Tapasztaltabban, bölcsebben, konzervatívan

– Mi történt azon az estén?

– Péntek éjszaka őrszolgálatban voltunk, amikor a 4–6-os villamoson ránk támadt egy „férfi”. Szerencsére a felszereltségünknek, protokollunknak és tapasztaltságunknak köszönhetően rövid úton leszereltük a fenyegetést.

– Ezért függesztettétek fel a mozgalom tevékenységét?

– Az eset után a rendőrök több ponton is felhívták rá a figyelmünket, hogy az ehhez hasonló, bár jogosnak tűnő ellenlépések a részünkről ugyanúgy garázdaságnak minősülhetnek, mint maga a támadás. Úgy döntöttünk, hogy az őrszolgálat mellett amúgy tanuló, dolgozó tagjainkat nem vagyunk hajlandók kitenni egy bűnügyi tortúrának.

– Mesélj a Magyarország, megmentelek!-ről! Mi a szervezet küldetése, miért hoztátok létre?

– A közbiztonság javítására. Többnyire péntek éjszaka, civilként utaztunk a budapesti tömegközlekedésben, és ha olyat tapasztaltunk, hogy valaki zaklat, molesztál valakit, vagy fizikailag bántalmazza az utasokat, megkértük, hogy fejezze be. Ha nem tett eleget a többszöri felszólításunknak, akkor rendőrt hívtunk. Természetesen ha ránk támadnak, akkor az önvédelem joga minket is megillet. Valószínűleg egy korábbi Facebook-bejegyzésem vagy talán a nemzeti trikolórt feltüntető egyenpólónk miatt is, de többen rasszizmussal vádolnak minket. Ezt a leghatározottabban visszautasítom. Ez nem etnikumokról szól, hanem azokról, akik nem tartják be a törvényeket.

– Beszéljünk akkor az említett Facebook-bejegyzésről, ami a szervezet létrehozását is inspirálta. Februárban a közösségi oldaladon számoltál be egy veled történt incidensről, amikor barátnődet zaklatták a Széll Kálmán téren, és te a védelmére keltél. A dühös hangvételű szöveg hangsúlyozza az elkövetők cigány származását, és azt is írtad, hogy többé „magyar emberként nem vagyok hajlandó rettegve élni Hazámban”.

– Sokat gondolkoztam rajta, mégis meglepett, hogy ilyen nagy nyilvánosságot kapott, ma már nem nyomatékosítom az etnikumot, inkább úgy általában a bűnözőkről beszélek. Az viszont tény, ahogy nekem is, úgy a mozgalom minden tagjának voltak és vannak rossz tapasztalati a közbiztonság terén. Nekem akkor szerencsém volt, de semmire sincs garancia. Sajnos az emberek teljesen közömbösek egymás iránt, és ha bármiféle inzultus történik az utcán vagy a villamoson, akkor inkább félrenéznek. Ez számomra döbbenetes, engem úgy nevelt az édesapám, hogy a legtermészetesebb dolog, hogy ha valakit bántanak, megvédjük.

– Tizenhat éves korodban többször kerültél összetűzésbe hatóságokkal a diáktüntetések és egyéb kormányellenes megmozdulások kapcsán. Hogyan fér össze a lázadó attitűddel a rendpárti aktivizmus?

– A tüntetős-lázongós korszakom egy fejjel a falnak rohanás volt, de sokat tanultam belőle. Akkoriban, amikor a közvélemény megismert a különböző politikai megnyilvánulásaim kapcsán, valóban sok rendőrségi ügyem volt. De később mindegyikben felmentettek, vagy bebizonyosodott, hogy nem én voltam a tettes. A kérdésre válaszolva, szerintem ez a kettő nem zárja ki egymást. Mindig is fontosnak tartottam a közbiztonságot és rendet. Ugyanúgy kiálltam azok mellett, akiket zaklattak az utcán, sőt, akkoriban még nagyobb vehemenciával is.

– Miért hagytál fel a politizálással? Megvett a Fidesz?

– (Nevet.) Ezt sokaktól hallottam, akik követtek és támogattak engem, de szó sincs róla. Soha nem tartoztam egyik párthoz se, pedig a Fideszen kívül gyakorlatilag mindegyik megkeresett, és én mindet visszautasítottam.

– Amilyennek most látunk, az betudható, leírható egy érési folyamat részeként?

– Ez helytálló. A tüntetős korszakomban nagyon idealista voltam, elhittem a nagy szavakat, és azt gondoltam, hogy elhozzuk a „megváltást” az országnak. Akkor, ahogy ma is, a legnagyobb áhítattal és hittel cselekedtem, utólag viszont rájöttem, hogy attól, amit tettem, senkinek nem lett jobb az élete. Ezzel ellentétben a MaMéval azt látom, hogy eredményes a munkánk, hiszen sikerült embereket a konkrét fizikai veszélytől megvédenünk. Annak ellenére, hogy a MaMét két hónapja hoztuk létre, a tüntetősdit pedig két évig csináltam, már most sokkal több pozitív visszajelzést kapok.

– Az akcióidat követő sajtóvisszhang annak is köszönhető, hogy szüleid, Rékasi Károly és Détár Enikő ismert színművészek. Ők mit szólnak ezekhez?

– Mindig is kiálltak mellettem, és támogattak a különböző ambícióimban, még akkor is, ha nem feltétlenül értettek velem egyet.

– A nem titkoltan konzervatív értékrendet valló édesapádról utóbbit nem nehéz elhinni.

– Ő mindig mellettem állt. A különböző sajtótermékekből értesültem én is arról a híresztelésről, hogy édesapám csalódott bennem, de ez teljesen alaptalan, ahogy az is, hogy a politikai megnyilvánulásom ellehetetlenítette volna az ő tevékenységét. Akkori munkahelyének vezetőjéről, a József Attila Színház igazgatójáról, Nemcsák Károlyról – akit én nagyon tisztelek – is lehet tudni, hogy kormánypárti, de semmilyen hátrány nem érte édesapámat.

– Mihez kezdesz most?

– Jelenleg egy regényen dolgozom, elsősorban azt szeretném befejezni. Aki eddig látta, azt mondta, hogy erősen disztópikus, megrázó írás, bízom benne, hogy a publikumot is sikerül vele megnyernem. Ezenkívül jövőre egyetemre szeretnék menni, és közgazdaságtant tanulni, addig pedig a MaMe kiépítésén dolgozok teljes erővel.

– Szüleid nyomán nem is gondolkodtál a színészi pályán?

– Kiskoromtól kezdve láttam, hogy ők mennyit küzdenek. Abban a szerencsés hányadban vannak, amelynek a tagjai nem kötődnek politikailag sehova, mégis sikeresek, viszont sok embert ismertem meg általuk, főként vidéki színházakban, akiknek sokkal kevesebb a lehetőségük. Én ilyen kockázatnak sem magamat, sem a páromat, sem a jövendőbeli közös gyermekeinket nem akarom kitenni. És semmiképp nem szeretném, hogy úgy legyek valaki, hogy a szüleim farvizén hajózok. Nagyon erősen él bennem, és mai napig motivál az a mondat, amit legnagyobb példaképem, az édesapám mondott kiskoromban: azt szeretné, hogy az életben akkorát lépjek előre onnan, ahonnan elindultam, mint amekkorát ő a fuvarozós, lovas kocsis tanyasi házból. Én is ekkorát szeretnék előrelépni.