcot ledobva kifejezetten örvendeztek a magyarok brutális összeverésén.

Hidvégi-B. Attila, a www.romnet.hu internetes cigány közéleti oldal állandó szerzője például Köszönet a szlovák kormánynak! című jegyzetében így ír: „Bármennyire nem tetszik a határon túli magyarokért aggódó honfitársaimnak és a mélymagyaroknak, bizony köszönetet kell mondanom Robert Ficonak (helyesírási hiba az eredeti szövegben – a szerk.) és kormányának. Köszönet jár a szlovák politikának, mert ki merte mondani, fel mert lépni a nyíltan náci szervezetek tagjai ellen. (…) A szlovák kormánynak van bátorsága. Ő bizony nem kér a nácikból. Jól tették, amit tettek! (…)”

Tekintsünk most el attól, hogy Hidvégi egyszerűen lenácizza a Dunaszerdahelyre utazott magyar szurkolókat (akik közt a 168 Óra egyik baloldali érzelmű, rendszeresen meccsre járó munkatársa is ott volt), bár senki nem készített közvélemény-kutatást a stadionban jelen lévők világnézeti beállítottságát illetően. Az viszont minden rendelkezésre álló bizonyíték alapján tényként állapítható meg, hogy a maszkos szlovák karhatalmisták békés emberekre támadtak rá, s a szemtanúk beszámolóiból azt is tudjuk, hogy földön fekvő, már eszméletlen fiatalokat is ütöttek, rugdostak. Főképp a fejüket. A 19 éves dunaszerdahelyi Lengyel Krisztiánt kis híján megölték. A fiatalembert újra kellett éleszteni, állkapcsa szilánkosra tört, nyakcsigolyája megrepedt. Élete végéig állprotézist kell viselnie, bal fülére elveszítette hallását.

Hidvégi-B. Attila pedig fogja magát, és megköszöni ezt a szlovák kormánynak. Egyenesebb lett volna, ha leírja azt, amit az olaszliszkai lincselés egyik tettese ordított Szögi Lajos meggyilkolásakor: „Öld meg a magyart!”

Persze Hidvégi a szellemi peremvidéken gyűlölködik, így rá akár legyinthetünk is. Eörsi Mátyás viszont fajsúlyosabb figura. Ő a dunaszerdahelyi rendőrterror kapcsán tíz pontban foglalta össze véleményét. Ebből egyben tér ki a brutális magyarellenes támadásra, mondván, túlkapások minden jogállamban előfordulnak, reméli, majd kivizsgálják. Ennyi.

Kilenc pontban pedig nekiesik a magyaroknak: „Rettenetes volt látni azt a rengeteg provokatív, ostoba, a történelem szemétdombjára való szurkolói plakátot is, amelyek hol gyalázták a szlovákságot, hol kétségbe vonták állami létüket. Szégyelljük magunkat azért, hogy magyar szurkolók megsértették a vendéglátókat. (…) Sajnos, számos honfitársunk felelőtlen, érzéketlen magatartásával sérti a szlovák nemzetet, és ezt visszautasítom. (…) Világosan ki kell mondani, hogy aki ma Magyarországon Nagy-Magyarországról fantáziál, az vagy őrült, vagy hétpróbás gazember, vagy mind a kettő egyszerre.”

Eörsinek persze szava sem volt az összemázolt vagy kidöntött helységnévtáblákról, sem a magyarokat gázkamrába vagy épp a Duna fenekére kívánó falfirkákról. Az ilyesmi nem szokta elérni ingerküszöbét, miképp a budapesti XII. kerületi turulszoborra mázolt „Éljen Fico!” és „Öld a magyart!” felirat sem késztette megszólalásra. Hogy a liberális politikus őrült-e vagy gazember, azt bárki eldöntheti kedve szerint.

Persze nem ez az egyetlen megdöbbentő azonosság a szlovák soviniszták és a honi liberálisok retorikájában. A szlovák–magyar súrlódások kapcsán konferenciát rendezett néhány liberális értelmiségi. Ezen természetesen nem került szóba Dunaszerdahely, viszont Gombár Csaba szociológus, a Magyar Rádió 1990 és 1994 közti elnöke, az akkori médiaháború egyik főszereplője (akinek neve nem mellesleg 2005-ben a köztársasági elnöki poszt lehetséges betöltőjeként is fölmerült SZDSZ-körökben) egyebek mellett kifejtette azon véleményét, hogy „az identitás hangoztatásának gömbölyítése a dunaszerdahelyi eseményekkel jár.”

Hogy miként kell az identitás hangoztatását gömbölyíteni, arra nézvést nem adott magyarázatot, mindenesetre ez valami olyasmit jelent, hogy aki magyarságát nyíltan vállalja, az ne csodálkozzon, ha véresre verik. Vagyis a magyar jobban teszi, ha meghúzza magát.

Érdekes módon amikor a nemi identitásuk „hangoztatását gömbölyítő” homoszexuális felvonulást érte támadás, azonnal talpra ugrott a balliberális társaság, míg a véresre vert magyarokért nem vonul fel sem a Gyurcsány-charta, sem a tarka sereg. A kushadás parancsa ugyanis kizárólag a magyarokra vonatkozik. Hogy miért? Előbb-utóbb rá fogunk jönni. Gombár egyébként még azt is kinyilatkoztatta, hogy „nem lehet örökké büntetlenül kárpát-medencézni.”

Mintha csak összebeszélt volna a szlovák belügyminisztérium alkalmazottaival, akik azért tagadták meg egy felvidéki magyar polgári társulás bejegyzését, mert annak nevében szerepelt a „Kárpát-medencei” jelző. Lám, valóban nem lehet örökké „büntetlenül kárpát-medencézni”, mert lesújt a szlovák soviniszták és a pesti liberálisok egyazon indíttatású dühe. Kísértetiesen hasonlítanak ugyanis egymásra az idegen soviniszták és a honi liberálisok mondatai, intézkedései. Ján Slota lovas bohócnak nevezi Szent Istvánt, a liberálisok micisapkának a Szent Koronát, tetemcafatnak a Szent Jobbot. Slota hülye turulokról beszél, Iványi Gábor SZDSZ-es politikus dülledt szemű tojószárnyasnak minősíti (ez esetben még a szlovák soviniszta vezér volt finomabb). A szlovák törvényhozás kitiltja a stadionokból idegen államok zászlaját, nyilvánvalóan a magyar jelképek eltávolításának szándékával, mire a pécsi futballpálya buzgó rendezői nem engednek bevinni egy címeres piros-fehér-zöld lobogót, a Magyar Labdarúgó Szövetség pedig szakmányban bünteti azon klubokat, amelyek szurkolói a lelátókon hangot adtak a Dunaszerdahelyen történtek miatti felháborodásuknak.

Nehéz nem észrevenni, mennyire azonosan gondolkodnak az idegen magyargyűlölők és a honi liberálisok. Megnyilatkozásaik indíttatása ugyanis azonos: a magyar nemzettudat szétzúzásának szándéka. A gépezet olajozottan működik.

Ágoston Balázs