Továbbvinni a szabadság eszméjét

– Nem is gondolná az ember, ilyen alapvető jelkép, mint a szabad Magyarország szimbóluma, a lyukas zászló, ennyire védtelen a kalóztámadásokkal szemben…

– Mindenképpen és sürgősen szeretnénk kezdeményezni a törvényi szabályozást, és nem is egyedül, hanem ’56-os testvérszervezeteinkkel közösen, mert amire a tiszások vetemednének, az gyalázat és tűrhetetlen. Jogászok segítségével most tájékozódom arról, hogy a lyukas zászló, ami történelmi zászlóink sorában huszonkettedik a huszonháromból, törvényileg milyen állapotot élvez. Azonnal lépni kell, nem engedhetjük, hogy kicsavarják a kezünkből.

– Azt nyilatkozta, hogy hazafiságtól, történelmi ismeretektől és jó ízléstől elrugaszkodott ötlet, amivel a Tisza elnöke előállt, aki nem különben egy, a Kádár rezsimbe belesimuló ügyvéd-bíró família gyereke.

– Sajnos nem az első eset a rendszerváltoztatás óta, amikor a hazai balliberális oldal a szabadságharc eszmeiségét sajátította volna ki. Magyar Péteré azonban a legdurvább közülük. Engedje meg, hogy Ausztráliára hivatkozzam, ahol 30 évet éltem, és ahol a westminsteri többpárti demokrácián kívül más rendszerben, például kommunizmusban sohasem éltek; nos, náluk az ilyen arrogáns politikai viselkedés, egyáltalán létezés elképzelhetetlen volna.

– Mit szólnának a bárdolatlan, olykor trágár és közönséges megnyilvánulásokhoz?

– Azon a földtekén annyira vigyáz minden politikus az egyéniségére, a magatartására, a választási csapata pedig a felvállalt szerepmodell képviseletére, hogy ott például sörösdobozzal a kezében soha sehol nem mutatkozna senki, mert akkor neki vége lenne. Sem ott, sem más országokban nem tapasztaltam olyat, amit ez az ember idehaza művel, a nagyvilágban ez kifejezetten elutasított és lenézett viselkedés. Válaszra váró kérdés, hogy itthon miért jutottunk idáig. Szerintem például azért, mert Magyarországon a rágalmazást és becsületsértést szankcionáló törvényeink vagy rosszak, vagy nem működnek. Odakint az ausztráliai közszolgálati rádió szerkesztőjeként dolgoztam, és olyan kiképzést kaptam, hogy soha senkit meg se próbáljak kétértelmű kifejezéssel, esetleg gúnyos megjegyzéssel illetni, netán sértegetni, mert rágalmazást követek el, és búcsút inthetek az újságírói pályámnak. Idehaza viszont mindenkit szabadon lehet pocskondiázni, ócsárolni, megvádolni büntetlenül. Merthogy a közszereplőnek, amint az ellenoldalon állítják, többet kell a kritikákból elviselnie. Pedig a normális közszereplőnek is van családja, gyermeke és lesz majd unokája, aki húsz év múlva fogja olvasni, mit hazudoztak össze a nagyapjáról.

– A Pofoszról az idő múlásával egyre kevesebb tudható, pedig néhány napra ugyan, de már a forradalom idején is megalakult, aztán pedig 1989-ben Fónay Jenő egykori halálraítélt Frankel Leó utcai lakásában hirdettük meg újra, ahol magam is jelen voltam, tehát idén 35 esztendős. Mit mondana róla mondjuk egy rendhagyó történelemórán a fiataloknak?

– A mi közösségünknek ma már elsősorban hagyományőrző szerepe van, ezért egyik feladatunk történelmi emlékezetünk ébren tartása előadásokkal, vetélkedőkkel, kiadványokkal és rendezvényekkel. Tudni kell azt is, hogy a Pofosz minden üldözöttnek és hozzátartozójának a közössége, gondoljunk Recskre, a Gulagra vagy éppen a Hortobágyra. Nem szabad elfelejteni például a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosait sem, azokat a katonákat, akik a kommunista rendszernek már nem feleltek meg a származásuk vagy a politikai meggyőződésük miatt. Ők voltak a lapátos horthysta katonák, akiket bányákban, nagy építkezéseken dolgoztattak. Vagy említhetjük a kitelepítéseket, amikor például az osztrák és jugoszláv határ mentén élő, osztályidegennek minősített kulákokat zsuppolták át családostól Heves megyébe vagy a Hortobágyra, sokszor megroggyant juhhodályokba. Budapest sem maradhatott ki ebből az embertelen tizedelésből, a fővárosiakat, az én nagyszüleimet is alföldi falvakba, elhagyatott majorokba száműzték, és aztán vagy túlélték, vagy nem.

– Erről vajmi keveset tudhat a mi korosztályunk is, akik akkor voltunk fiatalok.

– Mert félelemben kellett élnünk; aki beszélt róla, azt kirúgták, bíróság elé állították vagy bebörtönözték. Ráadásul a kitelepítettek sohasem költözhettek vissza a saját pénzükből vásárolt vagy épített otthonukba, mert azt ingyen kapták meg a néphatalomtól a rendszerhű elvtársak Nagy Imrétől, Kádár Jánoson át Apró Antalig, hogy a kommunista művészekről, írókról, sportolókról most szót sem ejtsünk.

– Húsz esztendeje még húszezer tagjuk volt, ma már mindössze ezerötszáz.

– De a ma is élő hozzátartozók, ha csak matematikailag nézem, akkor is legalább százezren lehetnek az országban. Most indítottunk egy kampányt azzal a céllal, hogy felkutassuk a leszármazottakat. Úgy tűnik, egyelőre vegyes eredménnyel, de elszántan folytatjuk tovább a címkeresést. Ahol sikeresen, ott levélben keressük meg és kérjük őket, mint a felmenőjük után szintén üldözötteket, hogy bátran csatlakozzanak hozzánk. Magam ha kell, az ország legtávolabbi szegletébe is elmegyek toborozni.

– Erre mondta, hogy a a fiatalítás már nem opció, hanem kötelesség?

– Egyre sürgetőbb kötelesség, mert az idő múlásával lassan elfogyunk, erőtlenekké, végül pedig tehetetlenné válunk, miközben a szabad Magyarország bölcsője történelmileg és mára hivatalosan is 1956 volt.

– Minden nép tragédiája fáj, de elsőként és legmélyebben saját népünk szenvedési és egzódusai érintenek meg. Milyen anyagi lehetőségeik vannak sok esetben még élő hőseink és hozzátartozóik támogatására, összehasonlítva például a holokausztban érintettekkel vagy az antifasiszták szövetségével?

– Nem tudom, hogy ők kitől mennyit és miért kapnak, de én gyakran szinte szégyellem magam, hogy sokat szenvedett embereknek és családjaiknak zsebpénz nagyságú összeget tudunk adni, és azt sem mindenkinek. Lesütött szemmel mondom ki, az idei esztendőben a segélykeretünk összesen hat és fél millió forint. Támogatásra nyomtatvány kitöltésével lehet jelentkezni, illetve a megyei és kerületi vezetők jelzései alapján mi is felkeressük a leginkább rászorulókat. Az évi, általában egyszeri segély 40 ezer forint lehet, mert többet nem bír el a büdzsé, ha emelnénk, még kevesebb embernek jutna. A jelentkezőket erősorrendbe állítjuk az alapján, mennyire szorulnak rá a segélyre, ami eleve szégyen és megalázó. Ezért aztán nekünk nemhogy hirdetésre, ha körülnéz, láthatja is, de új székre vagy falfestésre sem telik. Meg is botránkoztat engem, amikor például Karácsony Gergely főpolgármester milliós jutalmakat osztogat azoknak, akik egyébként tisztességes fizetést kapnak a munkájukért. Akárcsak Magyar Péter, aki vezérigazgatóként sokmilliós szerződéseket írt alá másoknak kedvezve, egy gépelt oldalért százezer forintot is megadott, ami a mi kasszánkban számos idős embernek nyújthatna segítséget a gyógyszerek vagy az orvosi kezelések finanszírozásához.

– Mennyi az éves költségvetésük?

– Ne haragudjon, de inkább nem mondom meg.

– Futná belőle akár egy 15 milliós, időseket szállító mikrobuszra?

– Talán igen, de utána arra az esztendőre becsukhatnánk az egész szövetséget, és benzinre sem maradna.

– Megfelelő helyen tetszett már ezekről beszélni?

– Nem, és nem csak büszkeségből nem. Elsősorban azért nem követelődzünk, mert megértjük hazánk nehéz helyzetét. Tudjuk, hogy mennyibe kerül a déli határkerítés fenntartása és őrzése, a demográfiai helyzet javítása, a rendőr- és katonahiány orvoslása, aztán pedig az ukrán menekültek ellátása, segélyezése, soroljam tovább?

– Mi, régi pofoszosok már korunknál fogva is kifelé tartunk a földi világból, mégis aggasztja az embert, vajon 10 vagy 15 év múlva egyáltalán lesz-e még szövetség…

– Ha sikerül a leszármazottakat felkutatni és beépíteni közénk, akkor igen. Nézze, 1945 és 1990 között több százezer magyar áldozatot követelt magának a kommunizmus, a ma is élő családtagok száma manapság szerintem eléri az egymilliót. Keressenek bennünket és jöjjenek közénk. A Pofosz.hu honlapunkon megtalálhatók a belépési űrlapok; aki kinyomtatva, kitöltve és fényképpel ellátva visszaküldi nekünk, annak a jelentkezését azonnal elbíráljuk, és ha a felmenője jogosult volt a tagságra, akkor ő is automatikusan jogosulttá válik. Utánunk ők vihetik majd tovább a lyukas zászlót, mert ha valakit, akkor őket valóban megilleti.