Hirdetés

A Magyar mythológia szerzőjének, Ipolyi Arnold (1823–1886) emlékének szentelt Mítosz és történelem című konferencián jártunk, ezért nem árt már a cikkünk elején tisztáznunk, hogy mi fán terem a mítosz. Szerencsére a konferencia szellemi doyenje, Hoppály Mihály néprajztudós rögtön az elején elárulta, hogyan kell ezt értelmeznünk:

– A mítoszok mondták el a helyes társadalmi viselkedés szabályait, ezek közvetítették az elvárt társadalmi normákat. Mindig is ez volt a mitológia szerepe, tehát nem létezett mitológia nélküli közösség. Nekünk is volt magyar mitológiánk, és ebben nincs semmi meglepő, sok uráli meg törökségi népnek van lejegyzett mitológiája, ezek mind XIX. és XX. századi tudósi rekonstrukciók. Nekünk szintén érdemes ilyen összeállítást készítenünk, hisz a folklóranyag magában foglalja a nép eredetére és a társadalmi szokásokra vonatkozó tudást a régi időkből.

Ezt a hatalmas munkát pedig Ipolyi Arnold (1823–1886) váradi püspök, történész, tudós kezdte el, amikor megírta a Magyar mythológia című könyvét, mely 1854-ben jelent meg. Bár azóta sok idő telt el, és a könyv sok megállapítását már meghaladta az idő, Szabados György történész, a konferencia főszervezője beszédében kiemelte, hogy mindenképpen becsülnünk kell Ipolyiban, hogy könyvét interdiszciplináris szemléletben írta.

– Egy olyan tudós emléke előtt tisztelgünk, aki a XIX. században komolyan vette és alkalmazta saját korának fogalmi keretei között az interdiszciplinaritást, amikor megírta a magyar mitológiát összefoglaló művét. Írott kútfőkre, néprajzi gyűjtésekre támaszkodott, ezen kívül az akkoriban szerény régészeti szakirodalmat is olvasta és értelmezte. A nyilvánvaló túlhaladottsági pontok mellett Ipolyi egyes megállapításai ma is elevenek, és ez tudósi képességeit dicséri.

Korábban írtuk

Hogy mennyire eleven munka volt ez a maga korában, azt jól jelzi, hogy Magyarországon elsőként használta forrásként az 1835-ben megjelent Kalevalát, sőt, idézte Christian Erik Lindqvist régi finn hiedelmekről szóló latinul kiadott munkáját is, de többnyire iráni forrásokra hivatkozott, mert a magyar hiedelemvilág iráni kapcsolatait tartotta a legfontosabbnak.

A magyar mitológia pedig nem valami elvont dolog, hanem a mindennapjaink része. Gondoljunk arra, hogy amikor a Fehérlófia mesét olvassuk a gyermekeinknek, vagy megmutatjuk nekik Jankovics Marcell filmjét, a magyar hiedelemvilág egyik legősibb rétegét keltjük életre.

Somfai Kara Dávid turkológus, mongolista a Fehérlófia történetének keleti párhuzamairól tartott előadást a konferencián. A tudós 1995-ben járt először az Altaj hegységben, Kunkovács László Kossuth-díjas fotográfus kísérőjeként; ekkor találkozott a leghíresebb altaj-telengit eposzmesélővel, Alekszej Kalkinnal (1925-1999). Előadásában elmondta, hogy a telengitek azért különösen fontosak a türk népek folklórjával foglalkozó tudósok számára, mert az Altaj-hegység a nagy vízválasztó a két világvallás – a buddhizmus és az iszlám – között, a hegységtől nyugatra muszlim kazakok, tatárok, baskírok, keletre pedig a buddhista mongolok, tuvák, és más népek élnek.

– A telengitek 50-60 ezren élnek az Altájban, náluk többé-kevésbé tiszta formában fennmaradt az eredeti pogány török hiedelemvilág, ami szerintem fontos a magyar mitológia és a pogány magyar hiedelemvilág rekonstrukciója szempontjából. Diószegi Vilmos is erre a térségre szentelt sok figyelmet – mondta a kutató.

A Fehérlófia történetét pedig megőrizték a telengitek is, egy több ezer soros epikus ének formájában. Ezeket az eposzokat a kajcsi nevű énekesek éneklik. Ám ha azt hinnénk, hogy kívülről megtanulják őket idősebb mesterektről, akkor tévednénk. Somfai Kara Dávid elmesélte, hogy találkozott az Arzsen Kezerek nevű fehér sámánnal, kajcsival, aki azóta sajnos fiatalon elhunyt. Ő egy félig telengit, félig csuvas családból származott, ezért a szülei egymással oroszul beszéltek otthon. Arzsen kamaszkorában sámánbetegségbe esett, és megtanult archaikus telengit nyelven beszélni, valamint a „semmiből” elkezdett több ezer soros eposzokat regélni.

– Tudni kell, hogy ezek az eposzok szent szövegek, melyeket szellemek védenek, a sámán amikor mesét mond, megidézi a szellemeket, a mese szelleme közvetíti a történetet, tehát nem egy betanult szöveget mond el, hanem sámánokhoz hasonló révületi állapotba kerül, és a szellemek kivetítik a lelki szeme elé a történetet. A kajcsik azt éneklik, amit látnak – mondta a kutató.

A Fehérlófiát telengit nyelven Kögüdej Mergen-nek nevezik (Szürke kanca), az eposzt Somfai Kara Dávid magyarította eredeti nyelvből, és még kiadót keres a megjelentetéséhez. A történetet mi magyarok jól ismerjük, hisz Európában csak a Kárpát-medencében gyűjtötték össze ezt a történetet, tehát ősi ázsiai szellemi örökségünk részét képezi.

De a szimbólumokon túl, vajon miről szól a Fehérlófia, avagy a Szürke kanca története? A kutató szerint a történet megfejtéséhez egy baraba tatár sámándobot kell megvizsgálni. A barabák Nyugat-Szibériában élnek, és először Diószegi Vilmos jött rá arra, hogy a – cikkünkben is közölt – dobon ábrázolt figurák a dél-szibériai türk népek mitológiai elemeit ábrázolják.

Ezen a dobon láthatjuk a felső- meg az alvilágot – amit a szent béka és az alvilág ura, Ker-balik, a szörnyeteg képvisel a dob alsó részén – oldalt pedig láthatjuk a baytereket (a szent nyárfát), ami a magyar égig érő fával vonható párhuzamba. A fa tetején fészkel a karakus (egyfajta griffmadár), és láthatunk még három szarvasünőt, melyek gyomrában van elrejtve Erlik kán, az alvilág urának a lelke. A mitológiai szörnyek mellett, a jobbfelső sarokban tűnik fel Kögüdej Mergen hős, lóháton, aki le akarja győzni Erlik kánt, ezért lelövi a három szarvasünőt, hogy elpusztítsa a lelkét.

– Ha ismerjük a Fehérlófia történetét, akkor rájöhetünk, hogy tulajdonképpen ezt meséli el a sámándob rajza. Fehérlófia a délszibériai népeknek egyfajta kultúrhőse, ő az őssámán, aki elutazik az alsó- és felső világba, hogy megmentse szülei lelkét. Bejárja azt a spirituális utazást, amit a sámánoknak is meg kellett tenniük, amikor valakit gyógyítottak. A telengit sámánokat nem avatják be külön szertartás során, mint más környékbeli népek kámjait, ezzel szemben a beavató szertartás során a sámán dobját avatják be, ráadásul úgy, hogy rárajzolják a Fehérlófia történetét. Azáltal, hogy ezt sikerült azonosítanunk, tulajdonképpen tisztáztuk ennek az eposznak a mitológiai hátterét – mondta a kutató.

A konferencia a holnapi napon is folytatódik, a részletes programot itt találják.

A Demokrata korábban interjút is készített Somfai Kara Dávid turkológussal, melyben többek között arról kérdeztük a tudóst, hogy

  • Kik az igazi rokon népeink?
  •  Milyen nyelven beszélhettek a hunok?
  •  Melyik nép zenéjének dallama egyezik 70 százalékban a magyaréval?
  •  És melyik hazai nyelvemléket értik meg a mai kipcsakok?

Az interjút ide kattintva olvashatják el: