„Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide” – írta egyik alapvetésében László Gyula.

A múlt század legismertebb régésze a honfoglalás kori és az azt megelőző leletek alapján arra a következtetésre jutott, hogy 896-ban nem először látott magyarokat a Kárpátok földje. Az elmélet napjainkra ténnyé vált, manapság az egyetemek történelem szakán is tanítják, így kételkedni valóságtartalmában botorság volna. Ha pedig a hazatérő honfoglalók saját népükkel találkoztak a Kárpátok között, miért is volna képtelenség, hogy még a második hullámban ide érkező avarokat megelőzően is rokon népek éltek e földön? Ez az alapfeltételezése a manapság egyre inkább elfogadottá váló – valamint jó pár egyre elrugaszkodottabb elméletet gyártó – alternatív történészek kutatásainak. S míg egyes elméletek tényekkel és korábbi, elfogadott kutatási eredményekkel is bizonyíthatók, a hivatalos történelemtudomány a vadhajtások és fantazmagóriák miatt valószínűleg ezekről sem kíván tudomást venni.

A sok önjelölt sámán és feltűnési viszketegségben szenvedő táltos között könnyen elvész az igazság. Igyekeztünk tehát számba venni azon kutatási eredményeket és tényeket, melyeket szakemberek több évtizedes kutatást követően az elmúlt egy évszázadban letettek az asztalra, illetve azokat az egyezéseket, amelyekből józan paraszti ésszel is kitűnik az eddig talán még ki sem mondott igazság.

A gyűjtés során igyekeztünk azokra a főbb területekre koncentrálni, amelyek egy nép kulturális történetében nagy valószínűséggel szerepet játszhatnak. A díszítőművészet, az énekek, a mesék és az ételek mind-mind meghatározó elemek voltak minden időben, hiszen mindennap jelen voltak az emberek életében.

Griffek és indák

László Gyula elmélete szerint a honfoglalást egy korábbi, azonos kultúrájú nép letelepedése előzte meg. Az 500-as évek közepén a Kárpát-medencébe érkező népcsoport ugyanis hasonló – ha nem teljesen azonos – díszítményekkel látta el használati tárgyait. A griffekkel és növényi motívumokkal ékesített veretek a régész szerint nem csak a később érkező Árpád népének művészetével azonosak, de a korábban Belső-Ázsiában élő nemzetekkel is párhuzamot mutatnak. A magyar őstörténet egyik sarkalatos, ám a hivatalos tudomány által még ki nem mondott tézise pedig éppen a magyarok belső-ázsiai származása. László Gyulát ugyan a jelenlegi történettudomány mint elismert szaktekintélyét tartja számon, a példáját követő, jelenkori kutatókat mégsem veszi figyelembe, ahogyan a magyar nemzet keleti kulturális kapcsolatait sem.

Holott a földöntúli állatvilágot megjelenítő mintakincshez legközelebb álló leletek a mai napig folyamatosan kerülnek elő Ázsia pusztái és hegyei mélyéről. Az avarokat, kiknek második nagy beáramlása idején figyelhető meg a griffes-indás motívumkincs hazai megjelenése, a külföldi kutatók a xiongnukkal (hunokkal), a heftalitákkal, illetve a pazirik kultúra megteremtőivel tartják rokonnak. Ázsiai források beszélnek ezenkívül egy Európa felé induló avar–hun (uarhun) törzsszövetségről is, melyről Priszkosz rétor is említést tesz.

A hun, illetve az avar – és a későbbiekben a honfoglaló magyar – művészi kifejezésmódra egyaránt jellemző volt a geometrikus kifejezésmód, a szabályos, általában két sorban feltűnő, egybevágó minták ismétlődése. Ez a minta feltűnik mind a belső-mongóliai Ordosz hegység xiongnu emlékein, az Altaj korabeli népeinek művészetén, a korabeli szibériai és transzbajkáli sírleleteken, valamint a Kárpát-medence avar- és honfoglalás kori fejedelmi sírjaiban talált vereteken is, melyek egyaránt díszíthettek az elmúlt korokban öveket, fejfedőket és ruhákat is.

Állat- és emberábrázolásaikat is hasonló módszerrel, sok esetben szimmetrikusan vagy éppen párban mintázták meg, ahogy az üszögpusztai vagy a nagyszéksósi fejedelmi sír leletein is látszik. Ezeket elég csak összehasonlítanunk a szentpétervári Ermitázs, a kijevi akadémiai múzeum, a berlini Ázsiai Művészetek Múzeuma, vagy a kínai Hohhot, Xian, illetve Erdos városának gyűjteményében található, Szibéria-Bajkál-tó-Ordosz mentén feltárt aranykincsekkel, s máris nyilvánvalóvá válik a rokonság.

A honfoglalás idején előszeretettel alkalmazott palmettás – apró levelek összefonódásával létrejövő geometrikus forma – díszítésnek szintén Ázsia középpontjában találjuk meg a párját. S ha még mindig kétségeink akadnának, elég csak elővenni a különböző tájegységeken díszített húsvéti tojásokat. Európában a magyar népen kívül egy nemzetnek sincsenek tojásdíszítési hagyományai. Hazánkban azonban három különböző tojásírási technika is létezik. Egyes területeken viasszal, máshol növényrátéttel vagy karcolással alakítják ki mintájukat, de akadnak úgynevezett vasalt, vagyis vasdarabokkal készült, patkolt tojások is.

Díszítésükre ugyanaz jellemző, mint a korábban már említett hun és avar leletekre. Szimmetrikus, több részre tagolt geometrikus alakzatokban elhelyezkedő növényi minták. A hímes tojásokat egyébként már Atilla korában is ismerték a Kárpát-medencében. Móra Ferenc, aki mielőtt írásra adta volna fejét, régészként dolgozott a Szeged környéki ásatásokon, több tanulmányt is jegyzett a népvándorlás és a honfoglalás, valamint saját kora népművészetének összehasonlításáról.

Ő volt az, aki Kiszombor mellett, egy avar származású asszony kezéből kiemelt egy karcolásokkal díszített, mintás tojást. Hasonló módszerekkel és mintakinccsel a Kárpát-medencén kívül csak Ázsiában díszítik a tojásokat.

Összhang

Így van ez népzenei kincsünkkel is. Nem sokkal a rendszerváltást követően regisztrálta a Zeneakadémia a kétszázezredik magyar népdalt. Amellett, hogy ekkora népzenei gyűjteménnyel egyik európai ország sem rendelkezik, alapvető zenei építkezésük is eltér a miénktől, egyedül a mi dalaink épülnek fel a pentaton rendszer szerint. Bartók Béla kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy a legrégebbi magyar népi dallamok legfőbb sajátsága egy bizonyos pentaton rendszer és egy bizonyos, úgynevezett ereszkedő dallamszerkezet, melyet, hogy ha egyszerre jelenik meg egy dalban, lá-pentatonnak nevezünk. A magyar dalokhoz hasonlóakat pedig egyedül Kína északi részén, a Sárga folyó, és az Ordosz hegység környezetében énekelnek (Demokrata, 2008/13. szám – A népdal mindenre emlékezik).

Az elmúlt évszázad legnagyobb etnomuzikológiai vizsgálatában Szomjas-Schiffert György zenetörténész több mint hétezer finn, illetve obi-ugor népdalt vizsgált meg két magyar dalszerkesztési sajátosság, a pentatónia és a kvintalitás szempontjából, ám alig száz dalban bukkant az előbbi, míg mindössze tizenegyben az utóbbi szerkezetre. A már említett kínai területen azonban nemcsak a hangszerkezet, de a dalok hossza is rokonságot mutat. A ma ismert négysoros népdalok kezdeti formája a kutatások szerint ugyanaz lehetett, mint amit az ázsiai területeken még őriznek, két egymásra rímelő sor, avagy a négy sor keresztrímes formája.

Mesék szárnyán

A gyermekek szüleik meséjén keresztül ismerkednek meg a világgal, kultúrájukkal, történelmükkel. A magyar nép páratlanul gazdag népmesékben is, sőt sajátos mondavilággal rendelkezik, mely egyedülálló egész Európában. „A hősmesék csakis a belső-ázsiai táltos-világgal érthetők; ezek a hősök szabadítják ki a Napot, a Holdat, a csillagokat, az életadó vizet a sárkány hatalmából, ők másszák meg az égig érő fát, és az ő okos, emberi nyelven beszélő lovuk vív táltospárbajt Tündér Ilona ménesének vezérménjével. Az aranyszőrű ménes ellopása a pusztai emberek szokványos lólopási eljárásának felel meg” – írja dr. Kiszely István A magyar nép őstörténete című munkájában. És valóban, meséink, mondáink is Keletre tekintve találják meg párjukat. Héraklész feljegyzései, melyek a szkíták őstörténetét ismertetik, három királyfiról szólnak, kiket apjuk próbára tesz. Szküthész, a legifjabb nyerte meg a próbát – természetesen, mondhatnánk mi, magyarok. Hiszen a mi meséinkben is a legkisebb fiú, a legtisztább lélek győzedelmeskedik az akadályok felett. S ahogy Hunor és Magor egykor a csodaszarvast követve jutott el a Kárpátok közé, ugyanúgy tőlünk keletebbre, többek között a dunhuangi 249-es számú barlangtemplom egyik festményén is megjelenik a szarvas vezette honfoglalók mondája. Emese álma is Kelet felé tereli a gondolatokat, hiszen az álombéli gyermekáldás szinte minden belső-ázsiai népcsoport mondavilágában megjelenik.

Nem mellesleg maga a szarvasábrázolás is pusztai hagyomány. Ha végigtekintünk a már említett területeken, rézből és aranyból megmintázott csodaszarvasok százai kerülnek elő folyamatosan földalatti sírjaikból. A Kárpát-medencétől az Ordosz vidékéig, mintha testvérek lennének, lábaikat egymásra hajlítva pihennek, elfordított fejükkel kémlelnek maguk mögé vagy büszkén felszegett fejjel, díszes, szinte koronaszerű aganccsal tekintenek előre. Ez a három ábrázolási forma szintén egyedülálló hun–szkíta–avar–magyar hagyomány, a Bajkál-tótól Nalingaotun át egészen Zöldhalompusztáig.

„Sok mondai elem, például a szarvasünő, a turulmadár, vagy a népmesei motívumok egész sora megegyezik a mongoléval” – fogalmazza meg dr. Obrusánszky Borbála történész, aki Mongóliában és Kínában végzett kutatásai során meglepően ismerős mondára bukkant, a befalazott asszony történetére. Kőműves Kelemen és Déva vára a Jinshu kínai krónika szerint az egykori Tongwacheng, azaz Fehérvár városának építésének felel meg.

Párolt és főtt

A magyar konyháról meglepően sok adattal rendelkezünk több száz évre visszamenőleg. Sok kutató szerint azért is lehetséges a számtalan feljegyzés, mivel európai viszonylatban egyedülálló és semmihez sem hasonlítható ételkultúrával rendelkeztünk, amit sikerült is megőriznünk. Elég csak a pörköltekre, levesekre gondolni, melyet egész Európában sehol másutt nem készítenek el hasonlóképpen – természetesen keletebbre étkeink analógiáját is megtalálhatjuk.

A magyar ember számára a mai napig a hús jelenti az egyik legfontosabb ételt. A húsok tartósítását, szárítását, pácolását őseink már korán használták, a történészek szerint erre utalnak a mind a Kárpát-medencében, mind az Ordosz hegység környékén talált, úgynevezett áldozati üstök. Egy üstbe belefér egy egész marha, természetesen a csontjai nélkül, szárított-porított formában.

Az ókori források szerint a hunok porrá tört hússal indultak csatába, amelyhez elég volt csak egy kis vizet adni, s máris laktató étellé vált. A húsok szárítását eleinkhez hasonlóan ők is üstökben végezték, ám volt ezen eszközöknek egyéb feladatuk is. Mint azt nevük is mutatja, ételáldozatok bemutatására szolgáltak a torok alkalmával.

A kínai, a mongol, a török és a tibeti konyha párolt, főtt, pörköléssel készített ételei állnak a legközelebb szakácsművészetünkhöz. A pörkölt elkészítésének módját már a Kr. előtti második században feljegyezték, Szemacsien „keng”-nek nevezte a hunok legkedveltebb ételét.

Másik változata, a „ta-keng”, a mai gulyás megfelelője, a bő lére eresztett, zöldségekkel ízesített pörkölthöz hasonló, ám leveses állagú étel a kínai krónikák szerint. Tésztáink sem hasonlatosak az európai tésztákhoz, hiszen azokból a régi időkben minden esetben hiányzott a tojás. A ma tarhonyának nevezett apró szárított tésztagolyókat meglehetősen hasonló hangzású névvel illették a jugurok, arganának hívták.

Érdemes végezetül pár szót szólni a borról is. Az aszúnak nevezett hungarikum, mely elérte, hogy a magyarokat évszázadok óta borkészítő nemzetként tartsák számon, tőlünk keletebbre is ismert. Ma a kirgizek nevéhez köthetők Ázsia „aszúborai”, ám egy évezreddel korábban szerte Belső-Ázsiában ismertek voltak a hunok szőlőből készült, mézédes italai. Az aszúkészítés érdekes módon csak azon területeken maradt fenn, ahol egykor a krónikák szerint a hunok és leszármazottaik éltek.

Ha végigtekintünk a fent felsoroltakon, érthetővé válik számunkra, miért van szükségük egyeseknek annál többre, mint ami valójában adatott. Azért, mert annál kevesebbre sem.

Gerhát Petra