Tüköry Lajos kalandregénybe illő életútja

A Zrínyi Kiadó által megjelentett, több mint hatvan képpel illusztrált háromnyelvű – magyar, török, olasz – kötetből kiderül: Tüköry Lajos Spigel Lajosként született Békés vármegyében, a Körösladány közelében található Kamuti-pusztán, a mai Nagykamuton. Apja nemesember volt, és a Wenckheim bárók uradalmi ispánja. E minőségében a főnemesi család híres, arab lovakkal nemesített ménesét is felügyelte, Tüköry Lajos később gyakran emlegetett lovaglótudománya tehát arra vezethető vissza, hogy kölyökként sűrűn forgolódott e ménes körül, több csikót is szoktatott nyereg alá.

A körösladányi katolikus elemi elvégzése után bizonyára Nagyváradon járt középiskolába, és alighanem az ottani jogi akadémián szerzett volna felsőfokú végzettséget, ha nem következik be 1848 márciusa, amikor a Batthyány Lajos vezette magyar kormány létrehozta a nemzeti őrsereget. Spigel Lajos júliusban Körösladányban csatlakozott e sereghez. Ekkor még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét, úgyhogy elméletileg nem csaphatott volna fel, ám a helyi jegyző szemet hunyt eme apróság felett.

A fiatalember 1848 augusztusában vagy szeptemberében változtatta meg a nevét. Csorba László történész, az ELTE professor emeritusa, a könyv szerzője ennek kapcsán Petőfi Élet vagy halál című versére hivatkozik: „Ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezennel én,”. Mint a professzor mondja, ha valaki ekkoriban német nevét magyarra változtatta, azzal azt hirdette, hogy immár nem német, hanem magyar emberként tekint önmagára. Így 1848 őszén már Tüköryként vett részt Arad várának ostromában, és vélhetőleg e harcok során tüntette ki magát annyira, hogy előléptették – egy bajtársa ugyanis 1849 januárjában kelt levelében már őrmesterként említi.

Az 1849 februárjában vívott piski csatában – melynek során a szabadságharcosoknak azt kellett megakadályozniuk, hogy a császári csapatok átkeljenek a Maros bal oldali mellékfolyója, a Sztrigy hídján – ismét bizonyított: az általa vezetett emberek élén átkelt a befagyott folyón, és a túloldalon, az osztrák „térfélen” akadályozta az ellenséget abban, hogy a hídra nyomuljon. Eme akciónak komoly szerepe volt abban, hogy a magyar sereg győztesként került ki a csatából, így hősiességéért ismét előléptetették: tizennyolc és fél éves korára hadnagy lett.

1849 júliusában, a Vöröstorony-szoros védelméért folytatott vesztes csata után az 55. zászlóalj egyik százada élén átlépett az Oszmán Birodalom területére. A Câineni nevű falu előtt az alakulat átadta fegyverét a török haderőnek, és Tüköry remélte, hogy a hadi helyzet változásával a zászlóalj visszatérhet Erdélybe. Augusztusban aztán, amikor a magyar foglyok karavánjával elérte Craiovát, kisebb sokként érte a hír: Vidinbe kell menniük, ahová a magyar politikai és katonai vezetők egy része is tart, a szabadságharcot ugyanis leverte az orosz túlerő!

És mivel az osztrák és az orosz fél mind erélyesebben sürgette az Oszmán Birodalom területére menekült magyarok kiadását, a Porta felkínálta a vidini emigráns- és fogolytábor lakóinak a lehetőséget: inkább térjenek át az iszlámra. Kossuth Lajos és Mészáros Lázár – a Batthyány-kormány volt hadügyminisztere – ezt határozottan elutasította, ám a több ezer menekültből mintegy 300 magyar, köztük Tüköry is áttért.

– A procedúra elsősorban formai elemeket tartalmazott, és senki sem vizsgálta, hogy valóban lelki-világnézeti fordulatot jelentett-e – hangsúlyozza Csorba László.

Tüköry Lajosból tehát Szelim lett. A szertartás során ugyanis török nevet kapott, valamint főhadnagyi rangjának megfelelő beosztást és ahhoz illő javadalmazást. Megszólítása efendi lett – ez a hadnagytól az őrnagyig terjedő rendfokozat viselőinek címe volt az Oszmán Birodalomban. 1850 tavaszától Damaszkuszban szolgált. Hogy ott hogyan s mivel teltek a napjai, arról elsősorban tiszttársa, Pap János visszaemlékezéseiből alkothatunk képet. E memoárban Pap például megemlíti, hogy egy időre rászoktak a hasisra, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült elkerülniük, hogy függővé váljanak.

Szintén tőle tudjuk, hogy felvetődött bennük, szeretnének valamilyen civil foglalkozást is megismerni. Találtak is egy cipészt, aki vállalta, hogy megtanítja őket a mesterségre, ám mert a tanulóknak tiszti ruhában kellett volna a nyitott műhelyben gyakorolniuk, elálltak tervüktől.

A szolgálat pedig hamarosan máshová szólította őket: 1853-ban kitört a krími háború, amelyben az Oszmán Birodalom (továbbá szövetségesei, Anglia és Franciaország) került szembe a balkáni és fekete-tengeri török területekre igényt támasztó Orosz Birodalommal. Tüköry és Pap ekkoriban Hursid pasa – vagyis Guyon Richárd – segédtisztjei voltak, a szultán pedig a kaukázusi front kulcserődje, Kars védelmére vezényelte a korábbi honvédtábornokot.

1854 elején Guyon Richárd aztán tovább lépett felfelé a ranglétrán, az anatóliai hadsereg vezérkari főnöke lett, így Tüköry 1855 nyarától, immár századosi rangban a Kars védelméért közvetlenül felelős Iszmail pasa, vagyis Kmety György korábbi honvéd tábornok segédtisztjeként folytatta pályafutását.

Szeptember 29-én aztán ismét tanújelét adta bátorságának és katonai képességeinek: lovasrohamot indítva kivezette zászlóalját az ostromló oroszok rájuk záruló gyűrűjéből. Bár bal karját puskagolyó fúrta át, aminek következtében hetekig feküdt seblázban, és miután felépült, bal karja valamivel rövidebb lett, mint a jobb, sikerült visszaverni a támadást.

Az erőd november végén mégiscsak az ellenség kezére került, de ez nem változtatott a háború végkimenetelén: a cári Oroszország vesztett. E fejlemény alighanem komoly elégtételt adott az 1848–1849-es veteránoknak, akik nem kis részben azért csatlakoztak a szultán seregéhez, hogy visszavágjanak az Orosz Birodalomnak a magyar szabadságharc vérbe fojtásáért. 1856 őszén a szultán a Kars védelme során mutatott kivételes katonai teljesítményéért a Medzsidje-renddel jutalmazta, és őrnaggyá léptette elő Tüköryt.

Aki még három évig szolgálta a török uralkodót, 1859 nyarán azonban csatlakozott az észak-olaszországi hadszíntéren megalakuló Magyar Légióhoz. Ez az olasz haderőbe tagozódó, önkéntes katonai alakulat jórészt az 1848–1849-es szabadságharc menekült katonáiból jött létre, parancsnoka Klapka György tábornok, a komáromi hős lett. Az volt a feladata, hogy az Osztrák Császárság és a Szárd–Piemonti Királyság (továbbá szövetségese, Franciaország) között 1859 tavaszán kitört háborúban előrenyomuljon a birodalmi határig, majd onnan tovább, a Magyar Királyság felé, hogy – újra fölemelve az 1849-es zászlót – felszabadítsa. Tüköry tehát nagy várakozásokkal érkezett Genovába, ám itt jókora csalódás érte: a hadviselő felek fegyverszünetet kötöttek, a légió megindítása tehát okafogyottá vált!

Hogy ne maradjon kenyér nélkül, Klapka közbenjár érte II. Viktor Emánuel szárd–piemonti királynál, így az uralkodó 1859 őszén felveszi seregébe. És mert a következő évben népfelkelés tört ki Szicíliában, hogy megdöntse a Bourbon-ház vezette Nápoly és Szicíliai Királyságot, Tüköry 1860 tavaszán már a felkelők megsegítésére induló önkéntesek között volt, a hadműveletet irányító Giuseppe Garibaldi tábornok oldalán, alezredesi rangban.

– A források egyértelműen bizonyítják, hogy a kortársak úgy vélték: az önkényuralkodók éppen csak felülkerekedtek 1849 nyarán, és nem csak a Kárpát-medencében, de egész Európában olyan erős az elégedetlenség, hogy bármikor újrakezdődhet a forradalmi küzdelem. És mivel a Habsburg Birodalom elnyomóként volt jelen a magyar királyságban és Itáliában, adott volt az olasz–magyar forradalmi törekvések együttműködésének esélye. Tüköry Lajos tehát valóságosnak ítélte a reményt, hogy az olasz harcmezőkön át vezet az út Magyarország felszabadítása felé – ismerteti Csorba László.

A felkelők 1860 májusában elérték Szicília fővárosát, Palermót. A május 27-én meginduló ostromban Tüköry azt a feladatot kapta, hogy egy osztaggal járjon a szicíliai önkéntesek előtt, és nyisson utat nekik. A Ponte dell’Ammiragliónál, vagyis az Admirális-hídnál vívott csatában bal combját eltalálta egy golyó, ám sebesülten is helytállt – részben ennek köszönhető, hogy nem omlott össze a támadás, amely végül a város bevételével zárult.

A csata után azt orvosok amputálni akarták a sérült lábát, ám ő ellenkezett. Talán abban bízott, hogy e sebesüléséből is felépül, ahogy korábban a karsérüléséből, és attól is tarthatott, hogy fél lábbal aligha tudja megülni a lovat. Így csak napokkal később, 1860. június 6-án kerül be a műtőbe, ám lába addigra elüszkösödött, és az orvosok nem tudták megmenteni az életét.

A szicíliai hadjáratot jegyzeteiben megörökítő fiatalember, Giuseppe Cesare Abba említi: amikor Tüköry halálhíréről értesült, egy magyar őrmester, Goldberg Antal – aki szintén megsebesült a palermói csatában – lepedőjével elfedte az arcát, és szó nélkül, mozdulatlanul hevert a kórházi ágyon. „Így letakarva halottnak látszott ő is; de lehet, hogy arra a napra gondolt, amikor a számkivetett magyarok visszatérnek hazájukba, s ez a délceg, lánglelkű hős, akit a sors jókedvében teremtett, nem lesz köztük”, írja a hadjárat krónikása.

Tüköry emlékét mindmáig több létesítmény őrzi Palermóban: szobrot állítottak neki, utcát és laktanyát neveztek el róla. Körösladányban szintén szobra van, általános iskola viseli a nevét, s a helytörténeti gyűjteményben több személyes tárgya látható.

– Tüköry Lajos igazi hős, a szó érzelmesen romantikus és száraz tudományos értelmében egyaránt – összegezi a rendkívüli életutat Csorba László. – Vállalta egy közösség legnagyobb kincse, a szabadsága fegyveres védelmét, majd amikor külföldre menekült, egy évtizeden át közvetve is azért harcolt, hogy ha újraindul a küzdelem, a nagyhatalmak ne Magyarország ellenfelei, hanem szövetségesei legyenek. Fölismerte az olasz–magyar egymásrautaltságot, cselekvő hazaszeretettel támogatta a testvér nemzet erőfeszítéseit, miáltal a két nép közötti barátság és kézfogás mártírjává vált.