Táncsics Mihály 220 éve született
Kétszázhúsz éve, 1799. április 21-én született Táncsics Mihály író, publicista, politikus, az 1848. március 15-i pesti forradalmi események szimbolikus alakja, akit a lelkes tömeg aznap szabadított ki a börtönből. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja.
Stancsics Mihál néven a Bakony északi lábánál fekvő Ácsteszéren született szlovák anyától és telkes jobbágy horvát apától, akiknek tizenhárom gyermeke közül csak hét maradt életben. Mihály élete első két évtizedét a kis község egyik vályogfalú házában élte le, zsellérként, pásztorként, uradalmi cselédként robotolt. A személyesen is megtapasztalt jogtalanságok késztették arra, hogy élete végéig a jogegyenlőségért harcoljon.
Tizenkilenc évesen takácsinasként került ki a jobbágysorból, egy év múlva szabadult a szombathelyi fiókcéhben, és megkezdte vándorútját. Az egészségre ártalmas mesterséget hamar otthagyta, s falujában segédtanítónak szegődött el. Tudását tekintve ekkor még nem sokkal haladta meg diákjait, de éjjel-nappal képezte magát, majd Budán elvégezte a tanítóképzőt. Immáron huszonnégy évesen nekivágott a latin iskolának, melyet szolgadiákként, házitanítóként járt ki, ezután jogot is hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be. 1836-ban az akkori Külső-Józsefvárosban telepedett le, két évvel később innen is nősült, felesége egy csizmadia lánya volt.
Eleinte nyelvészeti kérdések foglalkoztatták, de egyre gyakrabban került összetűzésbe a cenzorokkal. Beszélgetőkönyvét a benne szereplő példamondatok miatt elkobozták, következő kéziratai már meg sem jelenhettek. Több arisztokrata család is házitanítónak alkalmazta, de „veszedelmes” nézetei miatt mindig elbocsátották. Ekkor már politizált is, irányregényeiben (Rényképek, Pazardi) és cikkeiben a polgári átalakulás Széchenyi-féle programját hirdette.
A Pesti Hírlap 1841-es megindulása után Kossuth Lajos mellé állt. Amúgy is szabad tolla egyre jobban elragadta, a cenzúra miatt javarészt külföldön megjelentetett politikai röpirataiban és népkönyveiben a reformellenzék programjának elfogadását és az érdekegyeztetés paraszti bázisának megteremtését sürgette.
1843-ban Németországban adta ki és csempészte haza a Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című röpiratát, 1846-ban megjelent Józan ész című írásában az osztály nélküli utópisztikus társadalom létrehozásának lehetőségéről értekezett. Amikor még ebben az évben le akarták tartóztatni, Horvátországba szökött, itt született a Nép szava Isten szava című röpirata, amelyben kifejtette: a földesurakat semmiféle kárpótlás nem illeti meg a jobbágyfelszabadításért. A hatóságok 1847-ben akadtak nyomára, és sajtóvétség miatt Budán bírói ítélet nélkül bebörtönözték. (Egykori börtönének épülete 2014-ben került vissza a magyar állam tulajdonába.)
A magát demokrata republikánusként meghatározó közírót a börtönből a pesti nép szabadította ki 1848. március 15-én. Néhány hét múlva már el is indította radikális hangvételű lapját Munkások Újsága címmel, amelyben minden kiváltság eltörlését – „mindnyájunknak egyenlő polgárokká kell válnunk” – és általános választójogot követelt, de orgánumát az „alkotmányos kerékvágást” szem előtt tartó forradalmi vezetés 1849 elején betiltotta. Az állandóan darócruhában járó, mindenkit kendnek szólító és minden kompromisszumra képtelen Táncsics a siklósi kerület képviselőjeként tagja volt az első népképviseleti országgyűlésnek, de felszólalásai rendre közderültségbe fulladtak. Túlságosan nyílt volt, körömszakadtáig kiállt az általa igaznak tartott eszmék: a társadalmi igazságosság, a szabadság eszméi mellett.
A szabadságharc bukása után halálra ítélték, és jelképesen kivégezték. Felesége a régi pesti háza alatt kialakított rejtekhelyen bújtatta, itt írta a Mi a szocializmus és mi a kommunizmus?, valamint a Mik a vörös republikánusok, és mit akarnak? című röpiratait. Csak az 1857-es általános amnesztia után jött elő, ekkor rendőri felügyelet alá került, a fővárost is csak engedéllyel hagyhatta el. 1860-ban tüntetés szervezése, sőt felkelésre való lázítás miatt tizenöt évi börtönre ítélték, a rabságból az 1867-es kiegyezéskor majdnem teljesen vakon szabadult, de látása egy kockázatos műtét után javult. Magánéletében sem kímélte a sors: öt gyermekét veszítette el.
1869 és 1872 között az orosházi választókerület képviselője volt. A néha az Andorlaki Máté írói álnevet használó Táncsics Arany Trombita címmel lapot indított, és bekapcsolódott a munkásság szerveződésébe, 1869 júliusában megválasztották az Általános Munkásegylet elnökének. Az egylet vezetőivel 1870-ben szakított, képviselői mandátumának lejárta után pedig teljesen visszavonult a közélettől. Utolsó éveit nélkülözések között élte le, házát elárverezték, a neki járó csekély segélyt könyveinek árusításából próbálta kiegészíteni. Ekkor írt munkáiban megpróbálta bebizonyítani, hogy a magyar a legrégibb nyelv, és befejezte önéletrajzát. Meg volt róla győződve, hogy az ember folyamatosan tökéletesedik, miként a világ is, a dualista rendszert mindvégig elvetette. A parasztságban már nem látott a fennálló társadalmi és gazdasági viszonyok megváltoztatására alkalmas erőt, a munkásosztályra pedig mint egy jövőbeli politikai vezető rétegre tekintett.
Nyolcvanöt éves korában, 1884. június 28-án halt meg Budapesten. Ady Endre így emlékezett rá versében: „…Kendet ostorozták, Kutya se becsülte. Mert kend senki se volt, Mindenkiért hevült, Paraszt-anya szülte.” Számos utca, intézmény őrzi nevét, szülőháza ma múzeum. 1990 óta osztják ki az újságírói tevékenységet elismerő Táncsics Mihály-díjat.
