Szociális segélyezés mint a munkáról való leszoktatás eszköze

Segélykiáltással felérő levelet hozott a posta Nyírmihálydiból. A benne foglaltakból a cigányság megoldatlan és megoldhatatlannak tűnő problémájának esszenciális modellje bontakozott ki. Miközben az állam különféle segélyek formájában feneketlen kútba szórja a pénzt, a tragikus állapotok újrateremtődnek. Nyírmihálydi már haldoklik.

A kis szabolcsi település Debrecentől mintegy harminc kilométerre északkeletre található, a civis várostól Mátészalkára vezető úton, Nyíradony után érjük el. A faluban körülbelül kétezren élnek, negyvenöt százalékuk cigány. A település általános iskolájában viszont már nyolcvankét százalék az arányuk. Elsöprő többségük tanulatlan, segélyekből élnek egyik napról a másikra. – Előrebocsátom, hogy semmilyen rasszista érzés nincs bennem. A harmadik ciklusomat kezdtem el, s ha ilyesmi fölmerülne, a választók nem támogatnának. Nyírmihálydiban magas a cigányok számaránya. Nem ez a baj, hanem az, hogy ebben az országban nem akar senki nyíltan beszélni azokról a problémákról, amelyek egyébként nemcsak Nyírmihálydit érintik, hanem sok más települést is, ahol ilyen nagy arányban élnek cigányok. Szinte senki nem dolgozik, nem helyezkednek el, hanem a segélyekre támaszkodnak, családi pótlékra, nyugdíjra, ötven százalékos rokkantsági nyugdíjra, alanyi jogon járó anyasági pótlékra, és ezek a pénzek egy hattagú családnál százötvenezer forint körüli összeget tesznek ki, ami, úgy tűnik, elég az ő életvitelükhöz, s nem ösztönzi őket arra, hogy próbáljanak dolgozni és tenni a családjukért – dől a panasz Nyisztor Ferencből, a település polgármesteréből. A polgármesteri hivatalban éppen a lakásfenntartási támogatást fizették ki az embereknek. A pénzért folyamodók elsöprő többsége jól láthatóan cigány volt. Érdeklődésünkre azonban egyikük sem volt hajlandó elmondani, miből élnek, s hogyan osztják be a kapott segítséget. Mindazonáltal alkothattunk erről némi fogalmat, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy a szomszédos kocsma ajtajában álló cigány férfi trágár szavakkal parancsolt rá a feleségére, hogy ne álljon velünk szóba, hanem vegye föl a pénzt és vigye oda neki. – Ha megkérdezik őket, miért nem dolgoznak, azt mondják, azért, mert nincs munkahely. Csakhogy ez itt Nyírmihálydiban egyszerűen nem igaz – mondja Nyisztor Ferenc. – Nemrég még működött itt egy konzervgyár, amely kétszázötven embernek adott munkát. A cigányok közül mindössze két ember dolgozott itt, holott nyolcszázan vannak a faluban. Most is itt van egy víziszárnyasokat feldolgozó cég, amely ötszáz főt foglalkoztatna két műszakban, de csak egy műszakot tudnak kiállítani, s az ott dolgozók között egyetlen cigány sincs. Azt mondják, nem akarnak ők meghalni. Ugyanis azzal érvelnek, hogy elkapják a madárinfluenzát. Ez elfogadhatatlan. Olyan még előfordulhat, hogy a nyolc általános hiányában nem veszik fel őket, de egyszerűen tragédia, hogy a huszonegyedik század elején embereknek ne legyen meg ez a minimális végzettségük. Megvan rá a lehetőségük, hogy megszerezzék – avat be a helyi sajátosságokba a polgármester. Azt is elmondja, hogy a cigányok többsége legfeljebb az önkormányzatnál, közmunkán hajlandó bármit is elvégezni, ez azonban nem megoldás, hiszen tíz-tizenöt főnél többet nem tudnak alkalmazni. – A saját gazdaságomban szoktak dolgozni azok, akik akarnak és tudnak. A nagy átlag azonban azt mondja, hogy napi ötezer forint alatt a kisujját sem mozdítja. Csakhogy az itt élő gazdálkodók nem tudják ezt kitermelni. A közmunkára visszatérve, épp most jött egy ember, akiről három napja nem tudtuk, hol jár. Megkapta a fizetést, majd nem jött dolgozni. Most megjelent. Ha majd megint kap egy kis pénzt, megint nem jön. Ha elfogy, visszatér. Munkavállalóként nem megbízható a többség. Egyszerűen lehetetlen megbeszélni velük, hogy holnap reggel hétre gyere dolgozni, mert nem biztos, hogy eljön. Nyírmihálydiban a cigány lakosság nagy része egyik napról a másikra él. Várják a postást, hogy hozza a segélyt. Amiből a közműdíjakat nem fizetik be. – Sem a kommunális adót, sem az elektromos áramot, sem a szemétszállítás árát nem fizetik be, és le se tudjuk vonni tőlük, a törvény értelmében ugyanis munkajövedelemből vagy nyugdíjból vonhatunk le, de a szociális segélyekből nem. Egyedül a vízdíjat fizettetem ki velük itt a hivatalban, amikor fölveszik a lakástámogatást. Az általuk használt elektromos áramot nekünk kell kifizetni. A szemétszállításra sem áldoznak ezer-ezerkétszáz forintot, inkább szemétdombon élnek. Hogy ebben semmi túlzás nincs, arról magunk is meggyőződhettünk a falu utcáin. Az ajtajukat, ablaküvegüket vesztett házak kidőlt-bedőlt kerítésein színes rongyok lógnak, a kerteket fölveri a gaz, amelyben a legváltozatosabb szemét tarkállik. Tulajdonképpen csoda, hogy nem törnek ki járványok. – Az elmúlt tizenhat év alatt tizenhat háziorvosunk volt. Egyik sem maradt itt. A mostani nem is hajlandó itt lakni, pedig nemrég szépen rendbe hoztuk a szolgálati lakást. De inkább naponta jár ki ide, mert fél, hogy éjjelente okkal, ok nélkül felhívják a cigány családok, hogy azonnal menjen ki hozzájuk. A védőnő is sokszor panaszkodik. El se tudják képzelni, hány olyan gyerek van, aki nem kapja meg a kötelező védőoltást. És ha megkérdezzük az anyját, miért nem vitte el oltásra a kicsit, azt feleli, hogy beteg volt a gyerek. De hát egész évben csak nem beteg! – sorolja a problémákat keserűen Nyisztor Ferenc. Ami a közbiztonságot illeti, Nyírmihálydiban szerencsére még nem volt példa olyan brutális bűncselekményekre, mint az olaszliszkai lincselés. A kisebb-nagyobb lopások azonban mindennaposak. – Sajnos nincs a faluban állandó rendőrőrs. A nyírlugosi rendőrőrshöz tartozunk, a nyírbátori rendőrkapitányság felügyelete mellett. Egy körzeti megbízottunk van, s olyan feltételek mellett dolgozik, hogy nem tud állandóan jelen lenni. A lopásokon kívül jellemző a garázdaság. Nagyon sok idős, megfáradt ember él Nyírmihálydiban, akiket zaklatnak, összetörik a kerítésüket, a házuk előtti kis ülőpadokat a kocsmából éjszaka hazafelé tartó cigányok. A segélyek kifizetésekor sok férfi egyenesen a kocsmába megy és elveri a pénzt a játékgépen, illetve elissza. Súlyos gond az áramlopás is. Mi az E.ON-tól, az észak-magyarországi áramszolgáltatótól kapjuk az áramot. Ez nem gondolkodik sokat: ha valaki nem fizet, néhány fölszólítás után lekapcsolja az áramot. Innentől kezdődnek a bonyodalmak. Egy vékony rézdróttal és egy pecahoroggal bevezetik a távvezetékről az áramot a lakásba. Lesz világítás, tudnak tévét nézni, esetleg elektromos olajradiátorokat kapcsolnak be és ragyogóan elvannak. Csakhogy ezt is a tisztességes embereknek kell állni. Akiket bosszant, hogy miközben ők tíz-tizenötezer forint villanyszámlát fizetnek, a szomszédjuk ingyen használja az áramot. Negyvenkét háznál így csatlakoztak rá a vezetékre – mutatja be az áldatlan állapotokat a falu elöljárója. Korábban az önkormányzat tűzifával segítette a rászorulókat, de az ehhez adott állami támogatás megszűnt, mivel dupla családi pótlékot vezettek be, ami azonban összegét tekintve ugyanannyi, mint korábban. Nyisztor Ferenc szerint ez egy politikai húzás volt. A polgármester szerint a segélyezési rendszert teljes egészében át kell alakítani, mert a jelenlegi struktúra nem egyéb kidobott pénznél. – Sokan nagyon jól élnek a segélyekből, hiszen olyan autókat lízingelnek, amit egy dolgozó, mondjuk tanár házaspár nem merne vállalni a fizetéséből. Itt is van ilyen, a faluban. Rá kell kényszeríteni őket arra, hogy a munka legyen az elsődleges. Ha maguk keresnék meg a pénzt, talán jobban megbecsülnék a környezetüket is. Ma vannak olyan lakások, amelyekbe tragédia bemenni. Számos szocpolos lakás épült korábban, átadták őket ablaküveggel, bejárati ajtóval, mindennel. Ma alig van tető, nincs üveg, az ajtó helyén nejlon. A falu cigánysorán haladva megállapítjuk, hogy a polgármester szavaiban szemernyi túlzás sincs. Csoda, hogy némelyik ház nem omlott még össze. Az ajtókat, ablakkereteket, a tetőszerkezet egy részét eltüzelték, az üveg rég kitörött. A tanulmányút hamar véget ér. Az itt élő cigányok meglehetősen agresszíven reagálnak megjelenésünkre. Az egyik házból többen kitódulnak, és félreérthetetlen stílusban adják tudtunkra, hogy nem örülnek nekünk. – Mi a f…t csinálsz, szakállas g…i? – kiabál rá a DVTV velünk tartó operatőrére egy nagy darab cigány fiatalember. Egy idősebb pedig fennhangon ismételgeti, hogy be fog minket perelni. Szégyen a futás, de hasznos, mivel egyre többen jönnek elő, elhajtunk az autóval. Nyírmihálydinak két országgyűlési képviselője is van. Az egyik Simon Miklós a Fidesz részéről, a másik Veres János pénzügyminiszter. Mindeddig azonban egyikük sem állt elő olyan törvényjavaslattal az országgyűlésben, amely a szociális juttatások rendszerének átalakítását kezdeményezte volna, hogy az élősködés helyett az a munkára ösztönözzön. De más képviselők sem jeleskedtek a megoldások keresésében. Pedig a baj napról napra nő. Arra a kérdésünkre, hogy a helyzet orvoslása érdekében Nyírmihálydi magyar lakossága megkísérelt-e valaha is összeszerveződni, nemleges választ kapunk, mondván, a magyarság fél, mivel a többség öreg és kiszolgáltatott. Így hát nincs, aki betartassa a játékszabályokat. A kisebbségi önkormányzat konstruktív együttműködése esetleg reményt adna az előrelépésre, de különösebben hasznos cselekedetet nem mutattak még föl. Nyírmihálydi története az 1200-as évekig nyúlik vissza. Az elmúlt öt évben azonban szocpolos lakásokon kívül itt ház nem épült. A magyarok jó része nyugdíjas, a fiatalság menekül innen. Sokan panaszkodni sem mernek, mert onnantól kezdve pokol az életük. Aki nem ismeri ezt a világot, fogalma sincs, milyen az, ha valaki nyolcvanévesen egyedül reszket a házában. Nyírmihálydi élő tragédia. A magyar lakosság tíz éven belül elenyészik és csak cigányok maradnak a faluban. És akkor jobb lesz? Ágoston Balázs