A magyar nemzeti érdek nyomában: A nemzeti, regionális és európai érdekek viszonya címmel rendezett érdekfeszítő tanácskozást a Magyar Külügyi Intézet múlt héten. Az összejövetel kiábrándító tanulsággal szolgált. Kiderült ugyanis, hogy a jelenlévők többsége mind a nemzet, mind az érdek fogalmának meghatározásakor zavarba jön. Így pedig meglehetősen nehéz magyar érdekről gondolkodni.

A nyitóbeszédet tartó Balázs Péter külügyminiszter például rögtön azzal indított, hogy a nemzet fogalmának Magyarországon irredenta felhangja van. A Demokrata tudósítója e kijelentés hallatán határozott úgy, hogy egészségügyi okokból inkább mégsem iszik kávét. Ez helyes döntésnek bizonyult, mivel a kedélyes külügyér visszatekintésében olyasféle állításokat fogalmazott meg, hogy a történelmi Magyarország homogenizálni igyekezett a nemzetiségeket. A miniszter végkövetkeztetése az volt, hogy a nemzet fogalma viharokat kavar. Balázs Péter szerint a magyar külpolitika három fő célja a biztonság, az anyagi gyarapodás és az identitás őrzése. Mármost amennyiben így van, elmondhatjuk, hogy a honi külügy teljesítménye maga a csőd, hiszen például az vásárolja be magát stratégiai ágazatainkba, aki akarja, az anyagi gyarapodás ez idő tájt sajnálatos módon kevéssé esedékes, az identitás pedig kétségbeejtően ingatag.

Kiss J. László, a Magyar Külügyi Intézet tudományos igazgatója a nemzeti érdek értelmezésének zavarait taglalva úgy vélte, nincs egyetlen abszolút nemzeti érdek, s az Európai Unió keretei között újra kell fogalmazni az identitást. Mint mondta, az EU-ban való lét egyben új közös szocializációt is jelent. Kiss J. László szerint még mindig él a trianoni trauma. A tudományos igazgató szerint magyar sajátosság, hogy egyszerre kell külpolitikát és nemzetpolitikát folytatni.

Hiányolta a magyar szerep megfogalmazását az „integráció az integrációban” folyamatában. Végső soron, mondta Kiss J. László, hiányzik a nemzet fogalmának definíciója, sőt, e téma pártharcok áldozatává lett. Amiben igaza van, de sajnos ő sem tett kísérletet e fogalom meghatározására.

Pritz Pál, a magát a tanácskozás során is nyíltan baloldalinak valló történész legalább odáig elmerészkedett, hogy kijelentette, nemzeti érdek az, ami a nemzet hasznára van. E nem túl eredeti és kevéssé tudományos megállapítás után Balázs Péter tévedésére reagálva leszögezte, hogy a történelmi magyar állam nem homogenizált, nem akarta beolvasztani a nemzetiségeket. Pritz Pál felhívta a figyelmet arra, hogy a dualizmus idején a teljes állami függetlenség követelése a nemzeti érdek ellen hatott. Ugyanakkor igyekezett fölmenteni Károlyi Mihályt történelmi bűnei alól, mondván, a vörös gróf nem marasztalható el az 1918-as fegyveres ellenállás elmaradásáért, mivel a katonák torkig voltak a háborúval. E könnyed megállapításnak ugyanakkor ellentmond a Rongyos Gárda felkelése vagy épp a balassagyarmati és kercaszomori ellenállás ténye.

Pritz Pál a Horthy-korszak revíziós politikáját irreálisnak nevezte, mivel szerinte egyes országrészeink felszabadulása nagyhatalmi kegy volt csupán. A történész elemzésében úgy vélte, 1956 tette legtöbbet a nemzeti érdekért a XX. században. Pritz Pál a Kárpát-medence nemzetiségi arányairól szólva leszögezte, hogy Trianon óta a magyarság számaránya jelentősen lecsökkent.

A történész volt az egyetlen a konferencia résztvevői között, aki legalább ily módon kiemelte a népesedéspolitika jelentőségét…

Békés Csaba történész a Kádár-rendszer külpolitikájáról szólva rávilágított, hogy valódi nemzeti érdekről szó sem eshetett, a szovjet blokkban minden, a helyi pártok, majd legfőbb szinten Moszkva határozott meg. Békés Csaba felhívta a figyelmet egy kevéssé ismert tényre, mely szerint Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1958-ban felajánlotta Kádár Jánosnak a Vörös Hadsereg erőinek kivonását Magyarországról, de az MSZMP első embere ezt elutasította.

Kántor Zoltán politológus szerint 1989-ben még egyetértés mutatkozott a pártok között a határon túli magyarokat érintő ügyekben, ez később változott meg. Ő is megállapította, hogy hiányzik a nemzet fogalmának meghatározása, s az érdekérvényesítő eszközök tekintetében sincs egyetértés. A zűrzavart jól mutatja, hogy külön külpolitikát folytat a kormány, a köztársasági elnök, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, az egyes pártok és a civil szervezetek. Kántor Zoltán az Antall-, a Horn- és az Orbán- kormányok munkájában, a határon túli magyarokat illetően, folyamatosságot vélt fölfedezni, szerinte 2004 után következett be az igazi törés, amikor a jószomszédságnak mindent alárendelt az akkori kormány. Ezért sorvadt el a Magyar Állandó Értekezlet, s ez vezetett 2004. december 5-éhez, ami lezárt egy korszakot.

A tanácskozáson olyan, szerencsésen süllyesztőbe kerültnek hitt közéleti szereplő is megjelent, mint az SZDSZ egykori politikusa, Hegedűs István, ki ez idő tájt a Magyarországi Európa Társaság nevű liberális szervezet elnöke. Hegedűs szerint a külpolitika fogalma az Európai Unióban a közösség határain kívülre irányulva értelmezhető csak, két tagállam konfliktusa pedig belügy.

A volt SZDSZ-es politikus úgy véli, európaizálódni kell, hogy a provincializmusból kitörve más szemmel nézhessünk a régióra. Romsics Gergely történész szerint a nemzeti érdeket hozzá kell igazítani az európai modus vivendihez, máskülönben veszélyessé válik az érdekérvényesítés. Vagyis, bár ezt a történész nem mondta ki, a magyar és az uniós érdekek esetleges ütközésekor az utóbbiakat kell előnyben részesíteni. Mit is mondhatnánk erre?

Üde színfolt volt a tanácskozók közt Prőhle Gergely, az Orbán-kormány volt berlini nagykövete, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, aki szerint mindennek az alapja az értékelvűség. Példaként felhozta a lengyel alkotmányt, melyben helyet kapott a transzcendencia mint igazodási pont. A külpolitika zavarai is az értékhiányra vezethetők vissza, mondta Prőhle Gergely, aki legalább kísérletet tett a kiút felvillantására.

A sok órán át zajló tanácskozás a maga kiábrándító valóságával együtt roppant tanulságos volt. Világossá vált ugyanis, hogy a most kezdődő új történelmi korszak legfontosabb feladata a helyes önismeret, a nemzettudat helyreállítása, nem utolsósorban a politikai osztályban, mivel enélkül elképzelhetetlen bármilyen nemzeti érdekérvényesítés. Bár a konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy nincs egyetértés a nemzet fogalmát illetően, sajnálatos, hogy kísérletet sem tettek e hiány orvoslására.

Az elismert szakemberek között egy sem akadt, aki feloldotta volna e képtelen helyzetet. Igaz, az identitásválság nem magyar sajátosság, legújabban Franciaországban közvita folyik arról, hogy mi is a franciaság, no de ez a hatalmas integrálatlan, beilleszkedni nem nagyok óhajtó, főleg muzulmán bevándorló tömeg ismeretében érthető. Nálunk azonban szilárd történelmi hagyományai vannak a nemzetfogalomnak, így nem lenne szabad, hogy nehézséget okozzon ennek meghatározása.

A nemzet ugyanis nem más, mint az élők, az ősök és a jövendő nemzedékek egynyelvű, egy szokással rendelkező, egytudatú, legnagyobbrészt vérségi és kulturális kötelékekkel is egybekötött történelmi folytonossága, a közös kulturális tudatból fakadó sajátos kisugárzás és történelmi hivatás által meghatározott történeti-politikai entitás. Ez volna a főszabály, melytől ugyan lehetnek eltérések – Liszt Ferenc például néhány szót tudott csak magyarul –, de mégis alapvetés.

A nemzeti érdek pedig a nemzet szellemi, lelki és anyagi jóléte, gyarapodása, biológiai alapjának védelme és erősítése. Ebből azután könnyen levezethető a népesedéspolitikától az oktatásügyön és a honvédelmen keresztül a környezetvédelemig minden szakterület kívánatos politikai programja. Úgy tűnik, a nemzet és a nemzeti érdek fogalmát, az ezek körüli zavarokat ma sokan hajlamosak túlmisztifikálni. Ennek az is oka lehet, hogy a politikai osztályban sajnos jelentős számban találhatók olyanok, akik ily módon igyekeznek kikerülni a felelősséget. Mert ha egyértelmű a nemzet és a nemzeti érdek mibenléte, akkor bizony sokan könnyűnek találtatnak.

A nemzeti érdek képviselete persze Magyarország számára nehéz és bonyolult feladat, tekintve, hogy a magyarság élettere nem esik egybe a jelenlegi magyar határok közé szorított államterülettel. A magyar nemzet harmada Magyarország jelenlegi határain kívül él, ebből következően a magyar célkitűzéseket, az azokhoz vezető eszközrendszert nem lehet leszűkíteni a jelenlegi Magyarország területére, hanem mindezt az egész Kárpát-medencére ki kell terjeszteni. A trianoni békediktátum megbénította a térséget, amely így nem tudja betölteni történelmi hivatását, a szintetizáló, kiegyenlítő szerepet kelet és nyugat, észak és dél között. Trianon vákuumot eredményezett Közép-Európában, s ennek megszüntetésében főszerepe lehet a magyarságnak. Ez volna hát nemzeti hivatásunk, nemzeti érdekünk. Ezért a kezdeményező és terjeszkedő magyar politikának világossá kell tenni térségszervező akaratát. Ezt nem helyettesítheti az Európai Unió, már csak azért sem, mert a közösségben sem akarat, sem erő nincs a jelenlegi status quo megváltoztatására. Márpedig ez elemi nemzeti érdekünk.

Ágoston Balázs