A cári hadsereg egyik lengyel lovastisztje, Nyikolaj Przewalszki talált rá a takhira 1881-ben. Przewalski Közép-Ázsiában tett felfedezőutakat az uralkodó megbízásából, s egyszer csak ráakadt egy különös négylábúra, amelyről azt gondolta, hogy nem lehet más, csakis a szamár valamelyik ősi, vadon élő fajtája. Przewalskiban élt a lovastisztek hagyományos büszkesége, eszébe sem jutott volna, hogy rokonságba hozza az alacsony, zömök takhit a cári hadseregben alkalmazott magas, feszes tartású hátasokkal. Mindenesetre szerzett egy takhibőrt a helyi lakosoktól, s azt elvitte egy neves szentpétervári muzeológusnak, Ivan Szemjonovics Poljakovnak. Ő alaposan megvizsgálta a bőrt, s úgy látta, szinte kísérteties a hasonlóság a takhi, valamint a franciaországi és spanyolországi ősi falfestményeken ábrázolt lovak között. Poljakov feljegyezte, hogy még a színük is egyezik.

A takhiból igazi szenzáció lett a XIX. század fordulóján. Összesen hatvan őslovat fogtak be a Közép-Ázsiába érkező tudósok, de a sanyarú szállítási körülmények, a fogsággal és az utazással járó stressz miatt csupán harminc érkezett meg a különféle nyugat-európai állatkertekbe s az Egyesült Államokba. Egy német arisztokrata, Friedrich von Falz-Fein báró is tartott takhikat Askania Nova nevű birtokán, amely a Krím-félszigettől északra található. Ezt a különös és gazdag, nagy műgonddal létrehozott állattelepet egyébként a szovjet hatalom sem bántotta, a takhik is háborítatlanul éltek ott tovább a forradalom után. Csak a németek lövöldözték le őket a II. világháborúban. Az 1960-as évekig pusztán 200-300 őslovat tartottak számon a világon. A takhi elnevezés egyébként a mongol nyelvből származik és vadlovat jelent. Ez az állat a szakemberek szerint Ázsia középső és északi részén élt, de Európában is elterjedt volt több mint 7 ezer évvel ezelőtt. Leszármazottait befogta és háziasította az akkori ember, a szabadon élő ménesek viszont előbb Közép-Ázsia sztyeppéire és a Kaukázus előterére szorultak vissza. Utóbb már csak Mongóliában lehetett találni belőlük. Az utolsó vad példányt is ott fogták be 1969-ben, Gun Tamga mellett.

Tizenkét ős

Magyarországra egy 1997-es kormányhatározat következtében kerültek az őslovak. Az akkori kabinet olyan nagy természetvédelmi területek létrehozásáról döntött a nemzeti parkokon belül, amelyeket a lehető legkevésbé háborgat beavatkozásával vagy gondoskodásával az ember. Az ősló pedig igazán odaillő lakója lehetne egy ilyen területnek. Ezt persze már nem a kormányhatározat mondta ki, hanem a szakemberek. Nemsokára egy tucatnyi takhi érkezett a hortobágyi Pentezugba a kölni állatkertből, amely egyébként nemzetközi szinten is fő koordinátora az ősló-programnak. A további kilenc takhit pedig a legkülönfélébb helyekről kapta a magyar nemzeti park, természetesen az ősló-program gondos válogatásában. A világon ma számon tartott és hivatalosan is regisztrált 1800 takhi összesen 12 őstől származik. A nemzetközi program egyik legfontosabb feladata ezért, hogy kiküszöbölje a belterjes tenyésztést, például a testvérházasságokat.

Csak esznek és esznek

Az ember társként tiszteli a lovat, s főként a kezes, sőt a hízelkedő példányokat szereti. A takhi nem ilyen. Ha odakint a Hortobágy pusztájában szemügyre vesz valaki egy háremet, meglepve látja, hogy nem is olyan kicsi ez a ló. Noha úton-útfélen annak mondják. Igaz, csupán 130-140 centiméter a marmagassága, s csak 350 kiló, de rendkívül arányos felépítésű. Mintha milliméterre és grammra kiszámolt volna rajta mindent a Teremtő.

Ilyen értelemben feltűnő a különbség közte és késői leszármazottai között, amelyeket különféle feladatokra, például vértesrohamra, szekér- és ágyúvontatásra, vagy gyors futásra formált az emberi beavatkozás. Sörénye rövid és egyenes, akár a zebráé. Füvet eszik, takarmányt nem kap. Télen sem segítenek rajtuk úgy, ahogy például az erdei vadaknak tesznek ki eleséget a nagy havazások idején. A takhik néhány évvel ezelőtt még a 80 centis hó alól is előkaparták maguknak az aszott és savanyú füvet a Hortobágyon. Itatni sem kell őket, maguk keresik meg a Hortobágy mocsaras, pocsolyás részeit. A nemzeti parkban azért külön a területük felé kanyarítottak egy kisebb csatornaágat, persze megtalálták, örömmel járnak oda. Semmilyen beállójuk sincsen. Még olyan nagy szénakazlakat sem raknak ki nekik, mint amilyeneket a ridegen tartott szürke marhák kapnak télire. Semmi sem védi a takhikat esőtől, hótól, fagytól és hőségtől. Amúgy a meleget bírják kevésbé, legalábbis a hortobágyi tapasztalatok szerint.

Háremekben élnek. Egyetlen ménhez 4-5 kanca tartozik. Abban a háremben, amelyet mi figyeltünk meg, éppenséggel 6 kanca volt. Jó kiállású, erős és telt nőstények. Szép formájú fejük volt, érdekes, vágott szemük. Szőrük rövid, színe a megpirított zsömle színéhez állt közel. Hátukon azonban sötétbarna csík húzódott végig. Fejük az idő 90 százalékában lent van a földön, a fűből ugyanis – szemben például a szemes takarmánnyal – nagyon sok kell az amúgy is mozgékony állat napi energiaszükségletének fedezéséhez. A kancák békések, a hárem ranglétrájának grádicsfokait hosszú évekre előre leosztották egymás között. Megesik, hogy verekednek, de ez sohasem követel életet. Nem úgy a méneknél! Az ő viadalaik időnként az egyik küzdő pusztulásával végződnek. Ez az elhullások leggyakoribb oka. Ezekbe a küzdelmekbe sem avatkozik bele azonban az ember. A fiatal mének az agglegények külön csoportjában élnek, többnyire verekedésekkel, viaskodásokkal töltik az idejüket. Ez inkább játék és gyakorlás. Az igazi küzdelem akkor következik, amikor elég erősnek érzi már magát valamelyikük ahhoz, hogy megpróbáljon kiszorítani egy idősebb mént a háreme éléről. Véres harc robban ki akkor is, amikor az egyik ménnek megtetszik egy hölgy valamelyik másik háremből…

Természetesen csak a viadalok kisebb hányada végződik súlyos sérülésekkel, pusztulással. Ha egy öreg mént kiszorítanak a háreme éléről a fiatalok, akkor az beáll az agglegények közé. Ott már nem bántják. Nincs miért.

Megbékítő bőség

A takhi a harcban is nagyon szívós. Nem lehet például egy hátas mén nyergében belovagolni az őslovak közé, a takhi mén azonnal megtámadja. És hiába nagyobb, szemre is erősebb a házi ló, a takhi sokkal ügyesebb és fürgébb a verekedésben. Ráadásul ezer sebet elvisel. Néha a nemzeti park állatorvosai is csodálkoznak, hogy milyen súlyos sérülésekből képesek felgyógyulni az őslovak. A mének egyébként a kancákkal szemben mindig soványabbak, szikárabbak. Nemcsak a háremmel járó kötelezettségek és bosszúságok miatt, de a verekedések is igen sok energiát követelnek. Ráadásul ha illetlenek saját háremükkel, összeáll a négy-öt asszony és keményen megrugdossák, megmardossák saját ménjeiket. Amúgy nagy tisztelet övezi a családfőt. A háremben, amit megnéztünk, csak később érkezett vissza valamilyen portyájáról a mén. Sorban odajárult hozzá mind a hat kancája, s fejük, nyakuk odadörgölésével, no meg néhány morrantással jelezték, örülnek, hogy hazajött.

Összesen 105 ősló él a Hortobágyi Nemzeti Parkban. Egyelőre elzárt, tudományos kutatásokra szánt rezervátumban. A park most alakít ki egy olyan látogatható területet, ahol más állatok mellett egy-egy takhi-háremet is meg lehet majd tekinteni. Ezt Sándor István, a park igazgatója mondta el, aki szerint a mai kisiskolások szinte mindennap látnak tigrist vagy fókát a televízióban, de az őslóról szinte semmit sem tudnak. Megérinteni persze majd nem lehet őket. Igaz, annyira már nem vadak a takhik, mint gondolnánk. Az autónkat például 20-30 méterre is közel engedték, az egyik kanca pedig alig öt lépésről kíváncsiskodott bele a fényképezőgép kamerájába. De ez minden, amit az emberrel való kapcsolatukban megengednek, megtesznek.

Fényképes nyilvántartást vezet a park mind a 105 takhiról, s az állatorvosok rendszeresen ellenőrzik őket. Befogni nem lehet egyiket sem, a vizsgálathoz előbb el kell kábítani egy speciális altatólövedékkel.

A világ számos helyén próbálkoztak már megtelepítésükkel. Néhol rettenetes katasztrófák árán. Megpróbálták például a Góbi sivatagba telepíteni őket, azt hitték, jól tűrik a takhik a szárazságot, valahogy úgy, mint a tevék. Sorra hullottak el. Kínában pedig hatalmas, 15 ezer hektáros rezervátumot létesítettek az őslovaknak, de ezt egy magas kőfallal kerítették körbe. A takhik ezt sem bírták. Ukrajnában, vagyis Askania Nován, ahol a háború után új állományt hoztak létre, nagyon tudatos tenyésztésbe fogták őket. Mesterséges szelekciót alkalmazva, akár a házi lovaknál. Ez visszaütött. A mongolok egyébként hamar rájöttek arra, hogy ezek a lovak a legtermészetesebb körülmények között érzik jól magukat, ott szaporodnak a legkiegyensúlyozottabban. Letelepítették őket, de ez komoly társadalmi-politikai problémát okozott. A mongolok jelentős része ma is nomád állattenyésztésből él, legelőről legelőre vándorolva egész évben. A takhiknak viszont lezártak egy hatalmas, 50-60 ezer hektáros területet. Ide már csak a lófajták keveredésének elkerülése végett sem léphettek be a nomád mongolok. Ezek az emberek, akik egész életüket az állatok között töltik, nem is értik, mi a különleges a takhiban. Ha úgy hozza a sors, egy nomád mongol minden további nélkül lelövi az elkóborolt őslovat. A bőréből szép takaró lesz, húsát pedig megeszik. Ezzel együtt is most 400 ősló él szabadon Mongóliában.

Európában a Hortobágyé a legnagyobb állomány. A hortobágyi állomány nemzetközileg elismert génbank, és komoly tudományos megfigyelésekkel is rendelkezik az őslovakra vonatkozóan. Az egyik a kegyetlenségüket, a másik épp ellenkezőleg, a türelmüket bizonyítja. A Hortobágyon figyelték meg például, hogy ha hosszabb időn át koplalni kénytelen egy takhi populáció, akkor maguk kezdik kiirtani a csikókat. Ember ebbe nem avatkozik bele, nem is tudna.

A másik viszont, ahol bőven van víz és szép kövér fű terem, több hárem is együtt, majdhogynem egymással elkeveredve legelészik. Nem bántják egymást, a bőség megbékíti őket. Szűkösebb viszonyok között a takhiháremek viszont hatalmas térközöket hagynak, igyekeznek látótávolságon kívül maradni a másiktól. A világ egyik rég letűnt korszakának élő követei. Nem lehet őket munkára fogni, de megülni sem. Vannak. Ez az érték bennük.

Sinkovics Ferenc