Taxissztrájk, Demokratikus Charta, balra húzó média, a polgári oldal meg csak kereste önmagát
Telefonált a kancellár
Olyan kötet született, amely az események és a történések centrumából, a megtapasztalás hitelességével vizsgálja a rendszerváltás folyamatát. Persze nem a teljesség igényével, hiszen Horváth Béla, az MDF, majd a Kisgazdapárt parlamenti képviselője saját országgyűlési munkája kapcsán mutatja meg az olvasónak azt a sajátos, sokat vitatott korszakot, amelynek hiteles feltárásához csak napjainkban fogtak hozzá a történészek. „Képviselő úr, öné a szó!” – ez a kötet címe. A szerzővel beszélgettünk.
– Miért született a könyv? Mi ez? Emlékezés vagy üzenet a jövőnek, a fiatal politikusgenerációnak?
– Én 2002-ben fejeztem be a politikai pályafutásomat, és addigra már összegyűjtöttem az Országgyűlési Naplóból a kötetben olvasható anyagot. Úgy gondoltam, ennyi év távlatából megjegyzéseket is fűzök hozzá, röviden kommentálom a parlamenti felszólalásaimat. Aktualizálva persze, ami azt jelenti, hogy a mából visszatekintve reflektálok a legfontosabb részletekre. Persze ma már másként látok mindent.
– Az MDF-nél kezdte a politikai pályafutását, aztán a Kisgazdapárt képviselője lett. Miért váltott?
– Az 1994-es parlamenti választás a Demokrata Fórum tragikus történelmi bukása volt. Nem értek egyet azzal az érveléssel, amely szerint az vezetett ehhez a kudarchoz, hogy a kormány a végzet biztos tudatában volt kénytelen szembenézni megoldhatatlannak tűnő kihívásokkal, éppúgy, ahogy egy kamikazepilóta száll fel a gépével, hogy önmagát feláldozva csapjon le a célpontjára. Szerintem ügyesebben, átgondoltabban kellett volna vezetni az országot. Nem fogadom el, hogy a kormány bukásra lett volna ítélve. De mégis jött a vereség. Bár szinte alig maradt valami a Magyar Demokrata Fórumból, nagy torzsalkodás kezdődött a legfelső vezetésben. Erősen liberális irányvonalat kezdett követni a párt, az élen Szabó Ivánnal, Jeszenszky Gézával, Szabad Gyuri bácsival. Nagyon nem tetszett. Für Lajos kapott valamilyen díszposztot, érdemleges hatásköre nem volt. Megírtam neki, hogy nagy szívfájdalommal, de elhagyom a pártot. Ahogy Presser Gábor énekelte akkoriban: rozsdás szög volt a szívemben. Érdekes, hogy akik a liberális irányvonalra tértek, azok két év múlva mint az MDNP, vagyis a Magyar Demokrata Néppárt prominensei, szétszakították az eredeti MDF-et.
– Igen, de úgy volt, hogy Dávid Ibolya megmenti a pártot. Hogy fogadta őt?
– Elszörnyedtem. Mindjárt maga mellé is vette tanácsadóként azt a Somogyi Zoltán politológust, aki köztudottan az SZDSZ emlőin nevelkedett. Aztán amikor Ibolya Bokros Lajost tette meg a párt listavezetőjének az EP-választáson, megint megdöbbentem. Végül pedig kizárta az MDF alapító tagjait, ami ugyancsak nonszensz volt.
– A Kisgazdapártban más volt a világ?
– Amikor még MDF-es képviselő voltam, nem nagyon figyeltem erre a pártra. Frakcióbeli társaim sem. Annyit érzékeltünk, hogy a színfalak mögött nagy marakodás megy, szembekerült Torgyán József szűk csapata és a parlamenti frakcióból születő, harminchatoknak nevezett csoport. Ősz végén megkeresett a pártelnök, ajánlatot tett, gondolkodtam, aztán év végén igent mondtam. Ne felejtsük el, hogy alaposan meggyengült a polgári oldal, a kisgazdák maradtak még valahogy talpon. Akkor a Fidesz még liberális pártnak számított, az 1994-es választás tavaszi kampányában meg is hirdette, hogy liberális kormányt akar alakítani az SZDSZ-szel együtt. Fél évre rá azonban a fiatal demokraták hirtelen a jobboldali térfélen bukkantak fel, amit kezdetben én és mások is idegenkedve fogadtak. Engem jobban vonzott az Isten, Haza, Család jelszó, amelyet még a harmincas években tűztek zászlajukra a kisgazdák.
– Egyik felszólalása az MSZP, a KISZ és az Úttörőszövetség vagyonelszámolásával foglalkozott. Kényes téma volt?
– Ezek a szervezetek óriási mennyiségű vagyont mentettek át maguknak a rendszerváltás pillanatában. Többen statisztáltak ehhez, például a Földhivatal akkori vezetői közül. Hiába fordultam írásban Györgyi Kálmánhoz, a legfőbb ügyészhez, egyszerűen elutasított. A 2000-es években a Fidesz valamit visszaszerzett a vagyonból, de persze nem mindent.
– A kötetben elmaszatolt rendszerváltásnak nevezi az 1990-es évek idejét. Itt arra gondolt, hogy a minisztériumok múltból örökölt apparátusa elszabotálta az Antall-kormány rendelkezéseit?
– Másként szocializálódtak. Például az egyházi kárpótlás kérdéséhez senki sem értett ebből az apparátusból. Kérdezték is, mit akarnak az egyházak tulajdonképpen? Persze, a Kádár-korszak idején az egyházaknak csendben kellett maradniuk, ha egyáltalán működni akartak. Még hogy kárpótlás!
– Horváth Béla elkapta azt a történelmi pillanatot, amikor a különben szentté avatott Helmut Kohl német kancellár azt követeli Antall Józseftől, hogy Horn Gyulának adja a külügyi tárcát…
– Lezsák Sándor állt ott a telefon mellett, ő beszélt nekem erről, de maga Antall József is elmondta a frakcióban. Okulás végett. Persze diszkréciót kért. Lezsák Sándor is csak harminc évvel később hozta elő a történetet. Antall ellenállt, Kohl hoppon maradt.
– A kötetben fatális tévedésnek nevezi az egyébként sokak által kritizált kárpótlást. Miért csúszott félre ez a fontos rendszerváltó folyamat?
– A budapesti XII. kerületi MDF-szervezetnél, amelynek parlamenti képviselője voltam, nagyon erős jogi szekció működött. Mai napig sem derült ki, ki indította el ezzel a kárpótlási szisztémával a magyar mezőgazdaság, a magyar vidék tönkretételét, a hagyományait őrző faluközösségek szétrombolását. Ki kell mondanunk, hogy elkezdődött a magyar falvak elnéptelenedése. Tisztelem a kormány Modern Falu Programját, de szerintem nem sikerül vele megnyugtatóan elhárítani a bajt. A kárpótlás pedig olyan zavaros vízzé vált, amelyben az ügyeskedők lubickoltak.
– A kötetben szerepel egy különleges téma, a hidak és az autópályák kérdése. Nagy parlamenti vitákat váltott ki, az ellenzék mindenáron le akarta beszélni ezekről a fontos fejlesztésekről a kormányt, mint ahogy megfojtotta a budapesti világkiállítást is. Horváth Béla volt e téren az MDF vezérszónoka…
– A fővárosi fejlesztéseknek, például a hídépítéseknek rögtön keresztbe tett Demszky Gábor SZDSZ-es főpolgármester és környezete. Persze nemcsak hidakkal, hanem más elképzelésekkel sem akartak megbarátkozni. És ez így maradt később is, a fővárosi szocialisták és liberálisok az úszóarénától kezdve az atlétikai stadionig minden építkezést el akartak gáncsolni. Kedves gyermekük, a Momentum pedig a budapesti olimpia gerincét roppantotta meg. Végzettségemből kifolyólag sokat tanulmányoztam a régi budapesti Duna-hidak építése körüli vitákat. Ezek szakmai polémiák voltak. A mi időnkben viszont politikai ellenállást gerjesztettek a hidak kapcsán a balliberális pártok. A szakma kicsit sem érdekelte őket.
– Érdekes történet a kötetben az SZDSZ akkori székházbotránya. Amit ön tiltott pártfinanszírozásnak nevezett a felszólalásában. Tehát amit ma művelnek a balliberális ellenzéki pártok és külföldi támogatóik, az már az 1990-es években elkezdődött…
– Igazam volt, az iratok mindent alátámasztottak. Ez a 2002-es kampány idején történt. Gimnáziumi osztálytársam, Orbán Viktor akkori kampányfőnöke lefutottnak tekintette választást, és azt tanácsolta a miniszterelnöknek, hogy a joviális imázs megőrzése végett egyetlen nyilvános vitában se verje padlóra az ellenfeleit. Így a kormány sem akarta ütni az SZDSZ-es vasat, bár Polt Péter legfőbb ügyész azt mondta, hogy a vád mindenképpen megállna a lábán. Elsősorban a számvevőszék elnökének, Kovács Árpádnak kellett volna lépnie, de nem lépett. Megértettem, elvégre baloldali ember. Végül engem marasztalt el a bíróság, mindent rendben talált az SZDSZ háza táján, rám pedig súlyos pénzbüntetést mért.
– A kötetből kiviláglik, hogy egyre élesebb lett az ellentét ön és az MDF-es frakcióvezetés között. Mi okozta ezt?
– A szókimondó természetem. Gondot okozott ez már a taxisblokád idején, majd a taxisoknak adott közkegyelem kapcsán is. Erőteljesebb irányvonalat képviseltem a párton belül, de nem volt rá vevő a vezetés. Tiszteltem Antall Józsefet, közvetlen kapcsolatban voltam vele, ám ő egy másik, egy idősebb korosztályt képviselt. Inkább a rendszerváltozás jogi alapjait akarta letenni, más kérdéskörök nem igazán fértek akkor a látókörébe.
– A kisgazdáknál is fokozatosan eltávolodott a vezetéstől. A kötetben leírja azt az esetet is, amikor több képviselőtársával együtt felszólították a Torgyán családot, hogy a párt, de önmaga érdekében is hívják vissza az elnök urat. Puccsot akartak csinálni?
– Úgy 1996 táján szárnyaltak a kisgazdák a közvélemény-kutatók szerint. Úgy volt, hogy a KDNP velük szeretne majd koalícióra lépni. De aztán ki tudja, milyen erők hatására, Maczó Ági, a kisgazdák alelnöke kilépett és önálló pártot alapított. Nagy érvágás volt ez, és hogy megbontsa a jobboldal egységét, alaposan felfújta a dolgot a balliberális média. Aztán jött Torgyán József fatális hibája a Fidesszel alkotott kormánykoalíció idején, amikor a kisgazda parlamenti frakció teljes vezetését lecserélte. Nem tudjuk, hogy ki bírta rá erre. Talán a párt úgynevezett vidéki szárnya, amely sokat lázadozott már akkor is. Képzett, talpraesett emberek kerültek margóra. Torgyán József engem ki is akart zárni a képviselőcsoportból, de nem jött össze neki az ehhez szükséges szavazatszám.
– Folytatódik a könyv? Hová jutott az ország ahhoz képest, amikor ön parlamenti képviselő volt?
– Harmincöt év alatt messzebbre kellett volna jutnunk. Az egyik legfőbb bajnak azt tartom, hogy a politika és a társadalom egésze sem tudta végigbeszélni, kitárgyalni az olyan fontos kérdéseket, mint az 1988-ban kezdődött előprivatizáció, a privatizáció, a kárpótlás folyamata. Súlyos problémákról van szó, amelyek hatását ma is érezzük. Ez kiviláglik a kötetemből is. Személy szerint a magyar mezőgazdaság elakadását fájlalom a leginkább. Az új termelési technológiák meghonosítását, az öntözési rendszer megteremtését, a hazai élelmiszeripar tudatos védelmét a rendszerváltás prioritásaként kellett volna kezelni. A következő könyvem kézirata már az olvasószerkesztőnél van. A kötet a kommunizmus áldozatainak emléknapja körül zajló kíméletlen parlamenti vitát tárja az olvasó elé. Ennek a küzdelemnek egyik főszereplője voltam, már csak azért is, mert tőlem származik az emléknap ötlete.
