Még az 1800-as évek végén kezdődtek meg az első ásatások az esztergomi Széchenyi tér alatt. A korábbi királyi városrész földje sok értéket rejt, ezt már akkoriban is tudták. Récsei Viktor vezetett elsőként ásatásokat ezen a területen, fél évezred után ekkor kerültek újra a felszín fölé az Árpád-kori előzményekkel rendelkező gótikus templom maradványai a tér északi végében. A burkolatban megjelölve már akkor be szerették volna mutatni a Szent Lőrinc-plébániatemplomot, ám a háború közbeszólt. Egészen a millenniumi megemlékezésekig csak kisebb kutatások történtek, a két világháború ugyanis majd minden addigi felmérési rajzot és kutatási eredményt elpusztított. 2001-ben azonban a város pályázatot írt ki a tér rendezésére, melynek részét képezte a Lőrinc-templom „térhez illeszkedő” bemutatása is.

– Ez jelentette az első problémát, méghozzá évszázados távlatokban. Egy javarészt barokk-klasszicista stílusjegyeket hordozó térhez igencsak nehéz egy föld alól előkerült középkori templomot „hozzáilleszteni” – avat be Zsembery Ákos építész, műemlékvédelmi szakmérnök. – A következő gond magával a feltárandó területtel adódott. Meghatároztak egy kisebb részt, ahol megkezdődhetett az ásatás, ami ugyan nagyobb volt, mint a korábbi, Récsei-féle feltárás területe, de az addig ismeretlen északi mellékhajó nem esett bele ebbe sem.

Mivel a területrendezés során európai uniós pénzeket használtak fel, adott határidőre kellett elkészülniük. A régészek – Horváth István, a Balassa Múzeum igazgatója, és Lázár Sarolta középkorra szakosodott régész vezetésével – gyorsan haladtak a feltárással, miközben a műemlékvédelemmel foglalkozó szakemberek feladata a bemutatás lehetőségének vizsgálata volt. Az ebben a korszakban épült templomok mellett azonban szinte mindig temető is rejtőzik. Nem volt ez itt sem másként, kiterjedt temetőt találtak mellette, amelyet még a templom pusztulása után is használtak. Bár a feltárás komoly régészeti eredményekkel szolgált, nem fejezhették már be.

– Általánosan jellemző az a gyakorlat Magyarországon, hogy az önkormányzatok nagyon nagy sietséggel költik el az EU-s pénzeket, és amikor valamit tenni kell, akkor hirtelen, gyorsan cselekszenek. Ez mindenkinek jó, csak a régészetnek nem. Nekünk sem sikerült 2006-ra végeznünk, bedübörögtek a gépek, és megkezdődött a harc az idővel. Próbáltak minél több emléket megmenteni, miközben már rég megkezdődött a tér rendezése. Összefoglalva azonban meg lehet azt állapítani, hogy régészetileg koránt sincs véglegesen feltárva a terület.

Sajnos ezen már változtatni sem lehet. Annak ellenére, hogy a helyi régészek ígéretet kaptak a munka folytatására, a kivitelezés ezt végleg megakadályozta. És nem ez volt az egyetlen probléma, ami felmerült a tér rendezésénél.

– Az új térburkolat reverzibilis kialakítású, ami pont azt a célt szolgálná, hogy ha lehetőség adódik rá, további ásatások is történhessenek. Itt bizonyos előírások miatt egy sávot szerettek volna lebetonozni, hogy például egy tűzoltóautó rámehessen. Ez alá tettek be egy olyan szűrőbetonnak nevezett réteget, ami arra hivatott, hogy az átszűrődő nedvességet el tudja vezetni a csatornába. Ez viszont olyan erősre sikeredett, hogy már másnap ráállhatott egy kamion. És a beton szépen lassan befedte az egész teret. Innentől kezdve még egy atomrobbanáskor sem lesz probléma, viszont nem is lehet visszabontani. Véleményem szerint ez már önmagában skandalum, mert ez egy első osztályú, régészetileg kiemelten védett terület, amely magában rejti a kora középkori Magyarország egykori központjának fórumát.

Miután mindent elfedett ez az áthatolhatatlan betonréteg, megkezdődött a templom bemutatása, ahogy az a pályázatban szerepelt. Mivel az épületnek két jól elkülöníthető építési periódusa volt – XI., illetve XV. századi –, felmerült a kérdés, melyiket mutassák be. Ha csak alapfalakat jelenítenek meg, akkor nem tudják a nyílásokat ábrázolni, így elvész egy jókora adag az épület milyenségéből. Ha felmenő falakat ábrázolnak, akkor rögtön jön a rekonstrukció gondolata. Az alaprajzi rekonstrukciót Zsembery Ákos meg is kísérelte, ám ami az épület tömegét illeti, hiába ismerjük a szentély zárókövét, a boltozati bordák hiányában csak viszonylagos magasságot lehet megállapítani. Felmerült ugyan a jelenlegi és a középkori járószint átjárhatósága, hogy a másfél méterrel a jelenlegi talaj alatt lévő falakat is megmutathassák, illetve egy hologram technikával történő rekonstrukciós bemutatás is, de pénz és idő hiányában – talán – a város nem ezek mellett döntött. Sajnos nem sikerült elérnünk többszöri próbálkozásunk ellenére sem a Városszépítési Osztályt, így az indokokat nem ismerhetjük meg.

A burkolati bemutatás viszont megvalósult. De hogyan? A tervező egy idő után már nem kommunikált a szakemberekkel, nem vette figyelembe az új kutatások eredményeit sem. A régi Récsei-rajz, és a geodéziai eszközökkel bemért jelenlegi felmérési alaprajz között komoly eltérések voltak. A bemutatás jó részénél ez utóbbi szerint van lefektetve az alaprajz, a tér nyugati házsorának faláig, az északi mellékhajó bemutatása csupán elképzelt nyomvonalon halad. A templom főtengelye a valóságban pontosan keletre néz, ám ugyanakkor vannak benne eltolódások is, hiszen pár évszázada a föld alatt van. Most tehát van egy alaprajzi minta a földön, a térkövek között, amely alatt ott az eredeti templom maradványa, közte pedig semmi kapcsolat nincs. Bár a kitűzése nagyjából hasonló, az északi mellékhajó a szakemberek szerint hasraütésszerűen lett ábrázolva. Ez pedig minden, csak nem történeti hűség.

– Ami még zavaró, az a tér új burkolatának mintázata, a templom alaprajzi megjelenítése, ebből ugyanis nem tűnik ki. Volt rá esély, hogy legalább az egykori templomkert kerítőfalait bemutatva ez a bonyolult mintázat megtörjön, és a templom körül visszafogott legyen, de nem így lett – folytatja a problémák sorolását Zsembery Ákos.

A burkolatban való bemutatás két esetben működhet sikeresen. Ha van az embernek élménye az emlékkel kapcsolatban, ha odamehet, megfoghatja – még ha csak rom is, de már ez is sokat segít. Ha ez hiányzik, akkor legalább a környezetben jelenjék meg valamilyen módon. Nagyon nehezen működik ez a fajta gyakorlat, főleg információs táblák és periodizációs rajzok nélkül. Ezek pedig lassan két esztendeje nem készültek el. Így legfeljebb akkor eszmélhetünk rá, hogy valami van a lábunk alatt, ha orra esünk benne. De mivel a színezése is nagyon hasonló a tér burkolatának színezetéhez, még ekkor is alig látszik. Ha pedig leesik egy kis hó, rögtön eltűnik minden. És semmi sincs, ami emlékeztessen rá. Felmerülhettek volna még további ötletek is, ám miközben a határidő közeledett, az eszközök is elfogytak.

– A határidő és a műemlékvédelem egymással ellentétes dogok. A műemlékvédelem kezdettől fogva konzervatív dolog, efféle liberális igényekkel bombázni nem lehet. – Zsembery Ákos szerint ez az alapvető probléma.

A magyarországi műemlékvédelem jelenleg sok problémával küszködik. A műemlékek bemutatásának, a műemlékvédelemnek írott szabályrendszere nincsen. Egyre inkább terjed viszont Európában az a nézet, hogy maga a lelet mondja meg a kutatás során, mit kell tenni vele. Ez az úgynevezett bauforschung-módszer, amely szerint az épület igen részletes felmérésével maga az épület válik az elsődleges forrássá, nem a rá vonatkozó történeti adatok. Az épület sokkal többet mesél magáról, ha szakszerűen faggatjuk. Sajnos ez pont az ellenkezője a mai magyar gyakorlatnak. A kutatás és az elemzés a rengeteg építkezés miatt jelenleg koránt sincs összhangban. Míg a fejlődő városokban egymást érik a beruházások és a velük járó feltárások, a leletek egyre csak gyűlnek és várnak. A sok nehézség ellenére azonban Zsembery Ákos bizakodó:

– Sok lehetőség van, visszább kellene menni gondolatilag, és magát a kutatást kéne komolyabban venni, hogy a bemutatás működőképes legyen. Nemcsak egy esetleg lehetővé váló ásatás végén kell gondolni arra, hogyan is tudjuk bemutatni az emlékeket, hanem már előtte folyamatosan foglalkozni kell ezen ismert emlékek élménykeltő bemutatásának minden lehetőségével. A határidő, és az éppen aktuális politikai változások ma nagyon nagyban befolyásolják a magyar kulturális örökség védelmének ügyét. Ezek az emlékek egyre veszélyeztetettebbek, így amíg a beruházások folyamán nem fogadják el a szakmaiságot, ezen nem is lehet segíteni.

A szabályokat jelenleg a józan ész és a tapasztalat diktálja. Ennek ellenére történnek és történhetnek még hasonló esetek, mint az esztergomi Szent Lőrinc-templom esetében. A félresikerült megjelenítések pedig sokkal veszélyesebbek, mint hinnénk. Ha egy műemlék a közönségnek nem mond semmit, akkor nem hiteles, ha pedig nem tud hitelesen közvetíteni, értelmét veszti. Hiszen éppen az lenne a feladata, hogy emlékeztessen.

Gerhát Petra