Az utóbbi húsz évben két magyarországi lőtéren volt tűz

A hatalom mindig félt a fegyvertől. Ma Magyarországon a korábbi gyakorlattól eltérően nem kormányrendelet, hanem törvény szabályozza a fegyverviselést. Óriási baklövést követtek el ezzel a jogalkotók, mert potenciális bűnözőnek tekintenek minden fegyverrel rendelkező állampolgárt, ahelyett, hogy szétválasztanák a legális és az illegális fegyvertartókat – mondta a Demokratának Hidvégi Győző, a Műegyetemi Természet- és Sporttudományi Egyesület lövész szakosztályának vezetője.

– Mi okozta a lőtéren a tüzet?

– A helyszíni szemlék lezárultak, három bizottság próbálja kideríteni, miért kapott lángra a gumifal. A lőtérre nézve eddig semmilyen terhelő adat nem került elő.

– Önt többször meghallgatták a vizsgálat során, mire voltak kíváncsiak a rendőrség, a tűzoltóság, illetve a katasztrófavédelem szakemberei?

– Elsősorban a lőtér műszaki berendezéseinek állapotát vizsgálták a helyszíni szemle során. Előírás, hogy a lőtéren két poroltó legyen, ehelyett négy volt. Az automata, a mechanikus tűzjelző, a ventillátor, és a vészvilágítás is kifogástalanul működött a tragédia estéjén. A tűzoltósághoz a két tűzjelzőről, illetve az egyik lövészeten résztvevő tagtól telefonon is befutott a segélykérés. A rendőrség ellenőrizte, hogy minden fegyverhez megvolt-e az engedélyünk, legális volt a lövészet és az ott használt eszközök. Mindent rendben találtak.

– Mi történt azon a kedd estén pontosan, hiszen három tűzoltó meghalt?

– A nyári hónapokban többnyire szünetel a lőtér, mivel főleg az egyetemisták használják. A fiamnál, aki szintén rendelkezik lövészetvezetői képesítéssel, jelentkezett három klubtag, hogy szeretnének lőni. Engedélyt adtam, elméleti oktatás után körülbelül száz lövést adtak le. Két egyetemista lőtt, a harmadik nézőként volt jelent. Az utolsó lövéseket a fiam adta le, majd felnézett és látta, hogy füst gomolyog a gumifalból. Kiadta a vezényszót, hogy: „Tüzet szüntess! Üríts!”, majd odarohant, hogy megnézze, mi történt. Lekapcsolta a ventillátorokat, hogy a levegő ne táplálja a tüzet és a hátulról a szellőzőrendszeren át megpróbálta eloltani. Látta, hogy reménytelen a dolog, nem éri el a tűzfészket. Előrement, hogy segítsen társának szemből elfojtani a tüzet. A harmadik személy ezzel egy időben hívta a tűzoltókat, de ekkorra már működésbe lépett az automata tűzjelző, és bekapcsolták a mechanikus riasztást is. A tűzoltók így három forrásból értesültek a tűzről. A fiam úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nem tudják eloltani a tüzet, ezért ki kell üríteni a lőteret. Az egyikük kihozta a lőszereket tartalmazó dobozt, a tűzoltókat már az egyetem aulájában várták meg. Itt el kell, hogy oszlassak egy tévhitet, nem igaz, hogy az egyik gyerek el akart szaladni a helyszínről. Mindenki ottmaradt az aulában és megvárták a mentőket. A tűzoltók fantasztikusan gyorsan ideértek, a fiam közölte velük, hogy senki sincs a pincében, az anyagi veszélyeztetettség pedig minimális. Ezután megpróbálta útbaigazítani a tűzoltó felderítőket a pincerendszerben, majd felajánlotta, mivel rendelkezik polgári védelmi kiképzésben, lemegy velük a lőtérre. A szakemberek odalenn úgy látták, hogy polgári személynek nincs keresnivalója a mélyben, ezért feljöttek a fiammal együtt és erősítést kértek. Utána visszamentek a pinceszintre, feltehetően azért, hogy meggyőződjenek arról, tényleg nincsen senki odalenn. Nem szeretném csorbítani a tűzoltók érdemeit, mert amit csináltak, az fantasztikus, de az igazság az, hogy a lőtérről senkit sem kellett kimenteniük. A fiam azt mondta, hogy: „Apa, tudom, milyen a pokol, mert egy szeletet láttam belőle”. Minden elismerésem a tűzoltóké, én a világ minden kincséért le nem mentem volna oda, de ők gondolkodás nélkül visszarohantak.

– Ekkor következett be a tragédia, ami után sokan, sok mindent átgondoltak… Többek között azonnali lehetőséget kaptak a tűzoltók a Városházától infrakamerák, személyi riasztók beszerzésére. A lőtér a vizsgálatok szerint megfelelt a biztonsági előírásoknak, mivel lehet a jövőben tovább növelni a biztonságot?

– Az utóbbi húsz évben két magyarországi lőtéren volt tűz. Az egyik oka ismeretlen, a másikat elektromos rövidzárlat idézte elő. A hazai lőterek 80 százaléka ugyanolyan technikával működik, mint amilyen a Műegyetemen van. A jogszabályok, amelyek alapján ma az engedélyezés zajlik, több mint húszévesek, a technika és az idő is túlhaladta már ezeket. Az egyesületünk éppen emiatt kezdte el legyártatni azt a speciális eljárással készült acél lövedékfogó falat, amellyel kiküszöbölhető lenne a gumi használata a lőtereken. Sajnos, ezzel egy hónapot késtünk, akkorra készült volna el az új biztonsági berendezés. A gyártását leállítottam, mivel a tragédia után a rektor jelezte, hogy valószínűleg bezáratja a lőteret. Bízom abban, hogy még átgondolja ezt a kijelentését a történeti hagyományainkra és tudományos tevékenységünkre tekintettel. Azt hiszem, ha ez a sajnálatos eset egy vegyészeti karon történt volna, utána talán nem szüntetnék meg a vegyipari szakemberek képzését.

– Milyen múltra tekint vissza a lőtér, illetve az egyesület?

– A lőtér száz éve alakult katonai célból, aztán polgári használatra is alkalmassá tették. A háború után, amikor rendbe hozták a lőteret, a hatalom úgy döntött, hogy a lövészsport csak valamilyen fegyveres testülethez csatolva működhet. Az egyesület ezért először a Szabadságharcos Szövetséghez, majd a Magyar Honvédelmi Sportszövetséghez, aztán a Magyar Honvédelmi Szövetséghez tartozott. Az egy évszázados történelmünkben csak rövid időre szünetelt a lőtér, 1956 és 1959 között.

– Miért?

– A hatalom bezáratta a lőteret, mert 1956-ban túl jól lőttek az egyetemisták. A rendszerváltáskor az objektumot a Műegyetemen működő Műegyetemi Természet- és Sporttudományi Egyesület vette át. Szerződésben állunk az egyetemmel, oktató lőterünkön kutató- és sportszakosztály működik, így szervesen kapcsolódunk az intézmény oktatási tevékenységéhez.

– Milyen a mostani hatalom viszonya a fegyverekhez, illetve a fegyverrel bánni tudó polgárokhoz?

– A hatalom mindig félt a fegyvertől. Ma Magyarországon a korábbi gyakorlattól eltérően nem kormányrendelet, hanem törvény szabályozza a fegyverviselést. Óriási baklövést követtek el ezzel a jogalkotók, mert potenciális bűnözőnek tekintenek minden fegyverrel rendelkező állampolgárt, ahelyett, hogy szétválasztaná a legális és az illegális fegyvertartókat. Beszéltem egy rendőrnyomozóval, aki azt mondta, neki nagyon jó a jelenlegi szabályozás. Mert ha X. Y.-nak lejárt a fegyvertartási engedélye öt nappal ezelőtt, megindíthatja a fegyverrel, lőszerrel való visszaélés gyanúja miatt az eljárást, visszavonhatja a tartási engedélyét és átadhatja az ügyet az ügyészségnek. Még egy kávét sem kellett innia, fel sem kellett kelnie az asztaltól és csinált egy ügyet, megoldotta, lezárta. Ha viszont valakinek van egy illegális fegyvere, azt fel kell deríteni, el kell fogni. A maroklőfegyverek tartásának megnehezítésén kívül elkezdték begyűjteni a rendőrség tagjaitól a nem szolgálati célból tartott fegyvereket is. Hazánk sok mindent átvett már nyugatról, de megint a rossz példát másolta le a fegyvertörvény esetében. Angliában is bevonták a polgári lőfegyvereket, az erőszakos bűncselekmények száma 30 százalékkal megnőtt, Lengyelországban viszont liberalizálták a fegyvertörvényt, 11 százalékára esett vissza a bűnesetek száma. Magyarországon rengeteg pénzbe és utánajárásba került a fegyverviselési engedély megszerzése, emiatt és a mostani intézkedések azt eredményezik, hogy a legális zónából kivont fegyverek átkerülnek az illegálisba.

– Meglátszik az elhibázott szabályozás a lőtér kihasználtságán?

– Évente 200 egyetemista kerül kapcsolatba az egyesületünkkel. Rendszeresen tartunk fegyvertartási vizsgákat is, az elmúlt öt év alatt 3000-en szereztek nálunk érvényes hatósági engedélyt.

– A sporton kívül milyen tevékenységet végeznek a hallgatók az egyesületben?

– Sportélettani kutatással foglalkozunk, a lőtéren megforduló egyetemisták ezért részesei a kutatásnak, megfigyeljük reakcióikat, másrészt szeretnénk megnyerni őket ennek a csodálatos időtöltésnek. Rengeteg diák jár hozzánk az orvosi, az állatorvosi, a közgazdasági egyetemről is, mert azonkívül, hogy megtanítjuk őket bánni a fegyverrel, pezsgő társasági élet zajlik az egyesületben. Ezenkívül együttműködünk a Hadtörténeti Múzeummal és rengeteg hagyományőrző szervezettel is. Előbbinek a legnagyobb segítséget az egyenruhák, a fegyverek, a vezényszavak feldolgozásában tudjuk adni. De rengeteg lelkes amatőr is van, akik egy-egy bandérium történetét, felszerelését, csatáit kutatják és rekonstruálják. A Hadtörténeti Múzeum és a különböző hagyományőrző egyesületekkel való együttműködésünknek köszönhető, hogy számos általunk restaurált, főleg az 1848-49-es szabadságharcban használt fegyver látható a Nemzeti, illetve a Hadtörténeti Múzeum vitrinjeiben.

– Ez lehet a végcél, hogy a fiatalok a magyar hagyományok felé forduljanak, de mi vonzza őket kezdetben a lőtérre?

– A fegyvereket Magyarországon még mindig misztikum övezi. Az elmúlt negyven évben, aki fegyverrel kapcsolatos könyvet olvasott, az már gyanús volt, csak egy szűk csoport kiváltsága volt a lövészet. Emiatt nem alakulhatott ki normális fegyverkultúra hazánkban. A gyerekek a fegyverrel többnyire a televízión keresztül találkoznak, ahol azt látják, hogy: „öljük meg, nyírjuk ki a másikat”, a következményeket nem érzik át. Az én nagyapám nyugdíjas katonatiszt volt, azt tanította, hogy az élet a legfontosabb, azt kell mindenáron védeni. Amikor megkaptam az első légfegyveremet, megtanított az alapokra, kivitt az udvarba, ott volt egy hatalmas bodzabokrunk. Kiválasztotta a legmesszebb ülő verebet az ágon, és azt mondta, lőjem le. Megcéloztam, és eltaláltam. Lelövetett velem öt verebet, aztán a bokor alatt a gyepen sorba rendeztük a madarakat, odatettük a fenyőágakat melléjük, hogy megadjuk a végtisztességet. Aztán a nagyapám rámutatott a középsőre, amelynek szétlőttem a fejét. Na, fiacskám – mondta -, támaszd föl azt a verebet. Ránéztem, de nagyapa, azt hogy lehet?! Látod, fiacskám – kezdte -, ha a világ összes tudósa itt lenne, ezt a verebet már akkor sem tudnák feltámasztani. Az ujjadnak egy pici mozdulatával előidézted azt, amit a világ összes tudósa sem tudna visszacsinálni. Most volt az utolsó alkalom – mondta, hogy úgy vettél el egy életet, hogy annak nem volt különösebb értelme. Elhatároztam, hogy azoknak, akik ide lejönnek a lőtérre, megpróbálok a nagypapájuk lenni.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó lövész legyen?

– Nyugalom, összeszedettség, hihetetlen koncentráció, fegyelmezettség. A mai világban rengeteg negatív és pozitív hatás éri a gyerekeket, egyre gyorsabban terjed körükben az alkoholizmus és a kábítószer-fogyasztás. Aki egyszer beleszagol a puskaporba és rabul ejti, az megtanul uralkodni a teste, az indulatai fölött, és átalakítja az életét. Aki sikerélményt akar a lőtéren, az nem lumpolhatja át az éjszakát, mert másnap remegni fog a keze és nem tud jól lőni. Azok a fiatalok, akik idejárnak, pénzt áldoznak arra, hogy itt sportoljanak. Gyakran rossz érzésem is támad emiatt, mivel önfenntartó szervezet vagyunk, és beszerzési áron kell eladnom a lőszereket. Bejön a gyerek a lőtérre, vesz száz forintért öt lőszert, de nem koncentrál eléggé, nem összeszedett és nem sikerült jól a célzása. Bosszankodik, majd odajön, hogy adjak még öt lőszert és segítsek, javítsam ki a hibáit. Tudom, hogy sokan ilyenkor a másnapi reggelijük árát lövik el, de amikor sikeresen céloz és látom az örömöt az arcán, megnyugszom. Biztos vagyok benne, hogy ez a fiatal boldog, mert megdolgozott azért, hogy elérje célját és nem fog küzdelem és munka helyett inkább füves cigiért sorba állni.

– Folyton csörög a telefonja, kik keresik?

– Volt és jelenlegi diákjaim. Biztatnak és együttérzésüket fejezik ki a történtek miatt. Sokuk életét megváltoztatta az egyesület. Van, akinek az életét mentette meg a lövészet, mert itt derült ki, hogy a jobb szemére gyakorlatilag nem látott. A hétköznapokban ez nem tűnt fel, mert olvasáshoz a bal szemét használta, elküldtem orvoshoz, aki az utolsó pillanatban mentette meg a látását. Az egyetemisták testnevelés címszó alatt is felvehetik a tárgyat, fél év alatt tíz alkalommal kell lejönni a lőtérre. Karácsony előtt jön egy tanuló, hogy most szeretné elkezdeni a lövészetet, lehordtam a sárga földig, hogy a féléves tantárgyat egy hét alatt akarja teljesíteni. Könny szökött a srác szemébe. Aztán annyit mondott: „tavasszal belöktek egy vonat alá és amputálták a két lábamat, kórházban voltam és először a tanulmányi elmaradásomat pótoltam, aztán arra gondoltam, a testnevelésben is behozom a mulasztásom”. El akartam küldeni, mivel felmentése volt a foglalkozás alól. Erre azt mondta, szeretné bebizonyítani a családjának, saját magának azt, hogy teljes értékű ember. Az ilyen ember mindent meg tud csinálni, csak úgy kell feladatot választani, hogy azt meg tudja oldani. Testnevelés címszó alatt én erre vagyok képes – mondta.

– A rektor úr megkereste már a lőtér jövője miatt?

– Nem. Ha úgy dönt a rektori tanács, hogy bezáratja a lőteret, az egyesület más helyszínen tovább működik majd. Hiszen az elmondottak talán igazolják, amit mi itt csinálunk, az egy misszió. Küldetés kettős céllal: hogy fegyelemre, felelősségre, az élet szeretetére és múltunk tiszteletére neveljem a fiatalokat.

S. Cs.