– Felülnézetből, borfogyasztóként úgy tűnik, a magyar szőlő- és borkultúra reneszánszát éli, maga után húzva a vidéket, ön viszont vészharangot kongat. Miért?

– Régi feljegyzések szerint és szakemberek által megállapítottan is bizonyos növények, elsősorban gyümölcsök zamat- és ízvilága a Kárpát-medencében a leggazdagabb. Ezen belül kiemelt helyen áll a szőlőtermesztés és így a borászat. Annak ellenére, hogy a mai Magyarországon 400 ezer hektár minősített szőlőterület van, az európai uniós csatlakozási szerződés 100 ezer hektárban maximalizálta a szőlőtermő terület nagyságát. De még ezt sem vagyunk képesek kihasználni, a művelt területek mennyisége egyre csökken, lassan 70 ezer hektár alá megyünk, s az engedélyezett mértékig lehetséges telepítésre rendelkezésünkre álló idő egyre fogy. Ennek az lesz az eredménye, hogy egykor virágzó kultúrtájaink az enyészeté lesznek. A szőlőhegyi világ hihetetlen gyorsasággal tűnik el. Nemcsak maga a szőlőterület, hanem az elszegényedő és elöregedő falvak, egyáltalán, a vidéki életforma. Amikor én elkezdtem járni a szőlőhegyeket, az akkori idősek minden gond és csapás ellenére racionálisan megmagyarázhatatlan szeretettel ragaszkodtak a szőlőhöz. A mai öregek közül azonban már sokan átkozzák Noé apánkat, amiért egyáltalán a bárkájába tette a szőlőt. Sikerült ezt az ősi kultúrát is letarolni vidékellenességgel, életszerűtlen szabályozásokkal, fojtogató adókkal és járulékokkal, a mindent eluraló agyonszabályozással.

– Hogy lehetne ezt a folyamatot megállítani?

– Legelőször átfogó katasztert kell készíteni. Pontosan fel kell mérni, milyen értékű területek állnak rendelkezésünkre. Azzal is tisztában kell lenni, hogy amikor szőlőről, borról beszélünk, nem pusztán egy-egy termőhelyről van szó, hanem egy összefüggésrendszerről, melynek szerves része az a falu, az a táj, ahol az egyes dűlők találhatók. Tehát nemcsak termelési adottságokban kell gondolkodni, hanem figyelembe kell venni az épített értékeket, a történeti múltat, a hagyományokat, a szokásokat, a potenciális gazdasági lehetőségeket és még számos egyéb szempontot ahhoz, hogy kultúrtájainkba új életet lehessen lehelni. Látni kell, hogy a szőlő- és borkultúra igazi fellendülését csakis egy átfogó, lehetőség szerint az egész Kárpát-medencére kiterjesztett vidékfejlesztési program hozhatja el. Olyan értékek megmentéséről és megszilárdításáról van ugyanis szó, melyek megtartják a vidéket, életlehetőségeket biztosítanak. Ezeket veszni hagyni életellenes bűntett.

– Tehát elsőként számba kell venni vidéki erőforrásainkat. S azután?

– Ha felmértük értékeinket, akkor már azt is látni fogjuk, hogy mihez kezdjünk mindezzel. Az elkészített kataszter, valamint az írott és szóban öröklődő hagyományok alapján – remélhetőleg a szakiskolákból, egyetemi tanszékekből vagy leginkább népfőiskolákból kinövő tájintézetek szakemberei a helyiekkel összhangban – egyértelműen meg tudják majd állapítani, hogy hol mit szabad és kell termelni, illetve mely tevékenységeket nem szabad semmi szín alatt folytatni. Az elmúlt évtizedek során a gazdaságszervezés szereplői nem voltak tekintettel az adottságokra, így kerültek szőlőültetvények a gabonának való földekre, a jó minőségű dűlőket így erdősítették be, miközben minden eszközzel védendő vidékeken bányákat, ipari üzemeket nyitottak. A mi dolgunk, hogy megpróbáljuk begyógyítani a sebeket, és helyreállítani a rendet. De mint mondtam, több tízezer hektárról van szó még akkor is, ha csak a legkiválóbb területekben gondolkodunk. Ezért nagyon komoly csapatmunkára van szükség a történelmi termelési értékek, hagyományok, az ökológiai adottságok, a talajok és az épített értékek vizsgálatával, a néprajzi sajátosságok és a történelmi folyamatok rögzítésével. Ezt követően a területrendezési, de főleg a településrendezési tervekben szigorúan szabályozni szükséges. hogy e legértékesebb területeken milyen tevékenység folytatható, mit kell megőrizni, felújítani, visszaállítani és milyen módon lehet fejleszteni. Ha mindez megvan, olyan programokat kell elindítani és olyan pályázatokat kell kiírni, melyek segítségével e területek kiajánlhatók azon befektetőknek, vállalkozóknak, akik szigorú szabályozás mellett, megfelelő szaktudással és elhivatottsággal ismét elindíthatják a szerves, tájba illeszkedő, közösséget építő és megtartó gazdálkodást. Másként fogalmazva arra kell ösztönözni a fiatal szakembereket, elsődlegesen az adórendszerrel és a támogatásokkal, hogy forduljanak a vidék felé családjaikkal együtt. A vidékfejlesztést ugyanis csakis helyben, a helyi adottságok ismeretében, az azokat fejlesztő pályázati lehetőségekkel lehet eredményesen beindítani. Ma létezik Új Magyarország-program, van Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia, vannak Leader-programok és kistérségi koncepciók többnyire kitűnő gondolatokkal, melyekre még pályázni is lehet, de mire egy kezdeményezés végigfut a különböző központilag felügyelt rendszereken, nem sok lehetőség marad a valós feladatok megoldására, mert a hosszú úton elfogy a pénz, és többségében csak látszatprojektek valósulnak meg. Ez tehát tévút.

– Mi volna a megoldás?

– Az 1930-as években fölmerült, hogy kistájanként kellene gondolkodni, vagyis a szervesen összetartozó települések összefogásával kellene fölemelni egy-egy vidéket. Ma ugyan van kistérségi rendszer, de az nem működik megfelelően. A világörökség részét képező Tokaj-Hegyalja például öt különböző kistérséghez tartozik, s ezért semmi csodálkoznivaló sincs azon, hogy nem példaszerű a szervezettség, az összehangoltság, azaz Tokaj-Hegyaljának nincs gazdája. Ugyanez igaz a Balaton-felvidékre is. Ezért is kistájanként kellene megszervezni a vidéket, tájintézetek létrehozásával. Ezek valamiféle csúcsszervezetek lennének, többféle tudományág helyi szakemberei közös munkálkodásának műhelyei a szellem, a közösség és a gazdaság összehangolására. Ezáltal olyan szellemi bázis jönne létre, mely képes lenne a helyi adottságok, erények és hátrányok, szükségletek ismeretében megfogalmazni a fejlesztés irányait, a teendőket és egyúttal megítélni a terveket. A tájintézetek feladata lenne kidolgozni a vidék újbóli benépesítésének koncepcióját is. Vagyis teljes, átfogó gazdasági, kulturális, közösségi folyamat központi elemei lennének. A tájintézetek jól működő társulások, szövetkezetek létrehozásában is segítséget nyújthatnának, s abban is, hogy milyen pályázatok szükségesek ahhoz, hogy az adott vidék élete és jövője biztosítható legyen. Mindezt a megkülönböztetett minőségű területekre lehetne ráépíteni, hiszen a föld és a víz a legnagyobb kincsünk.

– Ezek az intézetek valamiféle regionális önkormányzatiság szervei lennének?

– Nem egészen. Az önkormányzatiság fogalma a közigazgatáshoz kötődik, a tájintézetek kifejezetten szakmai és közösségi, kulturális kérdésekkel foglalkoznának. De kétségtelenül helyes lenne, ha olyan jogosítványokat is kapnának, melyek segítségével például megakadályozható lenne a kitűnő minőségű földek elkótyavetyélése, öncélú, tájidegen, haszonelvű beépítés és így tovább. További különbség, hogy egy-egy tájintézethez akár száznál több falu is tartozhat, de meggyőződésem, hogy minden településnek saját polgármestere kell legyen. Tehát a tájintézetek nem váltják ki az önkormányzatiságot, mely a közösség újraéledésének magja, hanem teljessé teszik, szakmai, közösségi, gazdasági világképet formálnak. A helyi értékeket ugyanis tudományos alapon, magas szakismerettel kell feltérképezni és kiaknázni. Nem szökőkutak építésére kell pályázni, hanem a vidéki élet újraindítására, hiszen a vidék az emberi lét mentsvára, tartaléka.

– Ez viszont már vastagon politika, hiszen a jelenlegi rendszer egyes közgazdász-ideológusai odáig mentek, hogy nemkívánatosnak minősítették a falusi életformát.

– Kétségtelenül paradigmaváltásra van szükség. Új emberközeli és földközeli politika kell, mely innovatívan közelíti meg az élhető és korszerű vidék kérdéseit. Csöndesen megjegyzem, a négyes metró árából fél Magyarországot újjá lehetne éleszteni. Még néhány metróvonal, és teljesen tönkremegyünk. Nemrég olvastam, hogy a csődben lévő BKV-nál van olyan főosztályvezető, aki négy és fél millió forintot keres havonta, vagyis egy évben csaknem annyit, mint egy kicsiny falu egész éves költségvetése! Ezen az állapoton és abnormalitáson sürgősen változtatni kell. A paradigmaváltás meghatározó eleme a birtokviszonyok kérdése. Az elmúlt húsz esztendőben főleg ott, ahol jobb minőségűek a földek, több ezer hektáros birtokok alakultak ki. 2011-ben lejár a földvásárlási moratórium, s akkor jönnek a külföldiek. Ezért nagyon gyorsan át kell gondolni, hogy tényleg azt akarjuk-e, hogy plazák, bevásárlóközpontok és nagybirtokok országa legyünk. A birtokszerkezetet persze nem lehet erőszakkal megváltoztatni, de az adórendszer átalakításával például elérhető, hogy senkinek se legyen érdeke 300 hektárnál nagyobb méretű birtokot tartani. A támogatások és az adók rendszere kulcskérdés. A rendszerváltáskor a jó helyzetben lévő körök rátették kezüket az értékes területekre, s a termelési támogatásokból jelentős hasznot húztak, miközben a vidék nem fejlődött. Ez történelmi bűn. Húsz évvel ezelőtt annyira naiv voltam, hogy azt gondoltam, mindannyiunk érdeke a káprázatos szőlőhegyek, hegyi szőlők megmaradása, ezért azt javasoltam, hogy aki 200 méteres magasság és 25 százalékos meredekség fölött, azaz a legkiválóbb adottságú termőhelyen művel szőlőt, az kapjon adómentességet, illetve támogatást. Természetesen semmi nem lett belőle. A parlaggá vált hegyoldalak mindig erre a politikai, társadalmi közömbösségre emlékeztetnek. A síksági és a hegyi szőlőművelők ugyanolyan terheket viselnek, noha nem azonos a befektetett munka és létrehozott érték. Az is felfoghatatlan, hogy a csaknem ezeréves keskeny szőlőhegyi utak felújítására nincsenek pályázatok, mert azok szabványtól eltérőek. Sérültség kell ahhoz, hogy ne tudjuk, az ezeréves hegyi út és a harmincéves szabvány közül melyiket kell megváltoztatni. A mezőgazdaságnak nemcsak termelni kell, hanem tájat, életet fenntartani. Ezért kell tájegységi szabályozás, egységes szellemi, szakmai koncepció egy-egy kistájra, ezért kell egységes birtokvédelem. Ma a Káli-medence szőlőhegyi területeinek mindössze 30 százalékát művelik, a többi parlag. Ez tragédia. Néhány családi birtok csodát tudna tenni ezen a vidéken tájintézeti szakmai támogatással. És ez igaz az egész Kárpát-medencére. Szerémségtől Érmellékig számtalan magas minőséget adó szőlőterület van, melyeken ma nem folyik gazdálkodás. Pedig nem lehet más célunk, mint szervesen a tájban élni, pohárral a kezünkben.

– Mi a helyzet az Unió-szerte terjedő eredetvédelemmel?

– Rendkívül fontos törekvés egyedi tájak egyedi termékeit, egyedi borait az eredetvédelem eszközeivel megőrizni. Ez azért is nélkülözhetetlen, mert hosszú távon sikeres marketinget csak egyedi, kiváló minőségű termékekre lehet építeni. Viszont nem szabad komolytalanná tenni a dolgot, és csak valóban jó minőség esetén van létjogosultsága a termőhely feltüntetésének. Sajnos ma gyengébb minőségű borok is viselhetik egy-egy borvidék nevét, ami hatalmas vétek saját esélyeink ellen. Sokan nem látnak tovább a jelennél, és csak azért, mert két-három évig még el tudják adni a gyengébb szőlőt is, nem hajlandók figyelembe venni a borvidék érdekeit. Egyesek szántóterületre, a hegyek lábához telepítettek szőlőket. Nem ad rossz bort az sem, de mégsem csúcsminőség. Akkor pedig nincs értelme eredetvédelemről beszélni. Sajnos még mindig megvan az a korábbi szemlélet, mely szerint nem baj, ha gyengébb, hitványabb a minőség, jó lesz az úgy is. Hát nem lesz jó! Ha fejben nem tudunk változni, soha nem fogunk minőségben és így gazdaságilag följebb lépni. Ugyanakkor az eredetvédelem szabályozásai más tekintetben néha túl dogmatikusak. Miért ne lehetne például elsőrangú szőlőterületen gyümölcsfákat is ültetni, ha nincs képesség a szőlőtelepítésre? A tájintézeteknek az is fontos feladata lenne, hogy az országos szabályozásokat a helyi adottságoknak megfelelően szükség esetén felülvizsgálják. A helyi értékesítés legcélszerűbb formáinak kidolgozását is a tájintézetek hatáskörébe kellene utalni. Ma a helyi értékesítés korlátozásával béklyóba kötjük magunkat. Nincs olyan európai uniós tagállam, mely ily mértékben korlátozná saját polgárainak a megtermelt javak helyi értékesítését, mint Magyarország. Nemrég több mint 30 civil szervezet törvénymódosítást kezdeményezett a helyi termékek eladhatósága érdekében, hogy a kolbász, a sonka, a lekvár, a túró, a méz, a zöldség, a pálinka és más termékek helybeni értékesítése ne minősüljön feketekereskedelemnek, adócsalásnak. Mifelénk, Káptalantótiban vasárnaponként több mint száz autó parkol összevissza az út mentén, mert piac van, és az emberek tömegesen jönnek kecskesajtért, lekvárért, csipkeszörpért, a legegyszerűbb dolgokért. Felfoghatatlan agyrém, hogy miért kell ezt akadályozni. Jobb, ha a fán vagy a földön rohad meg a gyümölcs, mert senki nem szedi le, ha eladhatatlan? Svájcban gyakori felirat még neves éttermekben is, hogy minden ott kapható élelmiszer száz kilométeren belülről származik. Ennek így kéne lenni Magyarországon is. Hát nem eget verő baromság, hogy ha ma valaki halat fog a Balatonban, azt nem értékesítheti törvényes keretek között, és a vendég tengeri halat eszik?

– Ez a szabályozás a multinacionális áruházláncoknak nagyon is megfelel…

– Viszont teljesen elsorvasztja a magyar vidéket. Ráadásul az élelmiszer-biztonságot nem a piacok veszélyeztetik, hanem a multik. Nem a fejkendős néniktől foglaltak le büdös húst, mérgezett lisztet, hamisított mézet, hanem egyes multiktól. Ezeket egyébként bűn volt beengedni az országba. Tehát népegészségügyi szempontból sem mindegy, hogy kétes összetevőjű dolgokat etetnek meg velünk, vagy lehetőségünk van minőségi, jóízű, helyi terméket fogyasztani, amelyekhez természetesen hozzá kell tartozzék az ellenőrzés. Ezért kell teljesen új szemlélet a vidékfejlesztésben. Tudomásul kell venni, sőt alaptételként kell rögzíteni, hogy vidéken lehet a legkisebb befektetéssel élelmet, munkát, lakást, jövőképet adni. A tájintézetek az újjáépítés folyamatát helyben tudnák koordinálni. Ma, ha bármilyen fejlesztésről beszélnek, az alatt leginkább azt értik, hogy otromba épületeket húznak fel legszebb tájainkon. Szörnyű példája ennek a Sukoróra tervezett kaszinóprojekt, vagy a Balatonaligára, az omló löszfal tetejére tervezett ötezer fős üdülőváros. Nos, a vidékfejlesztésnek e szemléletet el kell felejteni. A vidékfejlesztés nem lehet építészet-központú, helyette tájközpontúságra van szükség. Már az is rémisztő, hogy kisebb, több településből álló térségek terveit, ahol a táj a meghatározó, építészek tervezik. De még elkeserítőbb, hogy a nemzeti parkok területébe tartozó települések rendezési terveinek elkészítésére is építész-városrendező jogosult, holott ilyen esetben a generáltervező csak ökológiát, természetvédelmet, mezőgazdaságot tanult környezetgazdász vagy tájrendező lehetne. Azért van szükség a tájintézetekre, mert azok segítségével folyamatában tudjuk áttekinteni a vidék megújulását, és a gazdasági szempontoknak a rendszerbe való beépítésével végre valóban láthatóvá és tapinthatóvá válna a jövő.

– Vagyis – Bogár László professzort idézve – a jövő útja a globalitástól a lokalitás felé vezet?

– Pontosan, de mindkettő értékeire figyelve. Minden tájegység csak úgy tud újjászületni és megmaradni, ha a helyi adottságokra támaszkodik, de tanul és innovatív. Fel kell térképezni, milyen helyi termények voltak valamikor, mely dűlőkben milyen szőlőfajtákat termesztettek, azok milyen művelési mód esetén adták a legjobb minőséget, milyen technológiával készültek a legjobb borok, azoknak milyen hírnevük volt, hol és hogyan értékesítették, és így tovább, de tájintézeteknek nemzetközi kitekintéssel is kell rendelkezniük az adott termékek piaci értékét, értékesítését illetően. Újra kell építeni a helyi történeti életfolytonosságot mindenütt, és a felhalmozott tudást rögzíteni. Egy a lényeg, a vidéket a városokhoz képest minimális támogatással talpra lehetne állítani, csak hagyni kellene a szakmai tudást érvényesíteni és tudni kell, hogy nemcsak a vidék szorul a városra, hanem ez fordítva is igaz, azaz a város és a vidék újkori összhangját kell megteremteni. Az a politika feladata, hogy megfelelő intézkedésekkel újra a falvakba vonzza azokat, akiket zavar a városi nyüzsgés, és szeretnek dolgozni. Nagyon sok ilyen ember van. Csak először segíteni kell, hogy termeljenek, és a megtermelt javakat értékesítsék. És még valami: a hozzáértőknek nagyon sokat kellene írni! Évek óta mondom borász kollégáknak, hogy ha az osztrákok írnak a zöldvelteliniről, akkor megérdemelne egy komoly, átfogó munkát az olaszrizling is, hiszen Szerémségtől Felvidékig kimagasló bort tud adni a Kárpát-medencében. És akárki írja is meg ezt a könyvet, azt csak szigorúan három palack olaszrizlinggel együtt szabad árusítani, hogy mindenki átélhesse az élményt.

Ágoston Balázs

DR. LAPOSA JÓZSEF

tájrendező mérnök, városépítési és városgazdálkodási szakmérnök, borász

1948-ban született Kőbányán.

1974-ben végzett tájrendező mérnökként a Kertészeti Egyetemen, majd 1986-ban a Műszaki Egyetemen városépítési, városgazdálkodási szakmérnöki diplomát szerzett.

1975-től a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) munkatársaként dolgozott, közben 1985 és 1986 között a Mezőgazdasági Múzeum főigazgató-helyettese volt.

Birtokát 1994-ben kezdte építeni Badacsonyban egy meredek, erdős, bozótos részen, melyet családi összefogással sikerült szőlőterületté alakítani. Később a Csobáncon, a Szent György-hegyen és a Somlón is vásárolt területeket. A Bazaltbor márkanév tulajdonosa.

A VÁTI munkatársaként vezetője volt a 2000-ben megszületett Balaton-törvény kidolgozásának.

Tíz könyvet írt a szőlőhegyek, a borok és a hazai pinceépítészet világáról.

Jelenleg saját Környezetterv nevű cégében dolgozik, pillanatnyilag Somogy megye területrendezési tervét készíti munkatársaival.