Tagadhatatlan a hun–magyar kapcsolódás

– Kik az európai hunok?

– A Hun Birodalom 370 körül jelent meg Európában, és 453-ig, Attila haláláig sorsdöntően befolyásolta a népvándorlás korának történelmét. Ők, valamint az avarok és a magyarok a sztyeppei típusú birodalmat képviselték Közép-Európában, és a kora középkori államiság nem római típusú alternatíváját jelenítették meg. Az iménti meghatározás Walter Pohl osztrák történész akadémikustól származik, akit a hun kérdés legvadabb szkeptikusai sem vádolhatnak „turanista” elfogultsággal.

– Miért tartjuk a rokonainknak őket annak ellenére, hogy Nyugaton annyira rossz volt sajtójuk?

– Fontos ezt így hangsúlyozni, hogy a rossz nyugati „sajtó” dacára az Árpád-kori geszták és krónikák is szólnak hun kapcsolódási szálakról. Ha ehhez hozzászámítjuk azt is, hogy történetírásunk kezdeti korszakában keresztény egyházi személyek alkottak latinul, akkor láthatjuk: ez a kapcsolati szál oly erősen érvényesül, hogy egy tőle idegen nyelvi és kulturális közegben is helyet kért és kapott.

– Miért is volt annyira rossz ez a nyugati sajtó?

– Hosszan lehetne taglalni a kérdést, az Attila-fóbiát, de mivel a közelmúltban Hoppál Mihály néprajztudós jól összefoglalta, ezért őt idézem: „Győzelmei miatt egyenesen gyűlölték a középkori krónikaírók a pogány hódítót, aki még a pápát is könyörgésre kényszerítette, aki püspökei kíséretében kivonult a hun király elé, hogy megmentse Rómát. Feltehetően az sem véletlen, hogy a hunokat – mint később a tatárokat is – kutyafejjel ábrázolták, kutyafejű tatároknak hívták – pedig csak kiváló lovasok, hátrafelé nyilazó harcosok és a csatában jó taktikusok voltak.”

– Mit mondanak a források: kinek volt valódi, történeti Attila-hagyománya? Az Árpádoknak, a magyaroknak, a székelyeknek?

– A képlet bonyolult, de felfejthető, ha arra figyelünk, hogy egy forrásnak mi a rendeltetése. Anonymus a XIII. század elején csak azt írja, hogy Álmos Attilától származik, és a székelyek Attila király népe voltak. Érdekes, de Béla király jegyzője egyszer sem írja le a hunok nevét. Igen ám, de ez a monarchikus-arisztokratikus, elitista mű eleve nem is akart néptörténetet írni. A hunokat és a magyarokat összekötő csodaszarvasmondát XIII–XIV. századból fennmaradt krónikáink közlik, ám a nép eredetmítoszának első lejegyzése még korábbra tehető, mert ezek a művek (leghíresebb közülük a Képes Krónika kódexe) XI–XII. századi históriákat is feldolgoztak. A dinasztikus államot legitimáló turulmonda (Álmos születéstörténete) mind Anonymusnál, mind bővebb krónikáinkban olvasható; a székelyek az uralkodóháznak történt behódolással biztosították helyüket a geszták és a krónikák lapjain.

– A legújabb kutatások tükrében milyen érvek szólnak a hun–magyar rokonság mellett vagy ellene?

– Általában régészeti és nyelvi alapon szokták cáfolni. A történettudomány megosztott e tekintetben, bár most a szkeptikus hozzáállás hívei vannak többen. Az archeogenetika még túl kevés mintát dolgozott fel, hogy populációs léptékű képet adjon, de az előzetes adatmennyiségből is kitűnik egy olyan szál, ami támogatja a rokonság elgondolását. Legerősebben a folklórhagyomány alapján lehet érvelni az igen mellett. A magyar csodaszarvasmondának nemcsak hun párhuzama van, de legújabban a kaukázusi karacsáj-balkárok köréből is felgyűjtötték. Márpedig még viccnek is rossz lenne azt feltételezni, hogy Kézai Simon ment 1280 táján néprajzi gyűjtőútra, avagy a kaukázusi atyafiak jöttek a Magyar Királyságba, hogy latinul írt kódexeket kutassanak fel. Nyilvánvaló, hogy a földrajzi távolságokon, nyelvi határokon átívelő megfelelések egykori kulturális közösséget bizonyítanak. Ám nem csak a lejegyzett, hanem a lejegyzetlen folklórhagyománynak is vannak a hunok felé vezető szálai. Attila temetésének motívumai, mint a hármas koporsó vagy a folyómeder, igen mélyen gyökereznek a belső-ázsiai világban, azon belül is a hunok körében. Horváth Izabellának köszönhetően erről bőven adatolt nagy tanulmány is napvilágot látott a közelmúltban. Mindebből persze túlzó leegyszerűsítés volna hunok és magyarok közé tereken-időkön átgázolva egyenlőségjelet tenni, de annyit kijelenthetünk, hogy a kulturális közösségnek megvan az alapja, amin belül a néptörténet cselekményszálai szövődtek.

– Hogyan lehet értelmezni a hun–magyar rokonság fogalmát?

– Az már XVIII. századi történettudósunk, Pray György előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy hunok, avarok és magyarok közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, inkább rokon népek több szálon futó történetéről beszélhetünk. Ám a hunok és a magyarok izolálását erőltető hiperkritika is vakvágányra juttat, ha felülünk rá. A Hun Birodalom összeomlása (453) után népe visszahúzódott Kelet-Európába, majd változó formációkban élte tovább életét. 528-ban egy Fekete-tenger térségében élt kutrigur-hun királyt úgy neveztek bizánci források, hogy Muagyerisz; itt a magyar népnév első felbukkanása érhető tetten, még személynévi funkcióban. Idővel az Avar Kaganátus „var és chunni” – vagyis avar és hun keverék – népe hont foglalt a Kárpát-medencében (568). Közéjük előbb szintén „var és chunni” csoportok (szabirok, kutrigurok) érkeztek (595 körül), majd az onogurok (670 körül). Az Avar Kaganátus végideje (822 körül) után néhány évtizeddel a Magyar Nagyfejedelemség foglalta el a Kárpát-medencét, és a helyben talált „avar” túlélők a magyar állam köznépévé váltak: 871-ben keresztény adófizető „hunok” is laknak a Karoling Pannóniában! Az első magyar uralkodóház körében először idegen kútfő szól az Attila-hagyomány egy eleméről. A német Hersfeldi Lampert 1077-ig írt évkönyvében szerepel, hogy Anasztázia, Salamon királyunk (1063–1074) édesanyja Nordheimi Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját hálából, amiért Ottó segített Salamonnak trónra jutni. Sokan ezt nem tartják bizonyítéknak az Árpádok meglévő Attila-hagyományára, csak egy divatos nyugat-európai származtatáselméletet látnak benne. Ám ez a kétely nagyon is megkérdőjelezhető. Anasztázia erről Kijevben hallott, ahol nevelkedett? Avagy I. Béla uralkodásakor (1060–1063), amikor Anasztázia és Salamon német földön élt, e három év alatt az anyakirályné éppen a nyugat-európai latin írásbeliség Attila-hagyományát tanulmányozta volna? Marad az egyetlen logikus válasz, hogy Anasztázia a férjétől, I. András királytól (1046–1060) értesült az Árpád-ház Attila-hagyományáról: erre házasságuk mintegy másfél évtizede alatt bőven lehetett ideje.

– Miért volt fontos a keresztény Európában Attila kultusza?

– Az első magyar uralkodóház Attila-hagyományának hitelességét az aktuálpolitikai érdek ellen történő vállalása gyámolítja. Amikor a legkorábbról fennmaradt krónikáink keletkeztek, akkor az (újkori szakkifejezéssel szólva) „Árpád-ház” tagjai büszkén vállalták, hogy ők a „szent királyok nemzetsége” tagjai. A magyar krónikák pedig nem palástolják Attila alakjának árnyoldalait (testvérgyilkosság; halála után összeomlik birodalma). Éppen ezért nem fiktív ős választásáról, hanem valódi ős vállalásáról beszélhetünk.

– Miért van manapság is ennyire átpolitizálva ez a kérdés, illetve lát-e lehetőséget arra, hogy valaha is konszenzusra jusson a történészi szakma?

– Az őstörténet identitásalapozó korszak, ezért szükségképpen érzelmi töltete is van. Fontos azonban, hogy az érzelmek ne csapjanak át kiegyensúlyozatlan kilengésbe. A rajongó és az elutasító szélsőségek helyett reálisan érdemes mérlegelnünk a hun hagyomány valóságtartalmát. Ha arra figyelünk, hogy mikor, hol és mi lehet az, hogy „hun”, máris rugalmasabban gondolkodunk, elfogadva azt, hogy a kora középkori etnogenezis több szálon futó cselekményhálózat volt. Magam ezért Pray György, Hóman Bálint, László Gyula és Hoppál Mihály nyomdokaiban járva a hunok és magyarok közötti részleges folytonosságot tartom a legvalószínűbbnek.

Isten kardja a mi kezünkben! című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók. Alább belelapozhatnak a mellékletbe.