Szabó Pál Csaba a Horthy Miklós érdemeiről

Horthy Miklós országlása a nemzeti önkifejezés lehetséges optimuma volt. Mint államfőnek a huszadik században nincs versenytársa – mondta a Demokratának Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója.

– Horthy Miklós körül a rendszerváltozás óta olvad a jég, ám az úgynevezett nemzeti oldal még mindig nem meri teljes mellszélességgel vállalni mindazt, amit ő és a nevével fémjelzett korszak jelent. Mi lehet ennek oka?

– Horthy történeti értékelésében alapvető probléma, hogy mindmáig döntően csupasz politikai értelmezések, ideologikus panelek látnak napvilágot személyével kapcsolatban. Pedig ahhoz, hogy a maga teljességében tudjunk beszélni a kormányzó életútjáról, először is meg kell érteni indíttatásait, számba kell venni a rendszer működésének belső mechanizmusát, határait, a gazdaság teljesítményét, a magyar társadalom korabeli állapotát és igényeit, a brutális nemzetközi kényszereket. Meggyőződésem, hogy Horthy Miklós személyes sorsa a XIX. századi vidéki magyar középosztályi létben, politikusi teljesítménye pedig az első világháborúval, a bolsevik hatalomátvétellel, az országvesztéssel történő sok tekintetben traumatikus szembesülésben nyerik el megfelelő értelmezésüket. Horthy szíve mélyén nem is politikusnak, hanem katonának, szeretett Magyarországáért egy XIX. századi becsületkódex alapján felelősséget vállaló parancsnoknak tekintette magát. Úgy hiszem ugyanis, Horthy a modern érdekpolitikát éppen úgy fundamentálisan és őszintén nem értette, mint nagy magyar politikus elődei Deák Ferenctől Tisza Istvánig. A Horthy-életmű tulajdonképpen másról sem szól, mint e virtuális becsületkódex különböző megnyilvánulásairól és transzformációiról. Horthy iratai között van egy befejezetlen, soha el nem küldött levél, amelyben Horthy, mivel mint írja, jelen helyzetben, hadsereg, nemzetközi támogatás híján a Felvidéken élő jogfosztott, elüldözött magyarokat és Magyarország becsületét másképp megvédeni nem tudja, párbajra hívja ki Csehszlovákia elnökét, Tomas Masarykot. Ez a levél, ez a szép-anakronisztikus lázadás mélységesen jellemző Horthy személyiségére, és egy kicsit beleláthatjuk a trianoni katasztrófa utáni magyar helyzetet is.

– Ami nem sok jóval kecsegtetett.

– Bizony nem. A trianoni békediktátummal gazdasági szövedékében, kulturális vérkeringésében, emberi kapcsolataiban szétszabdalt, természeti erőforrásai jelentős részétől, emlékeitől, közösségi öntudatától megfosztott országot kellett újra emelkedő pályára állítani. Mint mondtam, a korszak politikai értelmezései mögött homályban marad a Horthy-rendszer gazdasági teljesítménye és a pozitív irányú társadalmi változások sora. 1920-ban egy szétszakított, szegénységbe és reménytelenségbe taszított ország első embere lett Horthy. Kilenc évvel később, 1929-ben pedig a magyar ipari termelés már több mint tíz százalékkal meghaladta az utolsó békeév teljesítményét! Pedig többszöri próbálkozást követően csak az 1920-as évek derekán jutott az ország a nemzetközi pénzpiacon – mind a kamatokat, mind a törlesztés ütemezését illetően a lehető legrosszabb kondíciókkal – kölcsönhöz. Mindennek tetejébe a kölcsön felhasználásának felügyeletére népszövetségi biztost neveztek ki, aki saját hatáskörben módosíthatta a magyar állami költségvetést. Drámai terhet jelentett a háborús jóvátétel is, amelyet az első években nyersanyagban és mezőgazdasági terményekben, majd rendkívül magas fizetési kötelezettségben határoztak meg. Mégis sikerült eljutni oda, hogy a népszövetség több milliárd aranykoronás jóvátételi követelését idővel Magyarország összességében százmilliósra csökkentette, majd szerződés szerint évi tízmilliós törlesztést harcolt ki, végül a húszas évek végére bátorsággal, türelemmel, tárgyalásos úton, majd a teljesítés szakaszos megtagadásával a jóvátétel fizetésétől az ország teljes egészében mentesült. Felhívom a figyelmet arra, hogy a háború befejezése és az ország gazdasági struktúrájának szétroncsolása után még egy évtized sem telt el és a magyar állami költségvetés többlettel zárt.

– Csak nem arra céloz, hogy volt valaha is nemzeti érdekeket sikerrel érvényesítő gazdasági diplomácia Magyarországon?

– Úgy tűnik, így volt. 1918 után természetszerűleg önállóvá vált a magyar vám- és iparpolitika. A hazai iparvédelem a két világháború között rendkívül erőteljes volt, az ipari jellegű vámok 25-30 százalékkal meghaladták a háború előtti mértéket, s bizonyos ágazatokban, például a textiliparban a vámtarifa által biztosított védelem a korábbinak háromszorosa-négyszerese volt. 1924-26-ban nemzeti valutareformot hajtottak végre, az inflálódó koronát felváltotta a pengő. Egy koncepciózus nemzeti pénzügypolitika jegyében értékálló nemzeti fizetőeszközt teremtettek, s e folyamat közben úgy változtatták meg a magyar gazdaság belső arányait, hogy az átállás költségeit döntően a betéttulajdonosokra és a világháború hadiszállításain meggazdagodott spekulánsokra terhelték. Kitágították a társadalombiztosítottak körét, döntővé vált a nyolcórás munkaidő, s hatalmas költségvetési erőfeszítéssel létbiztonságot teremtettek az állami szolgálat körében, ha úgy tetszik, megvalósítottak egy köztisztviselői életpályamodellt. Birtokvédelmi, hitelvédelmi intézkedések sorozatát vezették be, bizonyos területeken az állam közvetlenül is megjelent, és kifejezetten, hangsúlyosan védte a kis egzisztenciákat.

– Ezek szerint az ilyesfajta gyakorlat mégsem piacellenes, atyáskodó, kádárista reflexekben gyökerező politika?

– A piac elvont fogalmának abszurd túlhatalma csupán néhány évtizedes jelenség a fejlett világban, elsősorban az Egyesült Államokban és Európában, a történeti állam ezzel szemben az emberiség egyik legnagyszerűbb, kipróbált, több ezer éves találmánya saját közössége védelmének biztosítására.

– A Horthy-rendszer fejére olvasott leggyakoribb vád a numerus clausus, amit Európa első zsidótörvényeként aposztrofálnak egyesek. Helytálló ez a minősítés?

– A numerus clausus nem holmi nulladik zsidótörvény volt, hanem az Európában speciális magyar kulturális viszonyok között a magyarországi nemzetiségek, vagy ahogy a törvény fogalmaz, „népfajok” arányosabb felsőoktatási, közvetett módon értelmiségi reprezentációját megcélzó törvényhozói kezdeményezés. A törvény abba a változásrendszerbe, tudatos társadalmi integrációs integrációs folyamatba illeszthető, amely több területen igyekezett az alsóbb néprétegek képzési és karrierlehetőségeit bővíteni. Ugyanezen sorba tartozik az úgynevezett házhelyakció, a vitézi telkek adományozása, vagy a Nagyatádi-féle földbirtok reform. A cél kimondva, jelszószerűen és ideológiává gyúrva is ugyanaz volt: a nemzetfenntartó, a magyar kultúrát újratermelő rétegek erősítése, helyzetbe hozása. Ma pozitív diszkriminációnak mondanánk. Minden olyan értelmezés, amely történelmi konnotációjából kiragadva igyekszik magyarázni a numerus clausust, torzít. Természetesen a törvény a magyarországi felsőoktatásban egyharmados reprezentáltsággal jelenlevő izraelita diákokat erőteljesebben érintette, de a törvény célkitűzéseit már az induláskor relativizálta, hogy például a vidéki felsőoktatási intézmények többsége egyszerűen nem hajtotta végre a törvényt.

– Újabb gyakori vád, hogy a Horthy-rendszer diktatórikus volt.

– Nem volt az, hiszen 1944-ig alkotmányos parlamentáris monarchia állott fönn, szabad választásokat tartottak, az országgyűlésben a szociáldemokraták is jelen voltak, az ország a német bevonulásig az európai háborús menekültek befogadóhelye volt. Az igaz, hogy a politikai berendezkedés jó néhány korporatív elemmel egészült ki. Az elméleti jogtörténészek számára talán hajmeresztő módon Magyarországon egészen a Horthy-korszak végéig az igazságszolgáltató és a végrehajtó hatalom szétválasztása a községek szintjén nem történt meg. Mi történt egy kis értékű lopás esetében egy átlagos magyar faluban? A községi bíró csendőrt hívott, nyomoztatott, majd a gyanúsítottat a hatályos jogszabályokra támaszkodva kihallgatta, a jegyző és az esküdtek bevonásával tárgyalást tartott, meghozta az ítéletet, majd saját hatáskörben gondoskodott ítélete végrehajtásáról. Ez teoretikus jogtörténeti szempontból botrány. Csakhogy mi meg tudjuk, hogy a speciális magyar falusi viszonyokat tekintve – és itt talán ma sem változott sok minden – az embereket a legfelsőbb bíróság jogegységi gyakorlata kevésbé érinti és érdekli. Ám az nagyon is érdekli őket, hogy megtalálják-e helyben, gyorsan a tyúktolvajt. A jogbiztonság alapvető kérdéséről van szó! Ha pedig a valóság azt erősítette, hogy ezt a jogelméleti inkoherenciát az emberek érdekében vállalni kell, akkor ezt a két világháború közötti jogalkalmazás típusosan felvállalta. Nem éteri magasságból, hanem a speciális magyar, csíkszerdai, kolozsvári, jászkunsági valóság alapján kell vizsgálni e rendszert, és ugyanez igaz valószínűleg Horthy egész működésére és megítélésére. Az adott feltételekkel, lehetőségekkel és kényszerekkel Horthy ez alatt a húszegynéhány év alatt úgy gazdálkodott, hogy Magyarország lakói többségének az érdekeit szolgálta. Politikus, parancsnok, országvezető – ebből a szempontból mindegy. Ebből a szempontból a kucsmás, kilencvenéves vargyasi székelyek a kocsma sarkában a cserépkályha mellől többet és magasabbról látnak, amikor a kormányzóról beszélve folyik a szemükből a könny. Ha az elmélet kitartóan ütközik a valósággal, akkor az elmélet visszavonulása csak idő kérdése.

– Erősen tartja magát közgondolkodásunkban az a nézet is, mely szerint hazának revíziós törekvései alapvetően helytelenek voltak, az elért sikerek Hitler alamizsnájának tekinthetők, s ezekért cserébe Magyarország bűnös csatlóssá lett. Igaz ez?

– A szovjet megszállást követően valóban kialakult egy olyan értelmezés, mely szerint a magyar revíziós törekvések csak haszon nélküli békétlenkedést jelentettek. Ezzel szemben kijelenthető, hogy a trianoni békediktátum elfogadhatatlansága tekintetében teljes politikai egység volt a Horthy-korszak Magyarországán. A parlamentben jelen lévő ellenzéki szociáldemokraták is e gondolat mögött álltak. Felelős magyar politikusnak Trianon után más lehetősége nem is lehetett. A békediktátum ugyanis nem egyszerűen igazságtalan, de ésszerűtlen, embertelen és a korabeli helyzetben gyakorlatilag fenntarthatatlan is volt. Közösségéért felelősséget viselő, épeszű magyar politikai vezető más választ nem adhatott, mint az akkori magyar politikai, kulturális elit. Erről nem is volt vita, és ezt visszamenőleg revideálni legalábbis butaság. Arról lehet vitatkozni, hogy a cél elérése érdekében alkalmazott eszközök, módszerek minden esetben a leghatékonyabbak voltak-e. A XIX. századi úri becsületkódexen alapuló kormányzói ideák kétségtelenül sok tekintetben inkompatibilisek voltak a nemzetközi érdekpolitika mellett. De a revíziós sikerek – a két bécsi döntést követően Felvidék és Észak-Erdély magyar területeinek visszatérése, Kárpátalja visszafoglalása és a Délvidék felszabadulása – nem alamizsna volt, hanem összeurópai felismerések és hatalmi döntések következménye. Ha lenne egy olyan csodálatos szerkezet, amelybe minden jelenidejű történeti tényezőt – lehetőségeket, sérelmeket, gazdasági teljesítményt, pénzügyi helyzetet, hadsereget, nemzetközi feltételrendszert, közösségi reagálóképességet – betáplálva hozzájuthatnánk egy politikai közösség matematikai cselekvési és mozgásteréhez, akkor határozottan állíthatnánk, hogy a két világháború között Európában Magyarország, a magyar politikai elit szembesült a legnagyobb, gyakran feloldhatatlan, már-már sorszerű kihívásokkal. Ebben a helyzetben a magyar politika kétségtelen eseti mulasztásaival, szinte hagyományosan naiv politikai helyzetértelmezéseivel együtt érdemlegesen, nagyságrendileg jobb pozíciókat sem társadalmi, sem nemzetpolitikai vonatkozásban nem érhetett el. Horthy Miklósnak mint államfőnek a nemzeti közösség lehetőségei és az elért eredmények dimenziójában a huszadik században nincs versenytársa.

Ágoston Balázs