Hosszú sorok tekergőznek az egyik Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis falu postahivatala előtt. Hó eleje van, a segélykifizetésre váró emberek tömege meredten nézi a posta rácsos ajtaját a nyitás pillanatát várva. Egyesek kezében bankkártya, mások a személyi igazolványukat markolják. A posta kinyit, a tömeg betódul, kiabálás, lökdösődés közepette megkezdődik a segélyek felvétele. Egy férfi odakinn, az egyik közeli mellékutcában parkoló fűtött Mercedesében ülve várja első kuncsaftjai felbukkanását. Folyamatosan érkeznek is a segélyükhöz jutott emberek, behajolnak a Mercedes ablakán, leadják bankkártyáikat a kocsiban ülő, vastag aranyláncokkal teleaggatott uzsorásnak, a megkapott segély felét, kétharmadát a sofőr markába nyomják, hiszen százszázalékos kamatra kapott tartozásaikat ilyen módon kell törleszteniük.

Az érintettek, segélyre várók és sofőrök túlnyomó része a cigány kisebbség soraiból kerül ki, a jelenet pedig akár Baranya, akár Szabolcs-Szatmár-Bereg vagy Zala megyében is játszódhatna. Ezt a folyamatot unta el jó néhány település önkormányzata, bevezetve azt a gyakorlatot, hogy a segély nem alanyi jog, hanem munkáért járó juttatás, még ha a hatályos jogi szabályozással ellenkezik is ez a módszer. Ám az új szisztéma hatékonysága megkérdőjelezhetetlen: amellett, hogy az érintett települések első emberei javuló tendenciákról számolnak be, a kormányt is sikerült felébreszteni Csipkerózsika-álmából ezzel az alulról jövő, kényszer szülte kezdeményezéssel.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tavasszal bejelentette, hogy Út a munkához címmel programot hirdet a munkanélküliség csökkentésére. A program novemberben a szociális törvény módosításaként kerül a parlament elé.

– Az Út a munkához program fő célja, hogy a rendszeres szociális segélyen lévő, tartósan munkanélkülieket munkára ösztönözze, javítsa foglalkoztathatóságukat. A programra 97 milliárd forint áll rendelkezésre – mondta Gúr Nándor borsodi szocialista országgyűlési képviselő, az Országgyűlés foglalkoztatási és munkaügyi bizottságának elnöke a miskolci kistérségi fórumon.

A megjelölt összeg egy részét a már hagyományos segélyezés viszi el, ugyanakkor hatvanezer ember közfoglalkoztatására is elegendőnek kell lennie. A tervek szerint a ma még a posta előtt várakozók – a régióban több mint 41 ezer ember – fele marad a szociális ellátórendszerben, a másik fele képzésben vesz részt, vagy közfeladat ellátása révén munkabért kap majd.

– A program által olyan munkalehetőségeket kínál az önkormányzatokon keresztül a kormány, amelyek értékteremtéssel párosulnak, és megadják a lehetőséget arra, hogy tisztes jövedelemből megéljenek azok, akik eddig segélyt vettek fel – fejtette ki Gúr Nándor, hozzátéve, hogy a 35 évesnél nem idősebbek és a csupán 8 osztályt végzettek számára a program során kötelező lesz képzésen részt venni, szakmát tanulni.

A gyurcsányi logika tehát a foglalkoztatás növeléséhez különös módon azokat az önkormányzatokat hívja közreműködő partnerként, amelyeknek alapfokú oktatási intézményeit hat év szocialista és szabad demokrata kormányzása helyrehozhatatlanul elpusztította, vagyis az államnak olcsóbb utóbb néhány gyakorlatilag analfabétát programok keretein belül képezni, semmint a települések oktatási rendjét megtartani, fejleszteni.

A kormányzati hurráoptimizmus a tények számbavétele után természetesen hamar alaptalannak bizonyul. Czomba Sándor, a Fidesz képviselője egyenesen úgy fogalmazott: 2006 óta időzített bombán ül a Gyurcsány-kormány, bevezetve azt a káros gyakorlatot, miszerint segéllyel többet lehetett keresni, mint munkával.

Czomba felemlítette: egy négytagú család esetét elemezve a jelenlegi rendszer szerint csak 7 ezer forinttal jelent többet, ha az egyik felnőtt segély helyett minimálbéren elmegy dolgozni. Amennyiben pedig előfordul az a csoda, hogy mindkét felnőtt közfoglalkoztatásban kap munkát az önkormányzattól, akkor ketten csupán 27 ezer forinttal keresnek majd többet, mintha hó elején a postán várnák a segélyt.

Természetesen a kormány ezzel a rendszerrel is az önkormányzatokat pofozógépnek használva, azok apparátusát előre tolva próbál benzinnel tüzet oltani. Könnyen elképzelhető, hogy egy 50-70 százalékos munkanélküliséggel sújtott borsodi faluban mit kapna azért egy polgármester, ha ugyanannak a családnak több tagját hívná be dolgozni, más családokból pedig ezzel egyidejűleg egy keresőképesnek sem juttatna közmunkát. Míg a kormány szerint jövőre 50 milliárd forinttal több jut a közfoglalkoztatásra, valójában egy fillérrel sincs több pénz, hiszen az idei és a 2009-es költségvetésben is 97,5 milliárd forint áll rendelkezésre erre a célra.

Kérdéses, hogyan tudnának 60-80 ezerrel több embernek munkát adni ugyanebből a pénzből.

Az ellenzéki képviselő leszögezte, az elmúlt években több száz milliárdot költött el a kormány munkahelyteremtésre, ám mindeközben semennyit sem javult a foglalkoztatottság. Mindez tehát azt jelenti, hogy a hangzatos Út a munkához program esetében is igaza lesz Kóka János SZDSZ-es honatyának, aki a kormányzati pozíciókon kívül kerülve már ki merte mondani a valóságot. A liberális törpepárt éléről eltávolított Kóka János a kormány Munka, tudás, tulajdon programjának bírálataként megfogalmazta, „jellemző ezekre a programokra is az, ami annak idején már a Száz lépés programra is jellemző volt, hogy messze elkerüli a problémák gyökerét.”

A program célcsoportja igen tágra van szabva. Mintegy 350 ezer „gazdaságilag nem aktív” személy, megközelítőleg négyszázezer regisztrált álláskereső, ebből körülbelül 140 ezer segélyből élő, illetve harmincezer egyéb segélyezett számára szeretne a kormány munkához jutási lehetőséget teremteni. Az elképzelések szerint szigorító intézkedések beépítésére kerül sor az ellátórendszeren belül. Ennek részeként munkateszt alkalmazását, a rajtakapott fekete foglalkoztatottak támogatásból történő kizárását, fokozottabb ellenőrzést helyeztek kilátásba.

Ezeket elemezve kiderül, a munkateszt mint szabályozó a modern európai trendeknek már nem felel meg, a fejlettebb országokban alkalmazása háttérbe szorul. A feketén foglalkoztatottak tettenérésében senki nem érdekelt, hiszen a fekete foglalkoztatással jól jár a munkavállaló, a foglalkoztatója pedig megússza a járulékokat. Az ellenőrzés bővítése ugyanakkor minden kétséget kizáróan egybevág a kormány céljaival, hiszen ha más nem is, de az ellenőrök létszámának növelése biztosan új munkahelyeket teremt.

Szintén érdemes felidézni az elmúlt években a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatására elköltött adóforintok hasznát is. Nem egy esetben a kiszolgáltatott helyzetben lévő rokkant dolgozók rongyszőnyeget szőttek az egyik helyen, míg egy a másik faluban lévő, adóforintjainkból támogatott „műhelyben” lebontották azokat. Az ilyesfajta „hasznos munka” legfeljebb a kádári értelemben vett teljes foglalkoztatottság viszonyrendszerében értékelhető, amikor mindenkinek volt valami munkája, de olyan is, aminek nem volt semmi értelme.

A foglalkoztatotti kör tágításához egyértelműen az vezet, ha a ma még segélyből élők jó részét sikerül munkához juttatni. A legnagyobb problémák egyike azonban éppen az, hogy olyan emberekből áll a potenciális munkavállalók köre, akik alacsony iskolai végzettségük, analfabétizmusuk, hiányzó vagy korszerűtlen szakismeretek, valamint települési, egészségi, családon belüli hátrányok sújtanak.

Ezeknek az embereknek nem éri meg legálisan munkát vállalni, hiszen rögtön elveszítenék a jelenleg folyósított szociális juttatásaik jó részét. Megkerülhetetlen annak a kérdésnek a vizsgálata is, hogy az alacsony iskolázottságú, igen jelentős hányadát tekintve roma származású emberek alkalmazására melyik foglalkoztatói szektorban kerülhetne sor.

Nap mint nap látható, hogy az uzsorabizniszből megélő romák között is megindult egyfajta belső leszámolás, a „piacok újraelosztása”, ám kétséges, hogy bárki erre a szektorra gondolna a romák által lefedhető gazdasági szegmensként. A helyzet kulcsát alighanem a megfelelő oktatási rendszer kialakítása segítené elő, amely együttműködik a munkaerőpiac szereplőivel annak érdekében, hogy olyan képzéseken nyíljon mód részt venni, amelyek biztosítják a későbbi munkához jutást. Ezzel egyidejűleg az élőmunkát terhelő költségek radikális lefaragása szükséges, hiszen ekkora kiadások mellett új munkahelyekről fantáziálni mindenki által tudott módon hiú ábránd.

Ferge Zsuzsa, jobboldali kötődéssel nem vádolható szociológus egy, a tervezett módosításról szóló tanulmányában sommásan értékeli a változtatások céljait. „A szigor megérkezett. Pátyolgatás, türelem, ha tetszik, könyörület és megértés, vagy épp az európai normáknak megfelelő szociális minimum helyét szeretné elfoglalni. Nincs elég közmunka? Majd elosztjuk úgy, hogy mindenkinek jusson negyedévenként 15 nap. Igaz, a kereset csak filléres, de legalább közben nem tud feketemunkát végezni. Ha még így is képes lenne feketemunkához jutni, akkor kössük össze az adatbázisokat. Ha valakit a munkát ellenőrző hatóság feketemunkán kap, akkor ne a munkáltató megbüntetése legyen a dolga, hanem a segélyt folyósító hatóság értesítése. Ezzel az értesítéssel a segélyezettet örökre ki lehet zárni a segélyezésből.”

A kormány által beterjesztett törvénymódosítás éppen a legfontosabb kérdésekre nem ad választ. Felelet nélkül marad az, hogy a leszakadó, képzetlen, tanulatlan rétegekből származó munkanélküliek milyen gyakorlati, valós hasznot termelő munkafolyamat részeseivé tehetők.

Addig is maradnak a látszatpénzekkel megtámogatott látszatprogramok, a munkából élő, végletekig kiszipolyozottak és a segélyből, valamint feketemunkából megélni próbálók között egyre mélyülő ellentétek.

Udvarhelyi István