– Alig múlt négyéves, amikor a görög polgárháborút követően Magyarországra érkezett. Történész-szociológusként a 90-es évek végén a magyarság sorskérdésével, Trianonnal kezdett el foglalkozni. A görög nemzet életében volt Trianonhoz hasonlítható trauma?

– Minden nemzet történelmében van olyan esemény, amely felér azzal a traumával, ami a magyarokkal történt 1918 és 1920 között. A görögök trianonja 1919 és 1922 között zajlott. Mivel Törökország nem írta alá az első világháborút lezáró sevres-i békeszerződést, így számára – ahogyan a görögöknek is – a háború tovább folytatódott, ami újabb áldozatokat követelt. Ennek a háborúnak a súlyos következménye a lakosságcsere is. Ennek során másfélmillió, Törökország területén élő görögnek, köztük az én szüleimnek is, el kellett hagynia az otthonát, s közel félmillió töröknek pedig Görögországot.

– Görögországnak hogyan sikerült feldolgoznia ezt?

– Természetesen ezt nem lehetett egyik pillanatról a másikra kiheverni. Ráadásul a háborúban teljesen lepusztult görög társadalomnak kellett gondoskodnia az áttelepültek óriási, igen szegény rétegéről. Mindez igénybe vette a tűrőképességüket. Egyre jobban látszott a nemzet megosztottsága, amely főleg az 1946–49-es polgárháborút követő évtizedekben éleződött ki. A nemzeti megosztottság és a gyűlölködés nagyon megviselte a görögöket, a társadalomban állandósultak a feszültségek csakúgy, mint ma Magyarországon. A nyolcvanas évektől Görögországban változni látszott ez a jelenség, s 1986-ban szimbolikusan is megbékéltek: a televízió nyilvánossága előtt a polgárháború két legendás, bal- és jobboldali vezére kezet fogott egymással. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének ma Görögországban heves parlamenti összecsapások, de az utca embere már nem annak alapján tesz különbséget, hogy ki baloldali és ki jobboldali.

– Kutatásai során nem gondolt arra, hogy azokhoz a történészekhez csatlakozik, akik már korábban is foglalkoztak ezzel a témával?

– Ez szóba sem jöhetett. Először is akkor kevesen foglalkoztak Trianonnal. Arra nem is gondoltam, hogy azokhoz forduljak, akik meghatározó szerepet játszottak a magyarországi történelemszemlélet alakításában. Sajnos ma is az úgynevezett udvari történetíróknak a véleménye a mérvadó. Sokan ahhoz tartják magukat, amit ők írnak és mondanak. Ez persze nem baj, de miért nem lehet elfogadni és támogatni az ettől eltérő kutatói gondolkodást és szemléletet? Egyoldalúan nem lehet a történelmet megközelíteni.

– Mik azok a főbb pontok, amiket máshogyan lát Trianonnal kapcsolatban, mint az úgynevezett udvari történetírás?

– Főképp a baloldali liberális szemlélettel nem tudok azonosulni, akár szociológiáról, akár történettudományról van szó. Mert a tudatos hamisítás megöli a tudományt. Mondok egy példát: tévesnek tartom Károlyi Mihály személyiségének, munkásságának mai, „hivatalos” megítélését, és azt, ahogyan őt a magyar közvéleménnyel próbálják elfogadtatni. Eközben Tisza Istvánról alig szólnak, akinek a személye messze kimagasló ebben a korban. Azt hiszem, hogy Tisza Istvánról, aki a magyar nemzet érdekeit a legmesszebbmenőkig figyelembe vette, nemcsak szobrot, hanem tudományos intézetet is érdemes lenne elnevezni. Tehát kell egy másik szemlélet, mert fontos, hogy ütközzenek a vélemények. A mi tevékenységünknek, amit 2007 óta a Trianon Kutatóintézetben folytatunk, ez is az egyik célja. Folyóiratunk, a negyedévente megjelenő Trianoni Szemle szemlélete és színvonala választ jelenthet nemcsak az érdeklődőknek, hanem az elfogadott, hivatalos álláspontnak is.

– Ma a politikai törésvonalak mentén megosztott a társadalom Trianont illetően. 1920 és 1947 között volt egységes álláspont a kérdés megítélésében?

– A két világháború közötti Magyarországon a baloldaltól a jobboldalig mindenki támogatta és áhította a revíziót, néhány csoportot, mint például a baloldali radikális Jászi Oszkárékat, kivéve. A trianoni békediktátum szinte letaglózta a nemzetet. Ennek ellenére 1920 után elkezdődött az ország konszolidációja, s tíz éven belül nemcsak gazdaságilag, hanem mentálisan is a térség egyik legjobban fejlődő és emelkedő nemzete lett, Csehszlovákia mellett. Ehhez hozzájárult Bethlen István, Klebelsberg Kuno, Teleki Pál, Hóman Bálint és mások nemzetépítő tevékenysége is.

– Mi lett volna, ha Magyarország nem írja alá a békeszerződést?

– Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy ezt megtagadja, mint Törökország. Persze akadnak, akik azon az állásponton vannak, hogy nem kellett volna aláírnunk a diktátumot. De akkor nemcsak a szövetségesek szállnak meg minket, hanem a románok, a szerbek, akik már úgyis bent voltak az országban. Súlyos következménye lett volna ennek, most ezt nem is tudjuk felmérni.

– A Trianonban elszalasztott lehetőségekhez sok illúzió tapad. Az egyik például az, hogy a Népszövetségnél, amelynek később Apponyi is tagja volt, ki lehetett volna használni a Millerand-levél adta lehetőségeket.

– A levélben az állt, hogy ha a határmegállapító bizottság a helyszínre érve szükségesnek látja, hogy az egyes helyeken a szerződésben megállapított határt módosítani kell, akkor jelentést tehet a Nemzetek Szövetsége Tanácsának. A levél szerint a kisebbségek problémáit is a Népszövetség keretein belül kell majd megoldani. Ez azonban illúzió volt. A Népszövetséghez Magyarország részéről sok-sok beadvány érkezett, de ezeknek nemcsak a magyar politika erőtlensége miatt nem volt foganatjuk, hanem azért sem, mert jóval erőteljesebb volt a kisantant országok akarata és befolyása. A Népszövetség tárgyalt, tárgyalt, de a magyarokat érintő egyetlen kérdés végére sem tett pontot.

– Közszájon forgott az is, hogy a békekötéstől számított 50 éven belül a diktátum semmisnek tekintendő, így az 1990-es években az Antall-kormány felelőssége is felmerül a revízió lehetőségének elmulasztásával kapcsolatban.

– Valóban születtek legendák arról, hogy ötven év után újra lehet tárgyalni a trianoni békeszerződést, de erről szó nem volt. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Trianont felülírta a párizsi béke 1947-ben. Ma már olyan változások történtek a lakosság etnikai arányaiban, hogy illúzió lenne arról beszélni, hogy „vissza a történelmi határokat!”. Egy esetleges revíziónak különben is fontos tényezői hiányoznak. Először is a magyar önismeret és nemzeti identitás oly gyenge, hogy a revízió fel se merülhet. Milyen tényezők magyarázzák ezt? Például a nagyhatalmi akarat hiánya, a kilencvenes években aláírt alapszerződések, a magyar haderő állapota, a környező országok erősödő nacionalizmusa. Ebben a magyar értelmiség felelőssége is vitathatatlan.

– Sokat hangoztatott érv a trianoni trauma megoldására az Európai Unióhoz történt csatlakozás.

– Az uniónak nincs olyan szervezete, amely a kisebbségekkel foglalkozna, ebből a szempontból ugyanúgy tehetetlen, mint a Népszövetség volt. A határok felszámolása, átjárhatósága önmagában nem megoldás, mert Trianon problémája nem egyszerű határkérdés. Ahhoz, hogy határokon átívelő nemzetegyesítés következzék be, előbb belül kellene egyesíteni a nemzetet.

– Ha nem az uniós tagság és nem a határrevízió, akkor mi lehetne a kérdésre a megoldás?

– A Trianon-szindróma nem csak bennünk van. A Trianon-fóbia szomszédaink lelkében lakozik elsősorban. Ezért erősödik a magyargyűlölet, az agresszivitás bennük. Amióta ugyanis az unió tagja Románia és Szlovákia, azóta kormányzati szinten folyik a szélsőséges és nacionalista politika a magyarokkal szemben. A szomszédos országoknak demokratizálódniuk kellene, mert ahol ilyen erős a nacionalista ideológia és magyargyűlölet, ott nem beszélhetünk demokráciáról. Ha ez a demokratizálódási folyamat kiteljesedik, akkor talán megszűnik magyarok félelme, megáll a határon túli magyarok nyelvvesztése, és az asszimiláció. A megoldás a területi autonómiák és a teljes kisebbségvédelem. Az uniónak nem szabad kettős mércét alkalmaznia az autonómia kérdésében. Ha valahol már vannak működő autonómiák, akkor miért nem lehetséges ez a Székelyföldön és a Felvidéken is? De először a saját portánkon söpörjünk! Nézzünk szembe azokkal a problémákkal, amelyekkel az ember naponta szembetalálja magát. Véget kell érjen a neoliberális szemlélet kizárólagossága. Ideje véglegesen elvetni azt a tévhitet, hogy aki nem áll be a neoliberálisok diktálta sorba, az nacionalista, rasszista, elvetemült gazember. Közösen, egészen más szemlélettel kell megkísérelni a magyar nemzetet önismeretében és hitében megerősíteni.

Usztics Anna