„Az ételt megenni kell, nem szeretni. Egymást kell szeretni, és nem megenni” – olvasható a dévai gyermekotthon ebédlőjében, az ételkiadó-ablaknál. A falon bekeretezve ott a Himnusz és a Szózat is, valamint nagybetűkkel a falra festve Assisi Szent Ferenc egyik imájának szövege. Az asztalnál hat-nyolc éves korú gyermekek reggeliznek, csendben, nyugodtan.

– Szépen imádkozzál magadban, utána indulj, nehogy lekésd a buszt – szól Katalin nevelőnő egy nagyobbacska fiúhoz, miközben szüntelenül keni a vajas kenyereket. Katalin önkéntesként érkezett Dévára tavaly szeptemberben, és júniusig tud maradni. 1956-ban menekült el Magyarországról, majd Ausztráliában telepedett le.

– Elsősorban azért vagyok itt, hogy Csaba testvér szent küldetését segítsem, másodsorban pedig a hitemet erősítem – mondja Katalin, majd kézen fog két gyermeket, hogy kikísérje a közelben lévő buszmegállóhoz.

A kápolnában még tart a reggeli szentmise. Az imádkozás, Isten és egymás szeretete a dévai gyermekek számára olyan természetes, mint másnak a levegővétel. A kolostor melletti épületben az alsósok számára hamarosan kezdődik a tanítás.

Koldustábor

– Egyszer, pont nagycsütörtökön, az élelmiszer-biztonságiak kijöttek ellenőrizni, hogy mit főzünk a gyerekeknek. Kiszedték a levesből a húst, megmérték és megbüntettek bennünket ötmillió lejre, mondván, hogy ennyi gyereknek több húst kéne adni – meséli Csaba testvér, de rögtön hozzáteszi, hogy a viszony a román állammal, és főleg a dévai városvezetéssel mára kifejezetten jónak mondható. Olyannyira, hogy a dévai román polgármester díszpolgári címet adományozott Böjte atyának, és a polgármester fia is együtt szokott kosarazni a dévai gyerekekkel. Tavaly karácsonykor pedig a dévai román rendőrök jótékonysági bált szerveztek, amelynek bevételét felajánlották az egyik kislány lábműtétjére.

Amikor Csaba testvér 1993-ban leverte a lakatot az évtizedek óta üresen álló ferences kolostor zárjáról, még csak pár gyermek és a román hatóságok ellenségesebb érzülete vette őt körül. Nem csoda, hiszen a diktatúra összeomlása után vagyunk pár évvel, amikor megjelenik egy magyar pap, aki magyar gyermekeket gyűjt maga köré egy olyan településen, ahol a magyarok számaránya csak tíz százalék.

Amikor Csaba testvér idekerült Dévára, ifjúsági és gyermektáborokat szervezett.

– Ekkor jött az ötlet, kellene szervezni egy koldustábort olyan gyermekek számára, akik az utcán koldulnak és nincs hova menniük. Az egyhetes tábor végén egy kollégám megkérdezte, miért nem csinálunk egyéves tábort, úgysincs hová menniük a gyermekeknek. Egész este forgolódtam az ágyban, nem bírtam aludni. Végül úgy döntöttem, belevágok – emlékezik vissza a kezdetekre. – Az ember nem gondolná, hogy ezek az utcagyerekek mennyire nevelhetőek, alakíthatóak. Korunk egyik nagy problémája az emberekben lévő előítéletek. Akinek az apja börtönben ül, az anyja részeges, arra csak legyintünk, biztos ő is ilyen ember lesz. Beszéltem sok orvossal, akik azt mondták, a genetika csak húsz százalékban felelős. Meggyőződésem, hogy a többi nyolcvan százalék a neveltetésen múlik – magyarázza Csaba testvér.

A tanítás már elkezdődött, így csendben bekopogunk az egyik tanterembe. Az elsősöknek éppen „ábécé” órájuk van, és a „CS” betűt gyakorolják. A mellette lévő teremben a negyedikesek tanító nénije örömmel meséli, hogy van egy diákjuk, Nagy Zsombor, aki az országos matematikai versenyen második helyezést ért el.

Tízgyermekes nagycsaládok

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány Erdély és Partium mintegy húsz településén több mint negyven intézményben 1800 gyermekről gondoskodik, ebből körülbelül hétszázan bentlakásos jelleggel, nagycsaládokban, nevelők felügyelete mellett nevelkednek. A gyermekek teljes ellátást kapnak és keresztényi nevelésben részesülnek. A Dévai Magyarok Nagyasszonya Kollégiumában kétszáz gyermeket nevelnek. A kolostor melletti, kétszer ötszintes panelház ma már az alapítvány tulajdona, itt laknak a gyermekek a nevelőkkel. Ez persze nem mindig volt így.

– Már éppen kezdtük teljesen kinőni a kolostor épületét, volt olyan ágy, ahol többen is aludtak. Megjelent egy holland férfi, aki csodálkozott, miért nem veszek lakásokat. Három okot is tudnék hirtelen mondani, feleltem, de csak egyet mondok: nincs pénz. Megkérdezte, mennyibe kerül egy lakás, és küldött annyi pénzt, hogy két lakást is vehettünk – emlékszik vissza a kezdetekre Böjte atya.

Két évvel ezelőtt pedig sikerült megvásárolni az utolsó lakást is, így az épülettömb teljesen benépesült gyermekekkel és nevelőkkel. A másfél, kétszobás lakásokban egy nevelő általában tíz gyermeket nevel. Déván tizenhat ilyen család él. Egy családban a kevés hely miatt csak fiúk, vagy csak lányok vannak.

– Reggel fél hatkor kelünk, hogy mindenkinek legyen elég ideje a tisztálkodásra – mondja András Tünde, aki a két saját lánya mellett még tíz gyermekről gondoskodik. – Az elsőtől a nyolcadikig minden korosztályból van egy lányom, és még van egy tizenegyedikes is. A nagyobbak nyolcra mennek iskolába, az alsósok a kolostor mellett tanulnak. Fél háromtól ebédelünk, majd négyig csendes pihenő van. Ezután hétig tanulunk, vacsorázunk, majd fürdünk és alvás előtt mesét olvasunk – foglalja össze egy nap történéseit röviden a nevelő.

Böjte atya kérdésünkre elmondta, Déván és a többi gyermekotthonban egyáltalán nem csak árvák nevelkednek, sőt az árvák vannak kevesebben. Ha a gyermeknek nem élnek a szülei, vagy nem hajlandóak róluk gondoskodni, próbálnak találni neki egy nagymamát, nagypapát vagy egy nagynénit. Sokszor a szülő térden állva könyörög, hogy vigyék el tőle a gyerekeket, mert nincs mit nekik enni adni. Olyan is előfordul, hogy egy házaspár úgy dönt, kimegy külföldre dolgozni pár évig, hogy megerősödjenek anyagilag, és a gyerekeit a nevelőkre bízza.

– Egyszer Nagyváradról hívtak, hogy menjünk, mert a rendőrök találtak a váradi állomáson egy 12 éves fiút, akit be kellene fogadnunk – veszi át a szót Karda Róbert, a dévai kollégium vezetője. – Mikor érte mentünk, kiderült, hogy a fiú egyetlen napot nem járt még iskolába, talán ceruzát sem fogott soha a kezébe, és van hat testvére – mesélte az igazgató, aki elmondta még, hogy a dévai gyerekek nagy része nyomornegyedekből érkezett, főleg a Zsil völgyének környékén található elhagyott ipar- és bányatelepről.

– Az első árvát, akinek a szüleiről semmit nem tudtunk, egy asszony hozta be az aradi vasútállomásról – folytatja Csaba testvér. – Nem volt semmilyen papírja, egyáltalán semmit nem tudtunk róla. Mondtam a néninek, hogy vigye haza, de ő nem akarta. Bementem a templomba prédikálni, és arra gondoltam, mindenkinek máshogy jelenik meg az Isten. Rájöttem, hogy nekem ennek az elhagyott kislánynak a képében jelent meg. Befogadtuk őt, és bejelentettük a rendőrségen is. Már elvégezte a nyolc osztályt, mikor szólt a rendőrség, hogy egy Arad melletti faluban megtalálták a szüleit. Elmentünk a faluba, és megláttunk az autóból egy kislányt, aki nagyon hasonlított rá. Megkérdeztem, hogy hívják, kiderült, hogy a testvére volt. Beültettem az autóba, és ők megcsókolták egymást. Úgy ültek egymás mellett, mintha két külön világból jöttek volna. A testvére arcán látszott a nyomorúságos élete, a mi lányunk pedig kivirult volt – meséli az atya a szívszorító történetet.

A dévai intézményt a Hunyad megyei gyámhatóság 1998-ban elismerte magángyermekvédelmi központnak, így sikerült teljesen törvényesíteni az alapítvány gyermekmentő tevékenységét. A gyermekek a megyei gyámhatósági szervek tudtával és engedélyével kerülnek az intézményekbe, és befogadhatnak árva, félárva gyermekek mellett minden olyan kiskorú személyt, akinek fizikai, lelki, szellemi fejlődése nincs biztosítva ott, ahol él. A román állam az eleinte csak megtűrt tevékenységet azóta már támogatja is, igaz, csekély mértékben: a költségek mintegy 20-30 százalékát fedezi, a fennmaradó összeget az adófelajánlásokból (Magyarországon egy százalék, Romániában két százalék) és adományokból fedezik.

Autonómia

– Az az igazi autonómia, ha nem mástól várjuk a segítséget, hanem mi, erdélyi magyarok vesszük kezünkbe sorsunk irányítását és azt mondjuk, nem szeretnénk, ha a magyar árvákat a román állami intézményekben nevelnék, ezért megszervezzük intézményeinket, és ha a román állam ebben támogat, azt megköszönjük, ha nem, akkor is megoldjuk valahogy – magyarázza Böjte atya. – A határon túli magyarságnak így kellene az élet minden területén megszerveznie magát – teszi hozzá.

A legtöbb nevelőnek nincsen pedagógusi végzettsége. Böjte atya kérdésünkre elmondja, hogy próbáltak dolgozni szakemberekkel, főiskolát végzett szociális munkásokkal vagy gyermekvédelmisekkel, de ők inkább csak irányítani szerették volna az intézményt, és a gyermekekkel nem költöztek volna össze.

– Amikor három évvel ezelőtt Déváról eljöttem Tusnádra, körbejártam a környező falvakat – meséli Kolozsvári Tibor, aki Déván volt nevelő, majd Kolozsvárra ment pszichológiát tanulni. Miután visszatért Dévára, pszichológusként dolgozott, és 2006 őszén Böjte atya megbízta a tusnádfürdői ház vezetésével.

– Elszomorító, hogy falvanként legalább öt gyerek anyagi okok miatt nem jár iskolába. Néha nagyon kevés dolgon múlik egy gyermek jövője. Csak Al-Csíkon körülbelül hetven olyan gyerek van, akiknek a szülei vagy nem tudják, vagy nem akarják támogatni az iskoláztatásukat. Sok okos gyermeket ismerek, akik csak otthon ülnek és esélyük sincs kitörni a szegénységből. A lányok 17-18 évesen férjhez mennek, az élelmesebb fiúk még szerencsét próbálnak Magyarországon, de elég sokan elvesznek. A székelységnek pont az a legnagyobb problémája, hogy így is kevés gyerek van – mondja Kolozsvári Tibor.

Tusnádfürdőn nincs középiskola, így a gyermekeket csak nyolcadikos korukig tudják befogadni. Csíksomlyón most épül egy kollégium, amelyik százötven középiskolás gyermeknek lesz otthona, így a tusnádfürdői gyermekek továbbtanulása is megoldódik majd.

Kirakós játék

Böjte Csaba nemcsak egyéni sorsokat karol fel, hanem sokszor egy egész település jövőjét is megmenti. Csobánkát, a háromezer lelkes falut hozza fel példának, ahol már csak cigányok járnak iskolába, mert mindenki a városba költözött.

– Ha én ezeket a gyermekeket, akik rongyosan, büdösen járnak iskolába, felkarolom, felöltöztetem, megfürdetem, megetetem, akkor a tanár is meg tudja tartani az órát, és a gyerek sem húzza le a többieket tanulásban. Egy gyermek lelke teljesen kivirul, ha megfürdetjük és tiszta ruhát adunk rá. A sunyi tekintete rögtön szeretetteljessé válik. Így az egész iskola színvonala emelkedik, és a szülő meggondolja, hogy városba járassa-e a gyermekét. Meg kell mentenünk a vidéket. Magyarországon is óriási probléma, hogy kiürülnek a falvak, de a legnagyobb probléma az, amire II. János Pál is felhívta a figyelmünket, hogy életellenes világban élünk, ahol a halál kultúrája virágzik. Szörnyű, hogy az emberek nem vállalnak gyermeket, mert az nem érték. Egy autó, egy tévé, egy ház az érték, de egy házastárs, egy gyermek, azaz az élet maga, az nem érték. A magyar kormány is csak rövid távon gondolkodik, hosszú távú érdekeket nem vesz figyelembe. Csak azt látják, hogy ha tízezerrel kevesebb gyermek születik, akkor az megtakarítást jelent a költségvetésnek, mert annyival kevesebb gyest kell kifizetni – magyarázza Csaba testvér.

Böjte Csaba szerint ha életünk nehéz és gondokkal teli, három lehetőség közül választhatunk. Vagy megfutamodunk a problémák elől, vagy homokba dugjuk a fejünket és nem veszünk róluk tudomást. A harmadik, hogy összeszedjük minden erőnket, szembenézünk a bajjal és megpróbáljuk szebbé tenni a környező világot.

– Mielőtt pap lettem volna, kerestem azt a közösséget, ahová csatlakozni tudok, jártam politikai gyűlésekre is. Rájöttem, hogy bárhová is csatlakozom, bárkivel is kötök szövetséget, a csapatból nem hagyhatom ki a Jóistent. Szükségem lesz az ő erejére is, hogy a feladatomat el tudjam látni – mondja Böjte atya, aki saját tevékenységét egy kirakós játékhoz hasonlítja. Szerinte a világ teljes egészet alkot, csak az elemek szétszóródtak, sokszor több száz kilométeres távolságba, és az ő feladata, hogy a hiányzó részeket összeillessze. Ahogy fogalmaz, ha valaki szomjas, biztos, hogy van valahol számára egy kút is, csak meg kell találni.

Lass Gábor