Új adókedvezmények és támogatási formák segíthetik a középosztály megerősödését
Társadalmi szerződés 2.0
Itthon és külföldön politológusok és politikusok hada elemzi a Bálványosi Szabadegyetemen elhangzott miniszterelnöki geopolitikai helyzetértékelést. Arról viszont keveset hallani, hogy Orbán Viktor tizennégy évi kormányzása után új vagy inkább megújított társadalmi szerződést hirdetett. Azzal a céllal, hogy a magyar családok stabil jólétének alapját a szilárd vagyoni helyzet és a személyes szuverenitás adja.
Míg a nyugati világban a birodalomépítő álmokba felejtkezett ultraliberális politika azon fáradozik, hogy felszámolja a középosztályt, addig a magyar miniszterelnök nem kisebb célt fogalmazott meg, mint a középosztály további szélesítését és megerősítését.
Lássuk be, hogy az efféle miniszterelnöki célkitűzéseket rendszerint kétkedés fogadja. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt sokan puszta választási ígéretnek tekintették, hogy Orbán Viktor a szegénység csökkentéséről és egymillió új munkahely megteremtéséről beszélt. A tamáskodók érveit erősítette, hogy mindez egy végletekig kirabolt országban hangzott el, ahol a lakosság több mint fele a szegénységi küszöb alatt élt, és a középrétegekhez tartozók maradékainak erejét teljesen felőrölte az igyekezet, hogy megóvja családját a kilátástalan nyomorba süllyedéstől.
Csakhogy a kétkedők óvatos tiltakozása és az ellendrukkerek fel-felhabzó gúnyolódásai alól kiforgott a világ. Nemcsak hogy sikerült tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremteni, hanem az ország tekintélyes részén mára megvalósult a teljes foglalkoztatás. Az Eurostat adatai szerint nem csupán közel felére csökkent a szegénységi küszöb alatt élők száma, de sikerült annyira megerősíteni a középosztályt, hogy tagjai képesek legyenek stabilizálni helyzetüket, az ország pedig nekidurálhatta magát a drámai demográfiai helyzet megfordításának, hogy kikerülhessünk a kihalást jelentő 1,2-es termékenységi tartományból.
Hol a boldogság?
A most meghirdetett megújított társadalmi szerződésnek tehát megvan a fedezete, mint ahogy a nemzetközi mérések is mutatják. Ezek között érdemes szemügyre venni például a boldogságindex alakulását.
A közgazdászok és szociológusok évtizedekkel ezelőtt ráébredtek, hogy a GDP, vagyis a kibocsátott nemzeti össztermék nem okvetlenül felel meg egy ország társadalmi állapotának, „jóllétének”. Először a Himalájában lévő apró királyságban, Bhutánban próbálták ki a gyakorlatban az új mérési modellt, hogy megtudják: a társadalom és gazdaság mely elemeit érdemes vizsgálni, hogy megkapják az új mérőszámot, a boldogságindexet. Vizsgálták például, hogy az egy főre eső GDP-növekedés miként javítja az emberek jólétét, vagyis milyen arányban részesednek a megtermelt javak hasznából. Megnézték, milyen támogatásra számíthat, aki bajba kerül, hogyan alakul a születéskor várható egészséges élettartam, mekkora szabadságot élveznek a polgárok az életüket befolyásoló fontos döntésekben. Emellett azt is számba vették, hogy az emberek miként viszonyulnak a hagyományokhoz, a valláshoz, és mennyire erősek a helyi közösségek.
A kísérlet annyira sikeres volt, hogy 2010-től az ENSZ is belevette programjába a boldogságmérést, és 2012 óta évente nyilvánosságra is hozza a világ országainak boldogságáról szóló jelentését (World Happiness Report). Igaz, a korszellemnek megfelelően ma már kihagyják a vallásszabadságra és a helyi közösségek aktivitására vonatkozó kérdéseket, helyettük vizsgálják a korrupció mértékét és számos lélektani elemet, például a családi élet kríziseire vonatkozóakat is. Az egyes országok boldogságindexének alakulása ennek ellenére sokatmondó.
Az első jelentés a világ 156 országának „jóllétéről” szólt. Ebben a listában Magyarország a 96. helyen végzett. Ez persze érthető annak fényében, hogy a munkanélküliség a 2010-re meghaladta a 15 százalékot, és a munkaerőpiacra lépő fiatalok közül csak minden ötödik talált magának állást. Vagyis 2010 előtt az életünket leginkább a létbizonytalanság, a lecsúszástól való félelem uralta, és csak elenyészően keveseknek adatott meg, hogy tanulás vagy munka révén valamiféle társadalmi felemelkedést biztosítsanak maguknak és a családjuknak. Nem mellékesen: a munkával elérhető keresetek legfeljebb a jövedelmi szegénység színvonalához voltak elegendőek. Mindezek mellett azzal is szembesülnünk kellett, hogy egymás után zárják be az iskolákat, számolják fel a szakképző intézményeket, és nagy lendülettel készítik elő az egészségügyi intézmények teljes privatizációját a balliberális kormányok. Vagyis a közszolgáltatások terén is egyre kevésbé számíthattunk az államra.
Akkor lehetetlennek tűnt, hogy legalább közelítsünk a legboldogabbnak számító skandináv országokhoz, ahol viszonylag kicsi a munkajövedelmek közötti különbség, és az embereknek magas színvonalú közszolgáltatások – oktatás, egészségügyi ellátás, erős szociális háló – járnak.
Az utóbbi tizennégy év indexváltozásai azonban imponálóak. A legutóbbi boldogságjelentés szerint Magyarország az 56. helyre küzdötte föl magát, ami akkor is nagyszerű teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy a Covid utáni gazdasági válság és az orosz–ukrán háború némileg rontotta kedélyállapotunkat az egy évvel korábbi mutatóhoz képest. Az is nyilvánvaló, hogy van még mit javítani ahhoz, hogy ne csak a világ boldogabbik részéhez tartozzunk, hanem közelítsünk az élbolyhoz. Ennek ellenére érdemes egy pillantást vetni az Eurostat adataira is, hogy képünk legyen arról az útról, amit megtettünk.
Nem csak a pénz boldogít
Az uniós statisztikai adatok azt mutatják, hogy néhány területen sikerült csatlakoznunk a legek klubjához. Ezek egyikéről már szó esett: az EU-ban nekünk sikerült a legnagyobb mértékben csökkenteni a szegények arányát. Ezt az adatot azért is érdemes megbecsülnünk, mert számos gazdag nyugati országban nem csökken, hanem növekszik azoknak az aránya, akiket egyre közelebbről fenyeget a lecsúszás veszélye, néhol közelíti vagy meg is haladja a 25-30 százalékot.
A minimálbér és a szakmunkásokat érintő bérminimum emelkedése pedig olyan folyamatokat indított meg, amelyek eredményeképpen Magyarországon 2022-re a korábbiaknál egyenletesebbé vált a jövedelemelosztás. Ezzel bekerültünk abba az országcsoportba, amelyben a legkevésbé egyenlőtlen a jövedelmek elosztása. A megszerezhető bérjövedelmek megtöbbszörözése ráadásul annak köszönhetően sikerült, hogy a 2010 előtt lerombolt magyar gazdaságot visszaépítettük. Így születhettek meg az ígért új munkahelyek is.
És ne felejtkezzünk meg a mindenki által igénybe vehető támogatásokról se. Hiszen mint német ajkú honfitársaink mondják: az a pénz, amit nem kell kiadnunk, az olyan, mintha megkerestük volna. Márpedig elég sok ilyen támogatásra számíthatunk.
Komoly megtakarítást eredményez például a rezsicsökkentés. De ebbe a csoportba sorolhatók az otthonteremtést, a gyermekvállalást megkönnyítő családtámogatási támogatások is. Az adókedvezményektől a csok különböző formáiig minden egyes kedvezményes hitel vagy vissza nem térítendő támogatás a középosztályhoz tartozó vagy oda törekvő fiatal családok helyzetét könnyíti meg. Vagy említhetjük a gyerekek iskoláztatására fordított költségek radikális csökkenését is az ingyentankönyv és az ingyenes gyermekétkeztetés bevezetésével. Ez utóbbiak a szűkös anyagi viszonyok közt élőknek nyújtanak reményt, hogy gyermekük kitörhet a szegénységből.
Igaz, a magyar iskolákban nem jár körbe a pedellus a szünetekben, hogy új füzetet, tollat osszon szét az eszközöket igénylő diákok között. Az is igaz, hogy a kórházakban sem étlapról lehet rendelni a másnapi menüt, mint ahogyan az Dániában megszokott. De sikerült megőrizni és felújítani a kórházak és rendelőintézetek nagy részét, korszerűsíteni az eszközparkjukat. És nem kell attól tartania senkinek, hogy ha elveszíti a munkáját, akkor végleg a társadalom perifériájára sodródik; a közmunka által megszerezhető szerény jövedelem, az ingyenes képzési lehetőségek is segíthetnek a megkapaszkodásban. Itt tartunk.
Lépésről lépésre
A miniszterelnök által felvázolt társadalmi szerződés 2.0 ebben a helyzetben ígéretes. A beharangozott, a gyermeket nevelő családoknak járó adókedvezmények nem csak abban segíthetnek, hogy új lendületet adjanak a gyermekvállalásnak. Tovább erősítik a derékhadat jelentő generációk pozícióit, izmosítják a középosztályt. A kis- és középvállalkozások megerősítésének ígérete pedig nemcsak új munkahelyeket eredményezhet, segíti a mára elodázhatatlanná vált nemzedékváltást ebben az üzleti körben is, és támaszul szolgál az önálló egzisztencia megteremtéséhez.
Ha Európában béke lesz, bízhatunk benne, hogy Magyarország, a magyar családok előtt is új távlatok nyílhatnak. Sok száz év után arra is lehetőséget kaphatunk, hogy ne kelljen minden generációnak elölről kezdenie a küzdelmet élete kereteinek megteremtéséért.
