ó magyarnak lenni, mert a Kárpát-medencében lakhatunk, a hegykoszorú védő, ölelő karjai megvédnek minket természeti katasztrófáktól, éhínségtől, szárazságtól, vízhiánytól. A Kárpát-medence sajátos helyet foglal el Európában. Földrajzilag némileg nyugatabbra esik Európa középpontjától, ugyanakkor egybeesni látszik Európa népességbeli és közlekedési gócpontjával. Itt találkoznak a germán és a szláv nyelvterületek, itt futottak össze a katolikus, a protestáns és az ortodox vallások; a Kárpát-medence központi helye a kultúrák találkozásánál. Itt ér véget a reneszánsz, a barokk, a humanizmus és a protestantizmus, keletről pedig itt maradtak meg a belső-ázsiai vallás nyomai. Mindezek eredőjeként vált a Kárpát-medence népek és kultúrák olvasztótégelyévé. A történelmi Magyarországon 14 nemzetiség (nép) élt békében, és ma is így élne, ha az erőszakos politika éket nem vert volna közéjük. A Kárpát-medence különböző népek és kultúrák jó értelemben vett találkozóhelyévé, rossz értelemben átjáróházává vált. Véglegesen csak egy nép – a magyar (hun, avar, magyar, jász és kun) – tudta a medencét elfoglalni, megtartani, és benne maradandó államot létrehozni.

Máig is érthetetlen, hogy mi az oka annak, hogy a világ legtermékenyebb medencéje a magyarság megérkezésekor szinte üres volt. Élt ugyan itt egy kis lélekszámú őslakosság, de minden, nemzet alkotható nép eltávozott innen. A kelták levonultak Spanyolországba, a rómaiak 395-ben végleg elhagyták Pannóniát, átvonultak rajta a germán langobardok, a keleti és nyugati gótok, a gepidák, a szkírek, a vandálok, de egyik sem tudott maradandó államot szervezni. Ebben a lélektani pillanatban látták be bölcs vezetőink, hogy egy belső-ázsiai eredetű nép megmaradásának e „tejjel-mézzel folyó Kánaán” lehet a végleges hazája. Eurázsiában csak két olyan síkság van, amely mindig bő terméssel jutalmazza meg az ember fáradtságos munkáját: az egyik Mezopotámia – a Tigris és az Eufrátész között -, a másik a magyar Alföld, illetve a Kárpát-medence. Amíg azonban Mezopotámiában a mezőgazdálkodás csak öntözéssel lehetséges, mivel klímája szélsőséges, addig a Kárpát-medence kontinentális éghajlata az emberi megtelepedésre – földművességre és állattartásra – a legalkalmasabb terület. Az Alföldön egymás mellett nő a búza, a zab és az árpa, a távoli, sivatagos melegben kitenyésztett kukorica, vagy a ma már nedves és hűvös éghajlathoz szokott rozs és burgonya. Éppúgy kedveli e tájat az inkább hidegebbet szerető alma, mint Perzsia és Közép-Ázsia melegebb tájairól hozott kajszi- és őszibarack, a dinnye, a kínai vagy kaukázusi eredetű szőlő, a délszaki kivi és a füge, vagy a szubtrópusi eredetű paprika és a paradicsom. A Kárpát-medence mindig híres volt „zsíros” termőföldjéről, nagy és gyorsan növő erdélyi, dunántúli és felvidéki erdeiről, folyó menti tölgyeseiről, nemes vadállományáról, bővizű, halakban gazdag folyóiról, és az évszázadokon át aranyat s ezüstöt ontó felvidéki és erdélyi Eurázsia leggazdagabb nemesfémbányáiról; a Kárpát-medencében volt Európa ezüstkincsének fele, aranykincsének 40%-a. Nem ok nélkül mondta, a magyarokat amúgy nem igen kedvelő Freisingi Ottó püspök (1147), hogy „Magyarország Isten paradicsoma”. Az interneten tallózva nemrég akadtam egy olyan adatra, amely szerint, ha a Kárpát-medencét „holland vagy belga” mezőgazdasági módszerekkel művelnék meg és használnák ki, akkor a medence közel 100 millió embert tudna ellátni növényi- és állati táplálékkal. És „lötyögünk” benne mintegy 28 milliónyian. Őseink növény- és állatvilágát írva döbbenek rá arra a gazdagságra, amelyben éltünk. Hiszen mi láttuk el Közép-Európát szarvasmarhával, gabonával, gyümölcsökkel, és amikor Árpád visszafoglalta Attila ősi birodalmát, Európa gazdag irigyelt népei voltunk. Gazdag állatállománnyal és mezőgazdasági ismeretekkel érkeztünk, és itteni arany- és ezüstkincseink révén hihetetlen nagy barterkereskedelmet folytattunk Bizánccal és az arab világgal. Nem kellett a magyaroknak Európa aranykincse vagy pénze, hiszen jólétben éltünk és gazdagok voltunk. Külföldi források nem győzték őseinket dicsérni. Bölcs Leó bizánci császár írta, hogy „a magyarok szabadságkedvelők és pompakedvelők”, Gardézi szerint „bátrak és tekintélyesek […] A magyarok bátrak, szép külsejűek és jó megjelenésűek. Ruházatuk színes selyemből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, pompát kedvelők”. És a sort folytathatnám. Ha a mát és a jövőt nézzük, talán nem értékeljük eléggé, hogy míg más országokat az éghajlatváltozás következményei létükben fenyegetnek, addig mi, magyarok kis odafigyeléssel átvészelhetjük ezeket az időket. Jó magyarnak lenni, mert kivételesen védett helyen találtunk hazára. Vizeink kiapadhatatlanok, az orkánok megakadnak a Kárpátok csúcsaiban. Lábunk alatt a föld mélye termálvizet, szénhidrogéneket rejt, amiből energiát nyerhetünk. Jó magyarnak lenni, mert a legnagyobb tettet már végrehajtottuk: megmaradtunk, megtartottuk életre valóságunkat, kultúránkat és nyelvünket. Már csak a jelenünket kellene építeni és tudatosítani a magyarságban újra és újra, hogy jó volt és jó lesz magyarnak lenni, ha akarjuk.