Térségformáló erő

– Mi egy nemzeti park feladata?

– Elsősorban az, hogy természetközeli állapotban tartsa a rábízott területeket. Magyarország területének több mint egynegyede így maradt fenn, ami európai összehasonlításban rendkívül jó arány. Ez nagy nemzeti örökség. Nehezebb ugyan észrevenni, mint az épített műemlékeket, viszont meghatározó a szerepe mindennapi életünkben. Ha egy várat lerombolna valaki, az azonnal feltűnne, szemben a természeti rombolással, ami eleinte kevésbé látványos, ám annál erősebb a hatása hosszú távon. Tíz nemzeti parkunk van, 1973-ban jött létre az első, a Hortobágyi Nemzeti Park, és 2002-ben az utolsó, az őrségi. Mára minden olyan területet védetté nyilvánítottunk, amelyet indokolt volt.

– Miért ilyen egyedülállóan nagy a természetközeli területek aránya Magyarországon?

– Tőlünk nyugatabbra már felélték a természeti tőkét, ott a piacgazdaságban szabadabban létezhettek, aminek hátránya volt, hogy sok helyen minden talpalatnyi földet hasznosításba vontak, és ezért majdnem eltűnt a természetes vegetáció. Ez azt jelenti, hogy kevés vadon élő állat és kevés beporzó maradt, például ma már számos helyen kézzel kell megoldani a beporzást. Magyarországon hozzávetőleg tizenkét háziméhcsalád jut egy négyzetkilométerre, ez az egyik legnagyobb méhsűrűség az Európai Unió tagállamai közül. Mi a történelem során valahogy jobban vigyáztunk a természeti tőkénkre. Mindez nemzetpolitikai kérdés is, a vizeink tisztasága, a talaj termőképessége, a biodiverzitás mind-mind a környezeti állapot magas színvonalához vezet, ami a nemzetgazdaság és létünk alapjainak fenntartása szempontjából fontos. Ezek nélkül nincs jövőnk a Kárpát-medencében. A nemzeti parkok területén hagyományos gazdálkodást folytatnak, extenzív, külterjes állattartást régi magyar fajtákkal, szürke marhával, bivallyal, rackával. Ez megőrzi az élőhelyeket és azt a táji világot, amire azt mondjuk, ez Magyarország, a mi hazánk.

– Ezek egyfajta rezervátumok?

– Ellenkezőleg. Háromszázezer hektár védett állami terület van a nemzeti parkok vagyonkezelésében, amiből százötvenezret kiadtunk haszonbérletbe a Földet a gazdáknak! programban. Több mint kétezer gazdálkodóval vagyunk kapcsolatban. A terület másik felét magunk kezeljük, ezeken nem lehet rentábilis módon gazdálkodni, a természetvédelmi szempontok az elsődlegesek. Nem jutnánk előre, ha rezervátumszemléletben gondolkodnánk, a természetvédelemhez kevés az állami erőfeszítés, szükségünk van a helyben élőkre és gazdálkodókra ahhoz, hogy a munka sikeres legyen. Például legeltetve lehet karbantartani a területeket. Mi is tartunk tizennégyezer őshonos magyar haszonállatot, ezek a jószágok sokkal hatékonyabbak, mint a fűnyíró traktor, kikerülik a földön fészkelő madarakat, esélyt adva a tojások kikelésének. Génmegőrzési feladatot is teljesítünk, a nemzeti parkok állatállományában van szürke marha, őstulok, bivaly, a juhok közül racka, cikta, cigája, a lovak közül muraközi, hucul, furioso-north star és még sok fajta. Amikor az utolsó magyar genetikájú bivalycsordát felpakolták a teherautókra a kilencvenes évek közepén, mert tönkrement a kápolnapusztai állami gazdaság, akkor szó szerint a vágóhíd kapujában vásárolta meg őket a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság. Ma már több mint ezer bivaly van a nemzeti parkokban és magángazdálkodóknál, ezeknek a megmentett állatoknak a leszármazottai. De azért sem zárkózhatunk be, mert közzé kell tennünk ezt a nemzeti örökséget az ökoturizmuson és a szemléletformáláson keresztül. A nemzeti parkokat évente 1,6 millió látogató keresi fel, 2010 óta 25 százalékkal növekedett ez a szám.

– Valóban jelentős emelkedés.

– És ez csak a regisztráltak száma, vagyis azoké, akik jegyet vettek, mert például a tanösvények legtöbbször ingyenesek. Körülbelül hétszáz ökoturisztikai létesítmény van Magyarországon, látogatóközpontok, tanösvények, tájházak, erdei iskolák, arborétumok, idegenforgalmi hasznosítású barlangok és egyéb más típusú létesítmények, amelyekből háromszázötvenet a nemzeti parkok üzemeltetnek. A környezeti nevelési programjainkon évente kétszázezer gyerek vesz részt. Minden területnek megvan a maga emblematikus növénye, állata, ami köré szervezi az arculatát, ilyen a Kiskunságban a túzok, a Hortobágyon a darvak vonulása, Tatán a vadlúdsokadalom, Tihanyban a levendula, az Őrségben a tökfesztivál.

– Milyen fejlesztések zajlanak?

– A nemzeti parkok ilyen irányú tevékenysége robbanásszerűen megnőtt az utóbbi nyolc-kilenc évben. Az előző uniós pénzügyi ciklusban, ami 2014-ben ért véget, 38 milliárd forintos nagyságrendben jutottunk forráshoz, ebből közel száz projekt valósult meg, és százezer hektáron javult a természeti környezet állapota. A 2014 és 2020 közti uniós pénzek pedig hasonló mértékű fejlődésre nyújtanak lehetőséget, köszönhetően annak, hogy a kormány ezeket a természetvédelemre irányozta elő. Emellett a gazdaságfejlesztési operatív programból és egyéb más lehetőségekből még 20-25 milliárd forint áll rendelkezésre az igazgatóságok számára. Olyan hiánypótló beruházások valósulnak meg, mint a Kis-Balaton Látogatóközpont, ahol egész évben igény mutatkozik a látogatásra, hiszen a Keszthely–Hévíz útvonalon fekszik. Aki most felkeresi a Kis-Balatont, vezetett túrákon vehet részt; van egy Fekete István-emlékház, lehet kirándulni, de nincs egy olyan fogadóépület, ahol a bicikliutak találkoznának, ahol XXI. századi infrastruktúra állna rendelkezésre a kiállításokhoz, ahol meg lehetne pihenni, játszani a gyerekeknek.

– Most orvosolják ezt a problémát?

– Egy olyan, hatalmas létesítményt építünk, ami gyújtópontja lehet további programoknak, és önmagában is vonzza a látogatókat. A tájba illő, felülről dombnak kinéző komplexum és az egész beruházás egymilliárd forintból valósul meg; a kivitelezés éppen zajlik, évi hatvanezer látogatóra számítunk. De a Ginopból (Gazdaságfejlesztési és innovációs operatív program) építjük még a Szelata Park Látogatóközpontot a Bükkben, ami az őskor kultúráját fogja bemutatni. Dömösön lesz egy szintén hiánypótló látogatóközpont, ugyanis a Dunakanyarban jelenleg nincs ilyen ökoturisztikai bemutatóhely, továbbá a Ginopból készül a Szarvasi Állatpark jelentős bővítése is. A szarvasi arborétum okán elég jelentős a turizmus a városban, itt van Magyarország egyetlen olyan állatparkja, ahol a Kárpát-medencében valaha élt és most is élő állatokat mutatják be, például az európai bölényt.

– Említette, hogy javult a természeti környezet állapota. Ez mit jelent?

– Sok példát lehetne mondani az élőhely-rekonstrukciós tevékenységekre. A szocializmus éveiben jellemző volt, hogy a szikes tavakat megpróbálták lecsapolni, majd a hátramaradt, gyenge minőségű szikes talajt termőre fordítani, sikertelenül. Ezekről a szörnyűségekről még propagandafilmeket is készítettek. Uniós programok segítségével állítjuk vissza az eredeti állapotokat. Egy másik jellemző példa, hogy az ötvenes-hatvanas években sok helyen próbálkoztak rizstermesztéssel, beton rizskazettákat építettek a pusztán, majd otthagyták őket, ezeket is rendbe rakjuk. Még érdekesebb példa a Hortobágy. Évtizedeken keresztül csak azt jelentette a hortobágyi turizmus, hogy megérkezett a busz, áthajtott a Kilenclyukú hídon, a csárdában megkínálták a vendégeket pörkölttel és gulyással, kaptak egy csikósbemutatót, aztán visszaszállhattak a járműre, amivel érkeztek, és úgy gondolták, jártak a Hortobágyon. Pedig ez a puszta egy óriási, több ezer hektáros terület, amit a szocializmusban a szovjet hadsereg bombázó lőtérré alakított át, több mint negyvenezer robbanótestet hagyva maga után. Szintén európai uniós projektből tisztította meg a területet a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, összeszedték az ember nagyságú robbanótesteket, a célpontként használt, kiégett roncsokat, elbontották a vasbeton elemeket, betemették a több emelet mély bombatölcséreket. Visszaadták nekünk a Hortobágyot. Gazdálkodók bevonásával hasznosítjuk majd a területet, szeretnénk ugyanazt a legeltetési gyakorlatot folytatni, ami itt évszázadokon át jellemző volt. A közgondolkodással ellentétben ez valaha rendszeresen vízjárta terület volt, nagy biodiverzitású, a vonuló madarak táplálkozó- és szaporodóhelye; jellegzetes pásztorkultúra alakult itt ki.

– Hogyan építik a kapcsolatot a helyiekkel?

– Fontos, hogy térségformáló, meghatározó erővé váljunk a magyar vidéken, az ott élők érdekeit is integrálva. Sok helyen a nemzetipark-igazgatóság az egyik legnagyobb foglalkoztató. A helyi gazdálkodók segítése érdekében 2010-ben hoztuk létre a Nemzeti Parki Termék védjegyet. Korábban a termelők ugyanis csak a korlátozásokkal szembesültek, hiszen egy védett területen bizonyos szabályokat be kell tartani, például nem lehet akkor kaszálni, amikor a legnagyobb a fűtermés, meg kell várni a védett növények virágzását.

– Kik használhatják a védjegyet?

– Helyben megtermelt alapanyagokból, helyi munkaerő felhasználásával, helyben készült termékek és szolgáltatások kapnak ilyen védjegyet, ez a termelőknek piacot jelent, a vevőknek pedig minőségbiztosítást. Fenntartunk olyan helyeket is, amelyek a magyar történelem meghatározó, emblematikus helyszínei, mint a Mohácsi Történelmi Emlékhely, ami nagyon szép példája a természetvédelem integráló szerepének. Sokan furcsállják, hogy egy nemzeti park történelmi emlékhelyek gondozásával foglalkozik, ez is érdekes történet. A hetvenes évekig a helyi téesz szántóként hasznosította a területet, és a mélyszántás során forgatták ki a csontokat, megszentségtelenítve a sírokat, hiszen ez egy tömegsír. Abban az időben más történelmi megítélés alá esett Mohács, azt sugallva, hogy megérdemelt vereség volt, a társadalom romlásának következménye. Az akkori Országos Természetvédelmi Hivatal lépett közbe, oltalom alá helyezve a területet. Szakmailag ez nem volt annyira indokolt, hiszen egy kicsi, négyzet alaprajzú helyszínről beszélünk, amit kivágtak a szántóból. A védett területek behatárolása nem ilyen szabályos vonalak mentén szokott történni, tehát kilógott a lóláb, de megépült 1976-ban az emlékpark, ami még ma is a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóságának a vagyonkezelésében áll. 2011-ben pedig az önkormányzattal közösen egy Szent Koronát mintázó, gyönyörű kilátót is építettek, illetve a helyhez méltó interaktív kiállítást. Tehát mindenkinek a munkájára számítunk a természetvédelemben, ahogyan a térségi szereplők is számíthatnak ránk.