Tűzzel, vassal

Öreg ház bejáratánál várakozunk, az épület szerényen bújik meg a Richter Gedeon gyáróriás árnyékéban. Sokára hallják csak meg, hogy csengetünk. Nem csoda, nagy a zaj odabenn. Reggel óta szó szerint izzik a levegő a kerítés túloldalán, itt működik ugyanis hazánk utolsó vasöntő manufaktúráinak egyike. Tóth Zoltán tulajdonos fogad minket, hogy vezetésével visszarepülhessünk abba az időbe, amikor még a kézi munka volt a minőség záloga.

Új életre kel a fém

A füstös, szénszagú üzem egyik sarkában jókötésű, marcona férfiak lapátolják talicskába a kokszot, a másikban pedig épp belecsorgatják a vörösen izzó folyékony vasat az öntőformákba. Izzadsággal keveredett szénporos arcukról a gyár közepén zakatoló hatalmas kohóra vándorol a tekintetünk. Ez a berendezés teszi igazán különlegessé a helyet, nemcsak a méreteiből adódóan, hanem mert egy olyan, ma már divatjamúlt, de a modern technológiánál jóval olcsóbb módszerrel működik, amit csaknem 250 évvel ezelőtt, az ipari forradalom korában szabadalmaztattak. Lényege, hogy a kokszot és a MÉH-telepről felvásárolt öntvényhulladékot együtt teszik be az úgynevezett kúpolókemencébe, és amint a fém eléri az 1300 fok körüli hőmérsékletet, olvadásnak indul, majd lecsöpög a gyűjtőbe, ahonnan lecsapolják.

A Tóth-manufaktúra díszöntésre szakosodott, vagyis a nagy gyárakkal szemben itt nemcsak a fém megformálása a cél, hanem fontos szempont a szépség is. Éppen ezért a homoköntés technikáját alkalmazzák, amely tökéletesen alkalmas kis szériás és egyedi öntvénytermékek készítésére. A módszer lényege, hogy az öntőformát speciális homokból készítik, amely pontosan felveszi a minta alakját. Hogy minden egyes darab vagy sorozat a megrendelő igényeinek megfelelően, egyedi karakterrel születhessen meg, ezek is egytől egyig kézzel készülnek, mégpedig fából. A manufaktúrában tisztítóműhely is működik, itt a kiöntött és lehűlt dísztárgyakat egyesével pucolják meg, így az öntvények tökéletes minőségben és külsővel kerülhetnek leendő helyükre.

Parázsló múlt

Miután beavattak minket a vasöntés kulisszatitkaiba, Tóth Zoltán a családja történetéről mesél. Mint mondja, nagyapja a trianoni békediktátum következtében hagyta el Székelyföldet és települt le az anyaországban. Ám mivel úgy érezte, idős már a vasöntéshez, egy vágóhídon vállalt munkát. Fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy eredeti szakmája továbböröklődjön, így tudását átadta fiának, aki 1961-ben saját üzemet nyitott Kőbányán. A mesterség aztán ismét apáról fiúra szállt. Tóth Zoltán végzettségét tekintve esztergályos, a vasöntéssel csak akkor kezdett el kényszerűen barátkozni, amikor édesapja megbetegedett és helyettesíteni kellett. Noha kezdetben egyáltalán nem vonzotta ez a munka, hamar megszerette, ma pedig már szenvedélyesen kötődik és ragaszkodik hozzá. Ezért is fáj neki olyan nagyon, hogy kilátástalan a szakma és a műhely jövője. Bár utóda lenne a fia személyében, és a díszöntvényekre is nagy a kereslet, a munkaerőhiány reménytelenné teszi a folytatást. Amikor Tóth Zoltán kezdőként a szárnyait bontogatta, rengeteg szakmabeli vállalkozó volt. Még a 90-es években is több mint egy tucat kis öntöde működött Budapesten, ezek látták el például csapágyházakkal az egész országot. Ám a rendszerváltással minden megváltozott.

– Évtizedekkel ezelőtt megszüntették a szakmunkásképzést, ezért ma lepkehálóval vadászom a kétkezi munkásokat. A kollégáimat is mind én tanítottam be. Van, aki a 90-es évek óta itt dolgozik. Szerencsére nagyon jó a csapatom. A fiúk hűsége és szorgalma nélkül nem működne ez az üzem.

Hozzáteszi, ma már sokan elavultnak tartják azt az eljárást, amivel ők dolgoznak, mondván, egészségi kockázatai vannak, a manufaktúra dolgozói azonban rácáfolnak erre. Tóth Zoltán bár elmúlt hetvenéves, egyetlen gyógyszert sem szed, és mint mondja, azt is egy kezén meg tudná számolni, hány táppénzes papírt állított ki az évek során.

Nyomot hagyni

Kevés olyan pontja van az országnak, ahol ne találkozhatnánk Tóth Zoltánék munkáival. Kandeláberek, padok, pollerek, vagyis útterelő oszlopok és faveremrácsok – hogy csak néhányat említsünk azok közül, amik mellett nap mint nap elsétálunk az utcán anélkül, hogy elgondolkoznánk, vajon kinek a keze munkáját is dicsérik. Az alkotó szerény, nem tünteti fel munkáin a névjegyét, nekünk viszont büszkén mesél róla, milyen megbízásai voltak az elmúlt években.

– Jó látni, hogy országszerte egyre több régi épület születik újjá az eredeti terveknek megfelelően, az pedig külön öröm, hogy e rekonstrukciók némelyikében jómagam is részt vehetek. Én csináltam a Nyugati pályaudvar és az Eiffel-palota öntöttvas elemeit, a Parlament díszkorlátait és kandelábereit, valamint a Lánchíd és Várkert bazár ötventonnányi díszöntvényét. Persze más jellegű munkák is adódnak. Nemrégiben például háromszáz sorompósúlyt gyártattak le velem a Budapest–Belgrád vasútvonal projekthez. Úgy tudom, a kínaiak nem ismerik a sorompót, náluk ugyanis vagy a föld felett, vagy a föld alatt közlekednek a vonatok.

A műhely raktárában aztán néhány igazi érdekességet és különlegességet is megcsodálhatunk. Az egyik formaszekrényben például Gábor Áron rézágyújának vasváltozata hűl, egy hagyományőrző csoporté lesz, ha elkészül, mellette, nagy teknőben pedig díszmarkolatok végei sorakoznak, amik Amerikába exportálandó kardokra fognak rákerülni. Kicsivel arrébb öntöttvas díszek fekszenek a padlón. Egy hölgy rendelte őket, aki épp egy gótikus palotát építtet, hatalmas kőoszlopait pedig ilyen elemekkel szeretné feldobni.

Tóth Zoltán állítja, a vasöntőmesterség egy életen át tartó tanulás, mindig van mit tökéletesíteni és továbbfejleszteni. A mester maga is nap mint nap új megoldásokat talál ki. Kreatív ötletei közül sokat már átvettek és alkalmaznak is. Például az ő találmánya egy olyan már széles körben használt megoldás, ami megakadályozza, hogy az utcai padokat fekvőhelynek használják a hajléktalanok.