Sztálintangó gyárparkettán

Műszakváltáskor érkezünk a dunaújvárosi vasmű kapujához. Sok kocsma terem a környéken, a pesti áraknál jóval olcsóbban mérik a sört, egyikükben cicomás Walking Dead témájú flippergépet és Eminemet meg Egészséges Fejbőrt játszó zenegépet is találunk. De nem ezekért térnek be a vasmű munkásai, hanem a napi menüért: egy rövid, egy sör. Ez kitart hazáig. Ők persze busszal járnak, kerékpárral vagy gyalog, ám sokan kocsival mennek munkába, zsúfolásig megtelt a gyár mindegyik parkolója. Még mindig négyezernél többen dolgoznak itt, marcona biztonsági őrök vizslatják az arra járó idegent, a gyárkapu mellett egy szerencsefia jó üzleti érzékkel Nemzeti Dohányboltot üzemeltet, pazar sör-, szexlap- és tüskekínálattal, utóbbiak a 0,3-es űrtartalmú tömény italok, ha úgy tetszik: kevertek. Gyűlnek a tüskék és a sörösdobozok a kopottas asztalokon, a munkások hazafelé menet iszogatnak, beszélgetnek, levezetik a feszültséget. A vasmű jövője bizonytalan, tüske maradt a lelkükben is. Dunaújvárosnak különben amolyan sátántangós hangulata van, a szocreál városmag körül gyárak és üzemek sora működik, ez még igazi munkásvárosnak látszik, esős időben mint egy szomorkás kelet-ukrajnai iparvidék, napfénynél pedig mint egy színes Tarr Béla-film, csak nem Víg Mihály, hanem inkább rapperek „kevert” zenéjével. Rögmagyar sztálintangó ez, karakterei nemkülönben. Hét férfi álldogál a dohánybolt egyik asztala körül, odamegyünk hozzájuk, hogy megkérdezzük, mit hoz a jövő: akad-e még munkájuk benn a gyárban, és megkapják-e a fizetésüket, ám a férfiak közül ketten meglepő témát feszegetnek. Türelmesen megvárjuk, amíg befejezik:

– Már a török időkben el akarták pusztítani a magyarságot, de az I. világháború után sem tudták teljesen megsemmisíteni, csak feldarabolni. Ha nincsen Horthy, a szerbek nem mennek ki Pécsről, keleten a Tisza vidéke lenne a román–magyar határ, a szlovákok egészen Budapestig jöttek volna! Elvettek volna mindent, egy kis pöcegödröt hagytak volna, a fővárost, oszt jó napot kívánok! A legjogtalanabb az volt, és mai napig nem értik a történészek sem, hogy Ausztria mégis miért kapott belőlünk… – mondja egy középkorú férfi. A többiek egyetértően bólogatnak, majd észrevesznek minket és elhallgatnak. Arcuk fáradt, hangulatuk nem úri muris. Megmondjuk, mi szél hozott erre, és megígérjük, hogy valódi keresztnevüket sem áruljuk el. Feldobjuk a magas labdát: ha bezárnák a vasművet, az is nemzeti katasztrófa lenne?

Nem leányálom

Erre rögtön felbátorodik Péter.

– Kisemberek vagyunk, fogalmunk sincs, mit hoz jövő, nem rajtunk múlik, hogy nincs termelés. Annyit tudok, hogy a hengermű most leállt, a konverter még működik. A gyárnak meg kellene maradnia!

Mások is felszólalnak:

– Nem tudjuk, hogy kinek higgyünk, úgyhogy bízunk. Ha bezárna a gyár, sok család menne tönkre, és ki vinné el a balhét? Annak az embernek nincs lelkiismerete (akinek a jelenlegi állapot köszönhető – a szerk.)? Szeretnénk, ha megmaradna, hisz ezreknek megélhetést ad, el sem tudom képzelni, hogyan mehet tönkre egy ekkora cég, és miért halmozták fel ezt a sok adósságot, holott rengeteg pénz „bejött”.

– Az hol van? – kérdezi Csaba.

– Kivitték, elvitték! – feleli Zoltán. – Tavaly egekben volt a vas ára, akkor miért nem termeltünk semmit? Itt valaki mos, és nem a szennyesét.

– Eleve nem kellett volna eladni! – dörmögi Laci. Többen egyetértően bólogatnak, felszisszen pár sörösdoboz. Később sem vesznek össze azon, hogy nem kellett volna privatizálni a vasművet.

– Gyurcsány meg Bajnai találták ki, hogy az állami tulajdon rossz, pedig akkor még rendesen volt munkánk, jól éltünk. Most, hogy mindent privatizáltak, egészen hülyén működik a logisztikánk: a szén lenn rostokol a Duna-parton, és nem bírják felhozni, mert nem fizették ki a fuvart, ráadásul a kokszolónak is tartozik a cég. Szóval az a baj, hogy privatizálva lett az egész mindenség, nem egyben van a vasúti szállítás meg a többi. Ráadásul a gyár berendezése elavult, jó részéhez hozzá sem nyúltak, mióta megbukott a kommunizmus. Szerintem legalább 500 milliárd forintnyi nyereséget kivittek 2003 óta, nem hagytak tartalékot, az elektromos és gázművek bármikor csőd­eljárást kezdeményezhetnek a vasművel szemben, milliárdokkal tartoznak külső cégeknek – mondja Gyula.

A privatizáció itt szitokszó, csaknem köpnek egyet, ha kimondják. Csaba kokszoló, hegesztő, elmondja, hogy ők még dolgoznak, pedig a kokszolócég, a Donau Brennstoffkontor GmbH szeptemberben megtagadta a kokszszállítást, ezért a Dunaferr kénytelen volt leállítani a második nagyolvasztóját is, mert – Csaba állítása szerint – nem fizették ki.

Ez osztrák tulajdon, oda is visznek kokszot, mert Ausztriában nem lehet gyártani, minden csupa kosz lenne, azért termelik nálunk, szóval egyelőre van osztrák érdekeltség is. Tíz perc gyors lapátolás, fél óra pihenés, 1200 fokos izzó vas mellett, hát nem egy leányálom. A lapátolók keresik a legkevesebbet, nagyjából 150 ezer forintot. Addig dolgozunk, míg szenet kapunk, ha nem kapunk, akkor nem dolgozunk, szerencsére most még van miből. A kokszolóban kezdődött el az egész, és ott is fog véget érni – állapítja meg Csaba.

– Épül a Paks II., és a vasbetonhoz acél kell, éppen ezért nem értem, hogy miért nem itt gyártják. Azt is hallottuk, hogy rengeteg vasérc és szén áll a szlovák határon, a vasút nem hozza át, mert nincs kifizetve. Egy kazán és egy turbina működik az erőműben, az is előfordulhat, hogy nem lesz áram, de akkor befellegzett a vasműnek, hisz a kistöntödében már elektromos árammal olvasztanak, amióta nincsen kohó, földgázzal égetik a kazánokat, és ez most a legdrágább. Korábban a „hulladékhőt” átadták lakossági fűtésre a városnak. Hol van az ma már? – teszi fel a költői kérdést Laci.

Cinkos, aki…

A vasművet működtető vállalkozás tulajdonosi szerkezete átláthatatlan (jelenleg egy offshore cégé), orosz és ukrán érdekeltségű, éppen ezért a háború csak rosszabbított a helyzetén, ráadásul korábban sok alapanyagot kaptak a két országból. 2002 után Medgyessy Péter balliberális kormánya közpénzosztogatással próbálta megtartani a népszerűségét, csakhogy az államkassza hamar kiürült, ezért fokozták a privatizációt. Ekkor kelt el a Dunaferr is, a mintegy 170 milliárd forint árbevételű dunaújvárosi vasművet mintegy 110 millió forintért adták el (már ebben az évben nagyobb eredménye lett a társaságnak, a következő öt évben pedig összesen százmilliárdra ugrott a profit).

Lényegében akkor kezdődött el a cég lejtmenete, az általunk megkérdezett munkások szerint már a „magyar acél” sem a régi, a minőség megsínylette a változásokat. A városvezetés sem tud megbirkózni a helyzettel. Pintér Tamás, Dunaújváros exjobbikos polgármestere bejelentette, hogy kétmilliárd forint ipar­űzési adó átütemezését teszi lehetővé az önkormányzat a Dunaferr számára. A polgármester szerint a cég enélkül bért sem tudott volna fizetni vagy alapanyagot vásárolni – ám sokak szerint ez nem egyéb, mint PR-tevékenység, hiszen a vállalat ezt egyébként sem tudta volna kifizetni, ellenben a városvezetés most meglobogtathatja, hogy ők érdemben segítettek. Ehelyett a kormányt vádolják, pedig a kormány közvetve azzal segít a cégnek, hogy nem indít ellene eljárást, és semmiféle akadályt nem gördít a működése elé, hisz a Dunaferrnek három éve nincs cégbíróságon bejegyzett igazgatósága, felügyelőbizottsága, könyvvizsgálója és beszámolója, ráadásul úgy hírlik, hogy nem tartja be a környezetvédelmi előírásokat, és nem tud elszámolni a szén-dioxid-kvóta kapcsán sem. Hogyha az előbbi hiányosságok miatt „megtámadnák” a céget, és csődbe menne, akkor több ezer embert tennének munkanélkülivé.

Pedig a Dunaferr korábban a város legnagyobb adófizetője volt, és fenntartotta a hasonnevű sportegyesületet; a Dunaferr FC 2000-ben megnyerte a magyar bajnokságot, jelenleg olimpikonok is sportolnak a klub különböző szakosztályaiban, ám ma már állami támogatásból működnek. A stadion köré épült kocsmák megsínylik a fociélet elsorvadását, hisz korábban hosszú sorok álltak itt egy-egy mérkőzés előtt, most meg szinte üresen konganak. Sokan azt szeretnék, hogy a tulajdonos, vagy aki annak mondja magát, anyagi értelemben is segítene a gyárnak. Jelenleg az „orosz” menedzsment működteti a céget, szerződéseket is kötnek, de ki tudja, meddig?

Angyalmágia

Furcsa félholdalakzatba rendeződnek a sörösdobozok, tüskék, telik, de nem múlik az idő. Szóba kerülnek a fizetések is, amelyeket mostanában két részletben kapnak meg a dolgozók.

– A felét megkaptam! A másik felét meg harmincadikán, nyugtával dicsérjük a napot. Ha nem kapjuk meg a pénzt, akkor megyünk… Egyébként furcsa, hogy az egyik tulaj nem engedi be a másikat a gyárba, a vasas-szakszervezetet kitiltották az üzem területéről, és el nem tudom képzelni, hogy miből tudnak kifizetni minket, ha alig termelünk valamit. Jelenleg fél évvel ezelőtti megrendeléseket fogunk teljesíteni, noha nincs sok vasércünk – mondja Csaba. Mások arról panaszkodnak, hogy az utóbbi években eltűnt a nyári és a karácsonyi juttatásuk, illetve beépítették őket a fizetésükbe, így alig kapnak többet pár ezer forintnál.

– Sosem féltem attól, hogy ne tudnék elhelyezkedni, nem fogom felakasztani magam az első villanyoszlopra. Sokaknak lenne más munkalehetőségük, de már megszokták ezt, vagy keresnek egy bizonyos összeget, és annál alább nem adják! Jó pénzt lehetett itt keresni, és egyes szakmákban ez még mindig így van – mondja a középkorú Péter. Az igazi gondot az okozza, hogy a vasmű korfája recseg-ropog, el van öregedve. Sokan attól tartanak, hogy a koruk miatt nem vennék fel őket máshová.

– 50 és 60 éves kor között nagyon sok cég nem vesz fel embert, a gumigyárban harminc fölött már nemigen alkalmaznak. Fiatalok alig jönnek ide dolgozni, inkább fogják magukat, és elmennek máshová. A saját csapatomban a legfiatalabb kollégám húszas évei közepén jár, és már három gerincműtéte volt, mivel igen nehéz fémeket kellett emelnie… – mondja Gyula.

Képzett munkaerő nélkül aligha működhet a vasmű, azon szakemberek, akiknek van versenyképes szakmájuk – műszerészek, villamosmérnökök – kapósak a piacon, és sokan már elhagyták a gyárat – viszont nélkülük nem működhet. Dunaújváros fölött, Iváncsán épül a koreai SK Innovation 800 milliárd forintos beruházása, egy akkumulátorgyár, ahová szintén sokan pályázhatnak; honlapjukon olvasni, hogy operátorokat és mérnököket is keresnek. Ám a helyzet pikantériája az, hogy Magyarországon belül bőven volna munkalehetőség, különben nem kellene több ezer ukrán vagy kelet-ázsiai vendégmunkást fogadni Jászberényben, ahol egy környékbeli magyar üzemben 250-300 ezer forint körül keresnek az ukrán dolgozók, ráadásul van, aki csak akkor vállalja a munkát, ha túlórával együtt megkeresheti a havi 350 ezer nettót. A helyzet nem rózsás, de egy kissé okkult. A Vasmű főbejárata előtti, rozsdás, törött ablakú buszmegállóban egy rózsaszín angyal jelent meg. Békebeli nyugalmat áraszt, kérdés, hogy észreveszik-e a munkások az angyalmágiát, rontás levételét tojással és a szerelem bevonzását hirdető plakátot a helyi „tündérvarázslatok szentélyében”. Lehet, hogy nem az álégiektől várnak segítséget, vagy csak legyintenek, és megisznak még egy sört.