Tények és tévhitek a munkaszolgálatról

– Mi volt a munkaszolgálat pontos meghatározása, mikor, milyen céllal hozták létre?

– A munkaszolgálat gyökerei az első világháborút követő évekre nyúlnak vissza. Az Arbeitsdienst-mozgalom Európa-szerte népszerű válasz volt a gazdasági válságra, jelen volt Nyugaton is. A munkaszolgálat kötelező bevezetését először Imrédy Béla miniszterelnök vetette fel 1938 májusában, ekkor még antiszemita felhangok nélkül. A részleteket vitéz Fábry Dániel tábornokkal dolgoztatták ki, célja ekkor még olyan általánosságokban merült ki, hogy „a szellemi munkával foglalkozók becsüljék meg a fizikai munkát”. Az 1939. II. törvénycikk, a honvédelmi törvény megteremtette a honvédségen belüli közérdekű kisegítő munkaszolgálat jogi alapját. A zsidókra vonatkozó munkaszolgálat kötelezővé tételéhez a zsidótörvényekként ismert 1938. évi XIV. törvénycikk és az 1939. évi IV. törvénycikk adtak jogi hátteret. Az utóbbi törvénycikk honvédségen belüli végrehajtásáról szóló utasítás kimondta, hogy zsidó nem lehet tiszt, altiszt vagy tisztes. Zsidók ekkor még fegyveres szolgálatot teljesíthettek bizonyos számban, például az erdélyi bevonulásnál is, de a fegyveres szolgálatra szóba nem jövő zsidók munkásalakulatokban kaptak beosztást. 1940 őszétől a 18 és 42 év közötti hadköteles zsidó férfiak rendes katonai szolgálat helyett már honvédségi kisegítő munkaszolgálatra voltak kötelesek bevonulni. Ennek három típusa volt: a tábori vagy vegyes századok, a „megbízhatatlanokat”, „megbízhatatlan zsidókat”, bűnözőket tömörítő különleges századok és a nemzetiségi, például szerb és román századok. Kezdeti intencióját tekintve tehát nem a népirtás volt a szándék, később mégis a holokauszt részévé vált.

– Milyen jogállásuk volt a munkaszolgálatosoknak?

– Alapvetően rájuk is vonatkozott a szolgálati szabályzat, tehát papíron tilos volt őket bántalmazni, kínozni, pláne önkényesen kivégezni. De ezt sokan figyelmen kívül hagyták, jogellenes büntetéseket, kínzásokat alkalmaztak, sőt, akár önkényesen kivégeztek munkaszolgálatosokat. Azokra a századokra, ahol sorozatgyilkosságok, tömeggyilkosságok történtek, már inkább ráillik az egyesek által használt mozgó vesztőhely kifejezés. Voltak ugyanakkor olyan századparancsnokok is, akik lelkiismeretesen, emberségesen vezették az alárendeltjeiket, ezek az alakulatok minimális veszteségekkel tértek haza. A parancsnokok és a keretlegények között is előfordultak olyanok, akik embermentőnek bizonyultak. Ráadásul a német megszállás után a munkaszolgálatosokat jellemzően nem deportálták.

– Kik voltak a keretlegények?

– Ez az egyik legfontosabb kérdés, amit az új könyvemben kutattam. Az elmúlt évtizedekben, nem teljesen alaptalanul, ez univerzális szitokszó lett, 2006-ban a tüntetők a rendőröket, a baloldali sajtó a tüntetőket illette ezzel a minősítéssel. Valójában a korabeli honvédségi források nem ismernek ilyen titulust, csak keretlegénységet, ahol a szó második fele a legénységi állományú honvédre utal. Tehát rendfokozat nélküli sorozott honvédek voltak, akiket az általában tartalékos tisztek által vezetett munkaszolgálatos-századok mellé rendeltek. Sem a parancsnokok, sem a keretlegénység tagjai nem nagyon szerették ezt a beosztást, levelezésükből rendre kiderül, hogy megalázónak érezték, és tartottak is attól a helyzettől, hogy nagyjából negyven honvéd vigyáz mintegy kétszáz munkaszolgálatosra, köztük sok kommunistára a szovjet vonalak közvetlen közelében.

– Mi volt a kilengések lélektani magyarázata?

– Sok esetben hétköznapi emberek, nemritkán többgyermekes családapák kínoztak halálra nekik soha nem ártó, kiszolgáltatott embereket. Ennek több magyarázata van. Az egyik a vak parancskövetés. A törvénytelen parancsokat meg lehetett tagadni, még ha az adott harci helyzetben ez nem is volt kockázatmentes. De egyetlen olyan dokumentumot sem találtam, amely szerint törvénytelen parancs megtagadásáért egy keretlegényt is kivégeztek volna. Később a népbírósági eljárások során volt, akinek elfogadták azt a védekezését, hogy parancsot teljesített, másnak nem, és börtönbe vagy akasztófára küldték. Újabb magyarázat a háborús brutalizáció. Dokumentált, hogy a frontszolgálat élménye miként változtatja meg a személyiséget. Emellett, sorozott állományról lévén szó, óhatatlanul bekerültek olyan patologikus személyiségű emberek, akiket békeidőben talán féken tartott a következményektől való félelem, de a háborús helyzetben semmi nem állt az útjukba, és élvezettel gyilkoltak ártatlanokat.

– Hitelesnek tekinthetők a kommunista népbíróságok erőszaktól sem mentes eljárásai során tett vallomások?

– Mintegy négyszáz keretlegény és kerettiszt népbírósági perének iratait néztem át, több mint 25 ezer oldalt. Tudtommal ez a legnagyobb volumenű kutatás a témában. Ebből igyekeztem mennyiségi jellemzőket azonosítani. A népbíróságok súlyosan problémás intézmények voltak, jogot nem végzett politikai delegáltakból álltak össze, csak a tanácsvezető volt szakvizsgát tett jogász, bíró. Sok esetben koholt, akár nyíltan koncepciós eljárásokat folytattak. A kihallgatások az ÁVO és az ÁVH elődjén, a Péter Gábor által irányított kommunista politikai rendőrségen folytak, az itt tett vallomások jelentős része manipulált. Sok eljárás alá vont embert megvertek, kényszerítették a vallomásra, de a vád tanúival is megesett, hogy üres papírt írattak velük alá, és később tetszésük szerint kitöltötték, és olyan is előfordult, hogy egy állítólagos vallomástevőt a valóságban ki sem hallgattak. Ezeket a vallomásokat ezért komoly kritikával kell kezelni. A népügyészségek előtt elhangzott vallomások megbízhatóbbak, a népbírósági tárgyalások vallomásai még inkább, itt relatíve szabadon beszélhettek a vádlottak, bár még ekkor is előfordultak hamis vallomások.

– Külön fejezetet szentel Jány Gusztáv vezérezredesnek, a Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg parancsnokának.

– Az ő népbírósági perében kétszer merül fel a munkaszolgálat. Az egyik vádpontban, ami szerint kimentett egy munkaszolgálatos meggyilkolásával vádolt, Kurucz János nevű kerethonvédet a hadbírósági eljárás alól, el is ítélték. Én viszont előástam Kurucz saját népbírósági perét, aminek során a terhelt maga mondta el, hogy nem Jány Gusztáv mentesítette, hanem Csatay Lajos későbbi honvédelmi miniszter. Tehát Jányval szemben hazugság volt ez a vádpont. A másik történet felmerült ugyan a perben, de végül nem ítélték el érte: ez a munkaszolgálatos századok megtizedelésének vádja. Összesen három esetben történt tizedelés, amire egyébként a szolgálati szabályzat nem adott lehetőséget, vagyis teljességgel törvénytelen eljárás volt. Én megtaláltam az egyik tizedelésre vonatkozó utasítást, abból kiderül, hogy egyértelműen nem Jány Gusztáv, hanem alacsonyabb rendfokozatú, szélsőséges tisztek adták ki, név szerint Dárdai Ernő vezérkari őrnagy, Csató Ernő vezérkari őrnagy, Balázs Vilmos százados és Ujlaky Jenő vezérőrnagy. Az említett három tizedelés egyike miatt egyébként hadbírósági eljárás indult, de végül nem találták vagy nem akarták megtalálni a bűnösöket.

– Könyvéből kiderül, hogy a munkaszolgálatosokkal szembeni brutalitás nem központi utasításra volt. Összességében hány embert soroztak be munkaszolgálatra, és közülük hányan vesztették életüket?

– Nemhogy nem központi utasításra történtek a kegyetlenkedések, hanem kifejezetten azzal ellentétes központi utasítás volt érvényben. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter óvni igyekezett a munkaszolgálatosokat, ennek ellenére az ő minisztersége idején történt a legtöbb tömeges atrocitás a keleti fronton. Ez azt bizonyítja, hogy a háborús körülmények között sokan semmilyen törvényt nem tartottak be. Összességében a magyar 2. hadsereg 125-128 ezer főt veszített. A mínusz 30-35 fokban végrehajtott visszavonulásra esett a 2. hadsereg mellett szolgáló mintegy 25 ezer főnyi munkaszolgálatos veszteségének 90 százaléka. 1944. október 15-ig a munkaszolgálatosok összvesztesége 41340 fő halott, sebesült, eltűnt, hadifogoly, meggyilkolt volt. Ha elfogadjuk, hogy a munkaszolgálatosok teljes állománya elérte a 150 ezer főt, az állomány 27,5-34,4 százaléka került veszteséglistára. Ez egyébként magasabb, mint a honvédség munkaszolgálatosok nélküli 24,7 százalékos összveszteségi aránya. A teljes munkaszolgálatos-veszteség több mint 40 százaléka egyetlenegy hónap alatt, 1943 januárjában keletkezett. A muszosok 1942 januárja és 1943 decembere közötti teljes veszteségéből bizonyíthatóan 3786-an estek el, a minden kétséget kizárólag hadifogságba jutottak száma 1633 fő volt. Az 1035 sebesült mellett eltűntnek nyilvánítottak 19003 főt. A katonai szakirodalom az eltűntek felét halottnak, másik felét hadifogolynak számítja. Ezen az alapon a szovjet fogságba esett muszosok száma mintegy 10 ezer fő lehet. Stark Tamás történész kutatásai szerint 15 ezer magyar zsidó kerülhetett szovjet hadifogságba, ideszámolva az 1944-ben hadifogságba kerülteket is. A Debreceni Hadifogoly-átvevő Bizottság jegyzőkönyvei szerint a hazatért foglyok 1,7 százaléka vallotta magát volt muszosnak, ez körülbelül 3600 fő. A többi személyt, eltekintve azok közül, akik határon túlra tértek haza, Stark a szovjet kényszermunkatáborok mártírjai közé sorolta.