A migrációs válság felszínre hozta azokat az életmód- és mentalitásbeli különbségeket, amelyek az Európai Unió keleti és nyugati felének nemzetei között mutatkoznak, és élesebbé tette azokat a vitákat, amelyek az unió jövőjéről szólnak. Az utóbbi években valóban tanúi lehettünk annak, hogy az EU intézményei úgy akarják mélyíteni az integrációt, hogy egyre több hatáskört igyekeznek elvonni a tagországoktól, és beleszólnak a politikai döntéseikbe – állítja dr. Törcsi Péter, az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Az utóbbi évek eseményei azt mutatják, az Európai Bizottság és a nyugati államok vezetői birodalmat szándékoznak építeni a nemzetállamok szövetségéből. Mikor és hogyan változott meg az unió, amelyhez 2004-ben csatlakoztunk?

– Az Európai Unió elődjének tekinthető az ’50-es években megalakult Európai Szén- és Acélközösség, majd az ebből kinőtt EGK elsősorban gazdasági szervezet volt német dominanciával, amelynek célja a prosperitás és a fejlődés biztosítása, miközben garantálta a kontinens békéjét. Ez valódi sikertörténet volt. Érthető, hogy 1989–90-ben a szovjet birodalom összeomlása után őszinte lelkesedés fogadta Európa újraegyesítésének eszméjét. Ez nem csak azt jelentette, hogy a nagy nyugati cégek számára megnyílnak a keleti blokk országainak piacai. Az akkori vezetők, Helmut Kohl, Margaret Tha­tcher, de még Mitterrand is nagy formátumú politikusok voltak. Őszintén hitték, hogy ha nem is azonnal, de a kibővített Európai Unió nemcsak szabadságot biztosít, jólétet is hoz a diktatúra alól felszabaduló országoknak.


– Ez a lelkesedés azonban nem akadályozta meg a nyugati cégeket, hogy részt vegyenek például a magyarországi rablóprivatizációban és eltüntessenek egész iparágakat.

– Azért én nem varrnám teljes egészében az unió nyakába, ami a kilencvenes években nálunk történt. Az, hogy a rendszerváltozásnak csak egy egészen szűk kör lett a haszonélvezője, abban a legtöbb felelősség azt a kommunista elitet terheli, amely így akarta átkonvertálni a politikai hatalmát gazdasági hatalommá, így is biztosítva, hogy megússza az elszámoltatást az előző évtizedekben elkövetett bűnökért. De ezen ma már kár lamentálni. Az utóbbi években a feltörekvő hazai elitnek sikerült megtörnie a balliberális erők gazdasági és médiahegemóniáját, ami örvendetes folyamat. A csatlakozási szerződésekkel pedig nemcsak a nyugati országok nyertek, nekünk is előnyös, hogy élvezhetjük az uniós szabadságjogok, a tőke, az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlásának előnyeit. Ez azt jelentette, hogy a tőkehiánytól szenvedő országba áramló külföldi tőke munkahelyeket teremtett, s bár nem olyan feltételekkel és bérekkel, mint Nyugaton, de mégis munkát adott azoknak, akik enélkül joggal érezhették magukat a rendszerváltozás veszteseinek. Komoly előny volt az is, hogy megvetettük a lábunkat a magországok piacain. Mert ne felejtsük el, ma is az uniós tagországokat, közöttük Németországot tekinthetjük a legfontosabb kereskedelmi partnereinknek.


– Cserébe a csatlakozási tárgyalások során lemondtunk szuverenitásunk egy részéről.

– Fontos tisztázni: az akkori magyar alkotmány is rögzítette, hogy expressis verbis nem mondtunk le a szuverenitásunkról az unió javára. Az úgynevezett hatáskör-átruházó klauzula, melyet az alkotmányozó szinte változatlan tartalommal emelt át a korábbi alkotmányból az Alaptörvénybe, kimondja, hogy bizonyos hatásköröket a többi tagállammal közösen az unió intézményein keresztül gyakorolunk. Uniós csatlakozásunkkor vállaltuk például, hogy a többi tagállammal szemben nem alkalmazunk a kereskedelmet korlátozó intézkedéseket, vagy hogy egy harmadik országgal történő kereskedés során tartjuk magunkat a közös vám- és tarifarendszerhez. Az eurózónán belül számos további, bennünket nem érintő szabályozás van érvényben. Az aláírt csatlakozási szerződésben rögzített szabályok észszerűek, biztosítják a tagországok számára a szabadpiac zökkenőmentes működését. Ám Magyarország álláspontja mindig is az volt, hogy az európai uniós tagállamok szövetsége nem egy föderatív szuperállam. Ezt az álláspontot látjuk visszatükröződni a magyar alkotmányban, amely rögzítette, hogy a nemzetállami szuverenitás nem csorbul a csatlakozással. De ez köszön vissza többek között több német alkotmánybírósági határozatban is, amely kimondja, amennyiben a német alkotmány úgynevezett belső magjába ütközik egy uniós szabály, azt a tagállam nem köteles végrehajtani.


– Ehhez képest elég messzire jutott az Európai Bizottság. Keményen akadályoznak minden olyan lépést, amellyel a lengyel vagy a magyar kormány sértené a balliberális elit gazdasági vagy médiahegemóniáját. Újabban magához vonná az adópolitikát éppen úgy, mint a szociálpolitikát. Legújabban pedig a kötelező betelepítési kvóta végrehajtását kérik rajtunk számon.

– A migrációs válság valójában csak felszínre hozta azokat az életmód- és mentalitásbeli különbségeket, amelyek az Európai Unió keleti és nyugati felének nemzetei között megmutatkoznak, és élesebbé tette azokat a vitákat, amelyek az unió jövőjéről szólnak. Az utóbbi években valóban tanúi lehettünk annak, hogy az EU intézményei úgy akarják mélyíteni az integrációt, hogy egyre több hatáskört igyekeznek elvonni a tagországoktól, és beleszólnak a politikai döntéseikbe. Erre a legjobb példa a bevándorláspolitika. A V4-ek országainak polgársága éppen a korábbi elzártság miatt kulturálisan viszonylag homogénnek tekinthető, és nem is akar ezen változtatni. A nyugati tagországok azonban az elmúlt évtizedekben hozzászokhattak a bevándorlókhoz. Csak napjainkban szembesülnek azzal, hogy illúzió volt a bevándorlók integrálódásában reménykedni, nem multikultúra született, párhuzamos társadalmak jöttek létre. Az ebből fakadó feszültségeket fokozza, hogy a Bizottság a kontinensre áramló népvándorló tömeget egységesen menekültként kezeli, noha a jelenség nem menekültkérdés. A menekültek befogadását a genfi egyezmény szabályozza, erre támaszkodnak azok az uniós irányelvek, amelyekhez a tagországoknak tartaniuk kell magukat. Ezek írják le azokat a kritériumokat, amelyek alapján menekültként kell kezelni a menedékkérőket. Csakhogy az unióba törekvő tömegnek csak egészen kis hányadát lehet menekültként kezelni, elsöprő többségük olyan migráns, aki egy jobb élet reményében kelt útra. Vagyis befogadásukról minden országnak magának kell dönteni, saját bevándorláspolitikájának megfelelően. Ez nem uniós hatáskör. A többi között ezen az elvi alapon fordult az Európai Bírósághoz Magyarország, Lengyelország és Szlovákia a kötelező betelepítési kvóta miatt.


– A nyugat-európai euroszkeptikusok szerint a nemzetek feletti bíróságok, mint amilyen az Európai Bíróság is, eszköznek tekinthetők azok kezében, akik a nemzetállamok lebontásán fáradoznak, a jelek szerint időnként maguk is el akarják vonni a tagországoktól a jogalkotási jogokat. Ilyen körülmények között számíthatunk méltányos elbírálásra?

– A tapasztalatok azt mutatják, hogy az Európai Bíróság bíráit erősen befolyásolja az ítélethozatalban az emberjogi fundamentalista, politikailag korrekt világnézet. Ítéleteik gyakran a szokásjog és nem a tételes nemzetközi jog alapján születnek meg. Ennek ellenére bizakodjunk abban, hogy a luxemburgi bíróság a „kvótaper” kapcsán objektív mérce alapján fog döntést hozni.


– A per ugyan folyik, ám az ellenünk indított kötelezettségszegési eljárások és számos nyugati kormányfő fenyegetései azt mutatják, a „brüsszeli királyság” nem mondott le hatalmának megerősítéséről. Tudva, hogy Jean-Claude Juncker a fontos döntések előtt mindig egyeztet a német kancellárral, érdekes következtetésekre juthatunk. Számíthatunk-e arra, hogy a V4-tagországokon kívül más népek is készek felvenni a kesztyűt nemzetállami létük védelmében?

– A Brexit valóban érzékenyen érinti a szuverenitásukhoz ragaszkodó országokat, hiszen e területen számíthattak az Egyesült Királyság támogatására. Európa államai azonban nem feltétlenül támogatják az Európai Egyesült Államok életre hívását, a brüsszeli ambíciókat, és óvatosan figyelik a németek erősödését. Franciaország a belső gazdasági, társadalmi feszültségek, az eladósodottság miatt alighanem beletörődött a másodhegedűsi szerepbe, még ha Németországgal egyenrangú félként is igyekszik mutatkozni a nyilvánosság előtt.


– Szintén euroszkeptikusként aposztrofált nyugati politológusok állítják, a multikulturalizmus belülről emészti fel az összetartozás érzését, a nemzeti identitást. Ez felgyorsítja a nemzetállami lét felmorzsolódását.

– A kormányzó elitet nem szabad összekeverni a nemzetekkel. A tagországokban küszöbön álló választások, a választók megnyerésének kényszere olyan politikusokat is visszakozásra késztet, mint az olasz Matteo Renzi vagy akár Angela Merkel. Akik most jelszavakban akár a bevándorlás korlátozását is vállalják.

Nagy Ida