Túllépni a traumán

– Mit tapasztal szakemberként, hogyan viseljük a járványt?

– Mostanra mindenki nagyon kifáradt érzelmileg. Már annyi mindent átéltünk, volt kétségbeesés, hárítás, megjelent az emberekben nagyon sok indulat, polarizálódott a társadalom, kivételesen nem politikai erővonalak mentén, hanem a betegség kapcsán, hogy ez csak egy influenza-e, vagy sem, kérjünk-e oltást, vagy se, nyitni kell-e, vagy nem. Van, aki abszolút lehasította és elfojtotta az érzelmeit, mondván, az egész nem is létezik, fel van fújva. Most pedig euforikusan ünneplünk, mintha nem lenne holnap, miközben többen vannak kórházban, mint tavaly tavasszal vagy ősszel. Ez szintén egyfajta tagadás, egy kicsit arra emlékeztet engem, amikor a II. világháborúban  teli voltak a mulatók. A közösségi médiában pedig nagyon tetten érhető az agresszió. Érdekes, milyen hullámzóan alakult az elmúlt év, összefogás és szembefordulás váltotta egymást. Amikor tavaly kiderült, hogy a vírus veszélyes az idősekre, az emberek tényleg megindultak segíteni. Bekopogtam én is a szomszéd nénihez, de mondta, hogy már hárman kérdezték, mit kér a boltból. Amikor viszont megjelent az idősek vásárlási sávja, majdnem átharapták egymás torkát az emberek.

– Tavaly az egészségügyi dolgozókat még étellel segítettük, most meg feljelentik őket. Miért változtunk meg ennyire?

– Akkor még új volt a karantén, érdekes felfedezéseket tettünk a családtagjainkról, naponta felhívtuk az idős szüleinket, többször beszéltünk velük, mint egyébként. Azoknak az apáknak, akik korábban alig voltak otthon a munka miatt, erősödött a gyerekükkel való kapcsolatuk. Persze, akadt példa negatívumokra is, de általánosságban véve fejlődtünk érzelmileg. Utána jött a nyitás, egy kis visszatérés a normális életünkbe, és akkor a következő hullám: el is fogadtuk, hogy jön, csak arra nem számítottunk, hogy nem ér véget. Most már a családtagok is nehezebben bírják ki egymást. Reménytelenség lett úrrá az embereken, sokan arról számolnak be, már nem is érdekli őket az egész, már nem is esnek kétségbe, már azt sem tudják megfogalmazni, mit éreznek, csak azt, hogy ez az egész rossz­ és elviselhetetlen. Ez a kiégés. Közben most sokan hamis eufóriát élnek át, de az nem gyógyír semmire.

– A pszichológusok, mentálhigiénés segítők állítólag reggeltől estig dolgoznak, annyi a páciens. Mivel jelentkeznek az emberek?

– Ez igaz, elképesztő várólisták vannak az intézményekben, de a magánpszichológusoknál is. Szorongás, depresszió, hangulatzavar, alvászavar. Utóbbi nagyon gyakori és logikus is, hiszen összefolyt minden, ugyanúgy teltek a napok, miközben hiányoztak azok az ingerek, amelyek naponta értek minket a tömegközlekedéssel, a munkahelyen, színházban, étteremben, de akár az orvosi rendelőben is. Pattanásig feszült mindenki, sok családban komoly konfliktusok terhelik a mindennapokat, terjednek a maladaptív megküzdési módok, mint a gyógyszer és az alkohol. Ne felejtsük el, hogy nagyon sokan elvesztették a megélhetésüket, egzisztenciák mennek tönkre, és fogalmunk sincs, mi a helyzet ezekkel az emberekkel, nem igazán látjuk őket. Sokan a gyásszal birkóznak, mások betegen, a kórházban traumatizálódtak, hiszen halálfélelmet éltek át, és végignézték mások haldoklását. Van, akinek az alapvető szorongása, személyiségzavara erősödött fel a helyzet hatására, régi páciensek térnek vissza. Általánosságban pedig eluralkodott egyfajta kontrollvesztettség-érzet, amihez mi nagyon nem szoktunk hozzá a XXI. századi nyugati világban, ahol az a közfelfogás, hogy csak rajtad múlik, mi lesz veled, te irányítod az életed. Tavaly még azt mondogattuk, 2020 erről fog szólni, álmunkban nem merült fel, hogy 2021 is. Már most emlegetnek negyedik hullámot, és bármikor jöhet egy pusztító variáns. Természetes a bizonytalanság.

– Hogyan tudja gyógyítani a pácienseket, ha a félelmek oka nem szüntethető meg?

– Meg lehet tanulni megküzdeni a helyzettel és elfogadni. Ez módszertől függ, például egy dinamikus felfogású szakember az emésztetlen érzéseket próbálja megfogalmaztatni, egy kognitív (különféle pszichológiai iskolák – a szerk.) többek közt feszültséglevezető technikákat tanít. El lehet sajátítani trükköket arra, hogyan tereljük el a figyelmünket a kínzó gondolatokról, pozitív átkeretezéssel vagy imaginációs gyakorlatokkal, vagy pihenhetünk akár meditációval. Van, akinek összetettebb segítségre van szüksége, itt jön képbe a pszichoterápia vagy akár a gyógyszerek is átmenetileg. Az is egy eszköz, ha meghatározunk egy napirendet, és minden este lefekvés előtt fél órát valamilyen feloldódással töltünk, szigorúan félrerakva a telefont is. A rítusnak megtartó ereje van, keretet ad és kontrollt. Nem kell, hogy vallásos legyen, ez egy ismétlődő eseménysor, amit pontosan ugyanúgy hajtunk végre, ugyanakkor és ugyanazokkal az eszközökkel. A régészeti kutatások szerint már a másfél millió évvel ezelőtt élő előembernek, a homo erectusnak is voltak rítusai. Lényege, hogy valami nem látható következményt tulajdonítunk ezeknek a cselekvéseknek, így értelmet adva a rajtunk kívül álló, nem befolyásolható történéseknek. A rítusok mutatják, hogy egy fokkal többnek tartjuk magunkat, mint pusztán egy genommal rendelkező élőlény, aki elpusztul, és utána jön egy másik. A rítus erőt ad, mivel erőt tulajdonítunk neki.

– Mire számít hosszú távon, mi lesz velünk lelkileg?

– Ugyanúgy traumát élünk át a járvány kapcsán, pontosabban traumatikus események sorozatát, ahogy erre korábban is volt példa a XX. század történelme során, de ugyanúgy túléljük, valamennyire adaptálódunk, mint Trianonhoz, a holokauszthoz, a diktatúrához, üldözésekhez, vagyonelkobzásokhoz. Lesznek pszichiátriai és pszichés betegségeink, már tapasztaljuk a poszttraumás tüneteket. Viszont most a korábbiakból tanulva ne hallgassunk a történtekről, és ismerjük el, hogy a másiknak is nehéz lehet. Az elmúlt évszázad során, nagyon leegyszerűsítve, a társadalom egyes csoportjait érték traumák, és mindenki úgy gondolta, az övé jogos, a többieké meg nem.

– De ez most mindenkit érint.

– Valóban, de sajnos egyébként is előfordul traumáknál a tagadás. Polcz Alaine írja le az Asszony a fronton című önéletrajzában, hogy hazatérvén megkérdezték tőle egy családi vacsorán, megerőszakolták-e az orosz katonák. Azt válaszolta, nem is számolta, hányan, mire az asztaltársaság egyszerűen tovább beszélgetett a tetvekről. Az anyja később félrehívta, ne mondjon ilyen csúnya vicceket, hiszen nem is igaz ez az egész. Jó, nem igaz, hagyta rá, és nem is beszéltek róla többet. Volt egy híres mondat a Hőhullám Berlinben című könyvben, megkérdeztek egy parasztasszonyt Auschwitzban, hogy nem zavarta-e a folyamatosan ömlő füst és bűz. Azt válaszolta, nem néztem oda. Erről szól az egész XX. századi történelmünk. Az lett a következménye, hogy a szorongást, a félelmet, a ki nem mondott érzelmeket átvették a gyerekek, unokák. Már nem tudják mihez kötni a forrásukat, de élnek bennük tovább. Ezúttal ne próbáljuk meg semmissé tenni a történteket!

– Hospice-szakemberként, a haldoklókkal foglalkozva sokszor beszélt arról, hogy megváltozott mára a halálhoz való viszonyunk, mert ahogy a születést, a halált is intézményesítettük. Már nem természetes meghalni, és ez nehezíti a gyászt. Most még rosszabb, hiszen az emberek egyedül halnak meg a kórházban…

– Philippe Ariés francia történész foglalkozott azzal, miért vált tabuvá a halál. Úgy látom, most olyan hozzá a viszonyunk, mintha visszakerültünk volna az ő leírása szerinti kora középkori időkbe, az úgynevezett megszelídített halál időszakába. Akkor az elmúlás hétköznapi volt a sok járvány, háború és kivégzés közepette. Nem volt mit tenni ellene, el kellett fogadni, és ez meglátszott a szertartásokon is, nem nagyon gyászoltak és temetkeztek, például nem tartottak gyászmenetet. Egyszerűen mellékes téma volt a halál az életben. Most valami hasonló látszik, már nem a gyerekek iránti kíméletből zárjuk el a beteg nagymamát, és hallgatjuk el a halálát, hanem azért, mert megfertőzhet, és lényegében már senki sem láthatja soha többé, miután elvitte a mentő. Nagyon nehéz volt hallanom többektől is, hogy meghalt a férje, felesége, édesanyja, édesapja egyedül a Covid-osztályon, és ő nem volt mellette. Ez borzasztó élmény a számukra. A gyász szempontjából nagyon fontos, hogy elmondhassa az ember, mennyi mindent köszönhet az illetőnek, és mennyire szerette. Azóta már beengednek egy-két közeli hozzátartozót, de akkor is elmaradnak például távolabbi rokonok búcsúzásai, esetleg nagy bocsánatkérések, megbocsátások. Persze, nyilván eddig is előfordult, hogy valaki hirtelen halt meg, csak nem ilyen iszonyatos gyakorisággal. Mindez más hozzáállást követel tőlünk, mint korábban.

– Ez egy nagy pofon volt, hogy a XXI. században megtörténhet ilyesmi.

– Igen, mindenhatónak hittük magunkat. Pedig nem fejlődtünk sokat a helyzet kezelésében. Utánaolvastam a járványok történetének az egyes korokban, és kiderült, hogy lényegében véve ugyanúgy reagáltak az emberek ezerötszáz éve a pestisjárvány során Konstantinápolyban, mint száz éve a spanyolnátha idején vagy most. Az orvosok nem tudták, mit csináljanak, megpróbáltak kitalálni mindenféle kezelési módot. Az emberek ugyanúgy egyedül haltak meg, mert féltek a hozzátartozók, és a társadalom egyes csoportjai ugyanúgy lázadtak a szabályok, a karantén ellen, és ugyanúgy voltak, akik beletáncolták magukat a halálba. A betegségmagyarázó modellek sem változtak, legfeljebb annyiban, hogy ma már nemcsak az Isten, de a Földanya büntetését is emlegetik; mindig voltak összeesküvés-elméletek, miszerint nem természetes a kór eredete, gonosz emberek konspirációjának estünk áldozatul, csak mindig más volt a bűnbak. Például a spanyolnátha az Egyesült Államokban bukkant fel először, és az amerikaiak azt gondolták, hogy titkos német fegyver, ami élelmiszerrel terjedt el. Holott az is cseppfertőzés volt. Mindaz, ami most történik, teljesen ősi minta szerint zajlik le, ugyanúgy működünk, és ugyanazokba a mentális állapotokba kerülünk. Az evolúciós fejlődésünknek a történelem egy olyan rövidke része, hogy ennyi idő alatt az emberi agy, a reakciók, az attitűdök nem változnak meg csak azért, mert van egy biomedicinánk.

– Akkor nem fejlődtünk semmit a történelem során?

– Úgy néz ki, hogy a megküzdési technikáinkat és a tudatosságot tekintve nemigen. A technika fejlődött, de a közgondolkodás nagyon keveset. Most is egy nagyon vékony réteg próbál racionális érveket használni, a többi érzelmi alapon dönt. Ugyanakkor pozitív, hogy a traumák elszenvedésével megjelenik a poszttraumás növekedés is. Ezt a trauma ajándékának is szokták nevezni, amikor az események hatására megváltozik az értékrendünk, fontosabbá válik a szeretet megélése, sokkal hátrébb sorolódnak egyéb szempontok, például a karrier. Elsődleges lesz az élet, és megjelenik az emberben valamiféle könnyedség, nagylelkűség. Ilyenkor értjük meg, hogy tényleg nem tudjuk, meddig élünk, és tényleg az itt és mostban volna jó létezni, annak örülni, amink van. Fontos, hogy ezeket a változásokat tudatosítsuk magunkban, és ezáltal megtartsuk őket.

– Mi lesz, ha ez az egész helyzet állandósul?

– Az emberiség mindent kibír. Meg fognak sokan halni, mert a stressz is meg tud ölni. De láttuk, voltak már járványok a történelem során, háborúk, éhínségek, természeti katasztrófák. Szó sincs róla, hogy ilyen még ne lett volna, vagy nem lesz soha többé. Ez nem valami különösen nagy tragédia, ez maga az élet. Az a kérdés, hogy mit kezd vele a közösség, tudunk-e tanulni belőle.