Trianon ma is ható mérge

– Miért hallgat a Trianon-kérdésről a Nyugat, immár több mint száz éve?

– A miniszterelnök úr tusványosi beszédei korábban is érintettek olyan témákat, amelyek heves reakciókat váltottak ki. Mostani beszédében a román demarsot idézve azt mondta, idézem, „elgondolkoztam, hogy mire gondolhatnak. Azt hiszem, hogy Erdélyre és Székelyföldre. De mi sohasem állítottuk, hogy ezek román területi egységek lennének.” Ennek a mondatnak Trianon és a beszéd helyszíne is történeti kontextust adott. A hallgatás kérdésében érdekes, hogy ez nem feltétlenül volt mindig és teljesen így. Még 2021-ben jelent meg a Magyarságkutató Intézet kiadásában A trianoni békediktátum ratifikációja külföldön című tanulmánykötet, amelynek egyik szerkesztője voltam.

Ebből is kiderül, hogy az angol parlamentben például igen komoly viták folytak a ratifikáció során, még ha érdemben nem is befolyásolták az eseményeket. De említhetném a közismert angol Harold Harmsworthöt, vagyis Lord Rothermere-t, vagy a kevésbé ismert holland postamestert, A. G. M. Abbinget is, aki megtanult magyarul, könyvet írt Magyarország tragédiájáról, és kutatásaim során kiderült, hogy komoly kultusza volt idehaza, 1933-ban például beszédet mondott a Miskolci Állami Hunfalvy Gimnáziumban. Amúgy mint történész én mindig is recepciótörténeti, azaz értelmezési és tankönyvkutatási szempontból foglalkoztam Trianonnal. Vagyis azt vizsgáltam, miként fogadta a békediktátumot a magyar társadalom, mit gondolt róla, és mit tartalmaztak, tartalmaznak Trianonról és a Horthy-korszakról a tankönyvek.

– A hallgatás nem a bűnösök lelkiismeret-furdalását jelenti?

– A múltbéli traumákról általában az okozók hallgatnak inkább, vagy ha beszélnek róla, akkor értelemszerűen teljesen más szemszögből teszik, mint a traumát elszenvedő fél. A magyar történelmi tudatnak szerves része több, Trianont megelőző és gyakran vele együtt említett múltbéli megrázkódtatás, mint például a tatárjárás vagy a mohácsi csata. Egy távolabbi, de népszerű, általam kutatott témát hoznék fel párhuzamként a traumák kezelésére. A mohácsi magyar csatavesztést nem sokkal követte a spanyol armada 1588-as angliai inváziós kísérletének bukása. Ezzel nemigen foglalkozik a spanyol emlékezetpolitika. Az angol fél viszont hatalmas nemzeti győzelemként ünnepli mind a mai napig. Igaz, kevésbé hangsúlyozza, hogy a tengeri viharoknak, időjárási körülményeknek mekkora szerepük volt a spanyol kudarcban.

– A két világháború közötti magyar kollektív társadalmi tudat központi eleme volt Trianon revíziója. Hogy állunk ma? Miért olyan vegyes, illetve halványuló a társadalomban róla alkotott kép?

– Még 2020-ban jelent meg Bordás Sándor A magyar kultúra történelmi traumái című kötete, amelyet többek között én is recenzeáltam. Ez egy hallatlanul izgalmas kutatási napló, amely a pszichológia általános eredményeit és a történelmi traumák problémáját illeszti össze úgy, hogy egy reprezentatív mintaként választott embercsoportot kérdőívez, majd a pszichológiai statisztika módszereivel kiértékeli a válaszokat. A kötet már előszavában megállapítja, idézem, „a mai magyar kultúra markáns megosztottsága, különösen a nemzeti értékek területén, valószínűleg egyedülálló jelenség Európában, melynek gyökereit szintén a szocializációs folyamatokban kereshetjük”. A kutatási eredmények közül figyelemre méltó, hogy a megkérdezettek számára a legnagyobb történeti csapás a trianoni békediktátum volt, a jobboldali beállítottságú alanyokat mélyebben érintették a múltban elszenvedett vereségek, továbbá a megkérdezettek az összes felsorolt trauma közül a trianoni diktátumban látták a legkevesebb pozitív mellékhatást vagy következményt.

– A pártállam idején az iskolák azt tanították, hogy Magyarország megérdemelte Trianont. De utóbb még Kovács László szocialista külügyminiszter is a diktátum feltétel nélküli elfogadására, sőt elfelejtésére célzott „merjünk kicsik lenni” ajánlásával. Honnan ez a szégyenletes megalkuvás?

– Mint mindennek, ennek is számos oka van. Borvendég Zsuzsanna kolléganőm két tényezőből vezette ezt le. Az egyik a kommunista internacionalizmus és ennek részeként a népek barátságának mítosza, amely nem tűrte meg a nemzeti tendenciákat Trianon kérdésében, hiszen minden állam egyformán a szovjet blokk tagja volt. A másik tényező pedig a szovjet oszd meg és uralkodj elve volt, amely Trianont hatalomtechnikai eszközként használta, hogy fenntartsa a viszályt az uralma alá került népek között.

– Hódít az a pragmatista beállítódás, amely azt mondja, ne búsongjunk, ne sajnáltassuk magunkat a diktátum okán, inkább tegyük mindennapi dolgunkat. No de túlteheti-e magát bármely ország is Trianon-mértékű megcsonkításán?

– Nem tudom, mennyire elterjedt nézet ez, ugyanis gyakran azt érezzük elterjedtnek, amivel sokat találkozunk személyesen, és ezt az egyéni élményünket terjesztjük ki globálissá. Én pszichológiai érdeklődésemnél fogva inkább úgy gondolkodnék, hogy ez egy múltbéli trauma, amellyel kezdeni kell valamit, vagyis önreflektív módon fel kell dolgozni. Ennek számos módja van, és történhet egyéni vagy közösségi szinten. Olyan narratívákat érdemes alkotni, amelyek a feldolgozást segítik. A gyásznak általában véve helye van a veszteségfeldolgozási folyamatokban. A hazai politika is számos lépést tett a kollektív feldolgozás érdekében, például június 4-ét a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította. Az erről szóló törvényjavaslat a harmadik paragrafusát idézem, „a Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

– Szlovákia és Románia dühösen reagált Orbán Viktor beszédére. Van bármiféle esély Trianon velük való kibeszélésére?

– Miniszterelnök úr tusványosi beszédét úgy kezdte, idézem, „román hadakon átvágva érkeztünk meg ide, de mi inkább szeretnénk őket fogadóbizottságnak lát­ni, amire jó okunk van, mert a kereszténységért folytatott európai küzdelmünkben nekünk, meggyengült latin keresztényeknek szükségünk lesz a román ortodoxiára is”. Ez jelzi a kettősséget, mert szembenállások és együttműködések határozzák meg az államok viszonyát, amelyet mindig befolyásolnak a múltbéli konfliktusok, de a jelenlegi, aktuális politikai-gazdasági körülmények változásai is. Miniszterelnök úr beszédében a politikai döntések szempontjából három idősíkot különített el, a taktikait, a stratégiait és a történelmit. Ezt alkalmazva a kérdésére, az utóbbiban látom esélyét hosszabb távon a kibeszélésnek.

– A román demars eleve sértő volt, de árulkodó is egyben. Mintha előre tartott volna Bukarest attól, hogy Trianon és következményei szóba kerülnek a Tusványoson. Ennyire fél a román elit a történelemtől?

– A posztmodern történetfilozófia néhány megkülönböztetéssel él, úgymint a múlt objektív és megtörtént, a történelem pedig egy róla készült narratíva, elbeszélés, amely szükségszerűen valamilyen mértékben szubjektív, és meghatározzák azok a múltbéli tények, amelyekről szól, de befolyásolják a narratívát létrehozó személy gondolatai, érzelmei és saját jelene is. Nehéz megítélni tehát, hogy ha van félelem a kérdésben, akkor az a múlttól vagy a jelenben elhangzott magyar nemzeti szempontú múltértelmezéstől, esetleg a szóba kerülés puszta tényétől, tartalmától vagy hangvételétől keletkezett-e.

– Az EU hallani sem akar Trianonról. Még az őshonos kisebbségek ügyével sem hajlandó foglalkozni, a székelyek autonómiatörekvéseivel pedig pláne nem. Ez már a brüsszeli föderalizmus hatása?

– Nem vagyok a brüsszeli politika szakértője, de ha alaposan meghallgatjuk a miniszterelnök úr beszédét, akkor annak alapján ez releváns ok-okozati összefüggés. Magyarország 2004, Románia pedig 2007 óta tagja az Európai Uniónak. Ebből következően az EU hatalomtechnikai érdeke nem az, hogy autonómiatörekvéseket támogasson, amelyek vélhetőleg nyílt és nem is pusztán verbális konfliktusokat szülnének az érintett tagállamok között.

– Ma hogyan, hányféle narratívában tanítja az iskola a békediktátum ügyét? Úgy tudni, vannak tanárok, akik gyorsan átlapoznak fölötte…

– Még középiskolás koromban, 1997 táján a Rákosi-korszak tárgyalásakor megkérdeztük fantasztikus idős tanárnőnket, hogyan tanította a történelmet a szocializmusban. Azt válaszolta, hogy ismerte az osztályokat, tudta, van-e valaki, aki jelent a diákok közül. Ahol volt, ott a szocialista narratívát tanította, ahol nem, ott az igazat. Ebből a számomra máig emlékezetes válaszból az is következik, hogy megvizsgálhatjuk az oktatás jogi szabályozóit, például a Nemzeti alaptantervet vagy a tankönyveket és azok tananyagtartalmát. Én az utóbbit figyelem számos történelmi téma, például a pozsonyi csata, a Hunyadiak, Mohács, a tizenöt éves háború, a vörös- és a fehérterror kapcsán, hiszen a közoktatás és a köznevelés rendszere meghatározó élmény és narratívaképző elem. Ugyanakkor ami az órákon elhangzik, az nem feltétlenül felel meg ezeknek a látható szabályozóknak. Mindenkinek van élménye a történelemoktatással kapcsolatosan, és hajlamos azt generalizálni, vagyis lehet, hogy létezik olyan történelemtanár, aki gyorsan átlapoz Trianon felett, de nem tudom, hogy ez mennyire lehet általános. Trianon okai és következményei jelenleg hangsúlyosan szerepelnek az általános és középiskolai tankönyvekben. Az, hogy több ezer történelemtanár mit tanít bizonyos témákról, legfeljebb kérdőívvel vizsgálható. Ilyen kutatásokból kiderült, hogy a megkérdezett középiskolai tanárok négyféle okcsoportot tanítanak Trianon kapcsán. Az elsőbe az olyan klasszikus magyarázatok kerülnek, mint például a háborús vereség, a másodikba a hazai baloldali politikai fordulat, például a Tanácsköztársaság, a harmadikba a francia politika magyarellenessége, a negyedikbe pedig a Magyarországgal szembeni nemzetközi támadások, például a szabadkőművesek ténykedései. A felmérés szerint a klasszikus magyarázatot gyakorlatilag minden történelemtanár tanítja.

– Valóban a legtöbb elemző az első világháborútól indul, ha a diktátumról van szó. Pedig a baj a török hódoltságnál kezdődött. Mint ahogy arról sincs igazán szó, hogy a győztesek a kommün miatt nem hívták tárgyalóasztalhoz Magyarországot…

– Az, hogy hol kezdődött a baj, azaz milyen okig lehet visszavezetni Trianont, nagyon nehéz kérdés, hiszen az oktársítás mentális tevékenység, és meglehetősen egyéni. A mohácsi csatavesztés felvetése mint Trianon oka legalább harmincéves elképzelés. Rendkívül jónak és a közoktatásban is hasznosnak gondolom ennek az összefüggésnek az átgondolását, éppen ezért is írtam erről a kérdésről az egyik legpatinásabb hazai szakfolyóiratban, a Történelemtanítás.hu online fórumon, amely 2020-ban számos történészt, tankönyvszerzőt és gyakorló történelemtanárt szólaltatott meg a trianoni diktátum kérdésében. Ugyanakkor szerintem még a mohácsi csatánál is messzebbre lehetne visszamenni. Mindenesetre a mohácsi csata azért merül fel, mert az ezt követő oszmán megszállás alapvető töréseket okozott hazánk demográfiai folyamataiban és nemzetiségi összetételében. Persze a trianoni diktátum okainak felgöngyölítése a mohácsi csatáig nem általános gyakorlat az általános és középiskolai történelemtanításban. Ennek számos oka lehet, tapasztalataim szerint az általános és középiskolai történelemtankönyvekbe lassan vagy gyakran csak korlátozottan kerülnek be az újabb történettudományi eredmények, míg néhány, történészek által bizonyítottan valótlan történet viszont sokáig benn marad. Az biztos, hogy Trianon és Mohács nem pusztán helynevek, hanem a hazai közoktatás, a politika és a közgondolkodás kitörölhetetlen szimbólumai.