Üdvözlégy Attila, nagy király!

Nem túlzás azt mondani, hogy az európai történelem két sorsfordító eseménye dicső ősünkhöz, Attila királyhoz kötődik, mert azt se szégyelljük leírni és kimondani, hogy az elmúlt száz-százötven évet leszámítva a magyar nemzeti emlékezet Attila királyt a magáénak tekintette. Tegyük hozzá, okkal. Ehhez szolgálnék két fontos esemény leírásával.

Az első a keresztény Európa válságos időszakához kapcsolódik, amikor az ötödik századra a vita Jézus isteni minőségét illetően drámai mértékben fölerősödött. Árius püspök hívei szerint Jézus embernél több, Istennél azonban kevesebb, magyarán félisten volt, míg a katolikusok Jézusban a valóságos Istent látták („én és az Atya egy vagyunk”). A vita „homousion kontra homoiusion” néven zajlott, ami Madáchot is megihlette, aki az Ember tragédiájában fel is dolgozta. A valóságban a hitvita véres következményekkel járt, amiről a magyar ősgeszták be is számolnak.

Különleges helyet foglal el e legendáriumban Kézai Simon Magyar krónikája, amelyben részletesen leírja, hogyan találkozott a hun Attila király Ravenna közelében egy mezőn Leó pápával. Ez a találkozás sorsfordító lett a keresztény világ számára, mivel Attila kezében volt a döntés joga, hogy az európai kereszténység az ariánusok vagy a katolikusok hitvallása szerint éljen-e a továbbiakban.

Ravenna ekkor az ariánus kereszténység bástyája volt, ahol a ravennai érsek kérésére a hunok korábban részben megölték, részben elűzték a katolikusokat. A ravennai Sant’Apollinare Nuovo-katedrális ötödik századi kora keresztény mozaikjai eredetileg az ariánus felekezet hitelveit tükrözték. Attila a katolikus egyház római központjának elpusztításával az ariánus felekezet javára készült eldönteni a vitát, és ha így tesz, akkor nagy valószínűséggel a keresztény világ vagy ezt a hitelvet követi, vagy a mainál sokkal mélyebb szakadékok mentén meghasad.

Ebben a kiélezett és kétségbeejtő történelmi pillanatban, 452-ben Leó pápa és két magas rangú római kísérője, Avienus volt consul és Trygetius volt praefectus elindultak a Róma ellen seregével felvonuló hun nagykirály elé, hogy jobb belátásra bírván, megpróbálják megmenteni Róma városát és a katolicizmust. A számos lehetséges forrás közül most Kézai Simon mester krónikájának negyedik fejezetét idézzük, amely Attila itáliai hadjáratát, Ravennába vonulását és Leó pápával történő találkozását írja le.

„Miután pedig Ethele király Aquileját megvívta, onnan Friaulba mene, hol Concordia városát elfoglalván a longobárdiai őrgrófságba vonúla, hol Trevisót, Bresciát, Cremonát, Veronát, Mantuát, Bergamót, Milanót, Alexandriát, Ferrerát és Italia több más városát uralma alá hódítá. Azután a mint Ravenna felé közeledett, az arianusok érseke, ki az említett városban, bő kincse lévén, az apostoli szék ellenére hitfelekezetéből tizenkét bibornokot emeltetett volt, a húnokat a polgárok tudta nélkül a városba titkon bebocsátá, a catholicusokat, kik abban tehetősebbek valának, általok leöleté, igérvén Ethelének, hogy ha hitfelekezetét követendi s a keresztyéneket üldözendi, Róma városát s egész Itáliát és Afrikát népe fáradsága nélkül ingyen urasága alá veti. S miután erre Ethele inkább az uralkodás mint az említett hitfelekezet kedvéért rá állott, a rómaiak átlátván a veszedelmet, melly ebből a keresztyénekre támadhatott, Leó római pápát Etheléhez küldék, kérvén hogy vonúljon ki a lombárdok határából, miért neki adót fizetnének és, mikor kivánja, sereget adnának.

A pápa tehát az országnagyokkal és a római papsággal Etheléhez sietvén, összejövének értekezni a mezőn Ravenna előtt. S amint mind ketten lóháton beszélgettek s a királynak úgy tetszett, nehéz arra állnia, mit a rómaiak kivánnak vala, beszélgetés közben Ethele történetből föl felé tekinte, s feje fölött a levegőben egy férfiút láta lebegni, kezében kardot villogtatva, ki fenyegetőzik vala, hogy fejét lecsapja. Min osztán szivében megrettenvén a rómaiak minden kérelmébe bele egyezék, s így a pápa örömmel megtére Rómába, Ethele pedig Ravennába vonúla. Holott is az arianus érseket valamennyi követőjével és czimborájával együtt elfogatván, tőle hatvanezer márka aranyat csikara s azután mindnyájokat legyilkoltatá.”

Ekkora pálfordulásnak nyomós oka kellett legyen, de aligha az, hogy a hunok hatalmas uralkodója, aki egy évvel korábban egy véres ütközetben Mauriacum (és nem Catalaunum) mezején gyakorlatilag megsemmisítette a Római Birodalom seregét, ezért egy évvel később akadálytalanul térhetett vissza Itáliába, hogy uralmát a térségre és talán ezt követően Afrikára is, azaz az akkor ismert világ egészére kiterjessze, megijedt volna egy látomástól. Mintha ezt akarná alátámasztani a krónika következő fejezete, amely Attila király egyik vezérének tetteiről számol be.

„Ugyanezen napokban, míg Ethele Ravennában múlatott, Szoárd, a király katonaságának főkapitánya, a hún sereggel bémegy Apuliába és Calabriába, hol Reggio városát és Catonát, mellyben Cato született és lakott, lerombolja, azután a Terra di Lavorót földúlván seregével a Cassino hegyéig dúl s onnan osztán diadallal tér meg Ravennába. Miután hát mind ezt igy véghez vitte Ethele király, megtére Pannoniába. És midőn e szerént hatalmát nyugoton és keleten, éjszakon és délen, széltében és hosszában uralkodva kiterjesztette, elméjében azt forgatja vala, hogy a tengeren átkelve Égyiptomot, Assziriát és Áfrikát hódítsa meg.”

A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy Apulia a mai Pugliának felel meg, és ez a terület úgymond az olasz csizma sarkát képezi, míg Calabria a csizma orrát, amelynek nyugati csúcsán, a Szicíliával szemközti tengerparton található Reggio városa. Vagyis Kézai szerint amíg Attila király Róma és Ravenna között időzött és Leó pápával tárgyalt, Szoárd a hun sereg egy részével gyakorlatilag egész Dél-Itáliát bejárta, majd baj nélkül visszatérve, csatlakozott az uralkodóhoz, hogy végül hazatérjenek Pannóniába. Ennyit az erőviszonyokról.

Az esemény, amely szerint a hunok nagy királya, találkozván az utóbb szentté avatott Leó pápával, megváltoztatta szándékát és megkímélte Rómát (valamint megsemmisítő csapást mért az ariánus felekezetre, bár ez utóbbit később Bizánc javára írják), számos változatban fennmaradt szerte az egész keresztény Európában. Fodor Krisztina Dóra történész írja I. Leó pápa és Attila hun király találkozása – eredet és legenda című tanulmányában, hogy bizonyos Prosper Tiro, Leó pápa titkára volt a legelső és legfontosabb tanú, aki 455 körül, három évvel később jegyezte le Összefoglaló krónikájában (Epitoma Chronicon) a találkozást:

„A római császár, szenátus és nép összes terve közt egy sem látszott használhatóbbnak, mint hogy a vérszomjas király megbékélését követek útján eszközöljék ki. Ezt a feladatot Avienus volt consullal és Trigetius volt praefectusszal együtt a boldog Leó pápa vállalta el, Isten segedelmében bizakodva, mert tudta, hogy ő soha nem hagyja cserben a kegyes emberek fáradozását. Nem is más következett be, mint amit hite előre feltételezett. Ugyanis a király, mikor az egész követséget méltó módon fogadta, annyira megörült a főpap jelenlétének, hogy elhatározta, eláll a háborútól és békét ígérve önként visszatér a Dunán túlra.”

Álljunk meg itt egy pillanatra. A legyőzhetetlenül erős hun sereg vezére, a hun és még számos nép uralkodója, Attila király Róma ellen vonulván, találkozik valahol egy itáliai mezőn a táborába érkező fegyvertelen és rémült Leó pápával, barátságosan elbeszélgetnek, hiszen „megörült a főpap jelenlétének”, és a jelek szerint a pápa szavainak hatására nem csupán megváltoztatja álláspontját és az ariánusok helyett a katolikusokat támogatja, de Ravennában az ariánus bázist fel is számolja, vagyis fegyverrel is támogatja a hitvita katolikusok javára történő lezárását.

Ezt mondják a tények, de nem ezt mondja a nyugat-európai és az azt szolgaian követő hazai történelemfelfogás, ami egyfelől egy rémlátomásra hivatkozik, amely még Raffaello Santit is megihlette, aki ezer évvel később egy látványos festményben örökítette meg Attila ijedelmét.

Más történészek Attilának a történelemben egyedülálló döntését úgy próbálják elértékteleníteni, hogy úgymond „valószínűleg” járvány tört ki a hun táborban, és azért kellett sietve hazamenni… Van erre bizonyíték, forrás? Nincs.

Ne kövessük ezen jámbor lelkeket, akikben a félelem, a kishitűség és a rosszindulat munkál. Inkább rögzítsük bátran a tényeket: 452-ben Attila király és I. Leó pápa találkozása és derűs beszélgetése a keresztény Európa egységét és ezer évre szóló megerősödését alapozta meg, amit csak az oszmán török támadások rendítenek meg a XV. században.

A második esemény még meglepőbb. A nagy német őseposz, a Nibelung-ének végén a germán hősnő, Krimhilde (Krimhilda) üldözői elől a hun Attila királyhoz menekül, aki őt feleségül veszi. Bár a legenda magyar változata úgy szól, hogy az esküvőt követő éjszaka Attila király meghal, és erre többféle elképzelés létezik, ne bonyolódjunk bele ezekbe a föltételezésekbe, hanem megint csak a tényekre figyeljünk. A hun–magyar (Priszkosz rétor szavaival szólva szkíta) nép királya és a burgundiai, germán hősnő dinasztikus házassága rokoni kapcsolatot teremtett a kor két nagy népe között, ám ezzel a rokoni kapcsolattal máig nem tudunk kezdeni semmit. Különös módon e találkozás első jelentős emlékművét 2005-ben állították fel az ausztriai Tullnban az osztrákok. A szoborcsoport Attilát is, Krimhildát is feltűnően szép embernek ábrázolja. Igazán tanulhatnánk tőlük.

Úgy vélem, a kortárs történészeknek nem annyira a különféle halálos legendákkal – orrvérzés, mérgezett kehely, orgyilkosság és hasonlók –, hanem e találkozás mélyebb értelmezésével kellene törődniük, ugyanis aligha gondolhatjuk, hogy a germán őseposz dramatikai csúcspontja ok és mélyebb tartalom nélkül manifesztálódott volna Attila és Krimhilda (aki azonos Ildikóval: Krimhilda, Hilda, Ilda, Ildó, Ildikó) házasságában. Attila jogán mi, magyarok és még számos nemzet, amelyik Attila népének tartja magát, valamint a frank-germán ősök mai leszármazottai szimbolikus értelemben e frigy által rokonok.

E két vázlatos gondolat is elég talán arra, hogy elképzelésünket a történelem egyik legnagyobb uralkodójáról, aki hatalma alá vonta szinte a teljes eurázsiai földrészt az Uráltól az Atlanti óceánig, a mainál alaposabban átgondoljuk, és a tényekbe kapaszkodva igyekezzünk nagy királyunkról tisztább és igazságosabb képet rajzolni. Mert okunk van tisztelni és szeretni őt, elsősorban azért, mert a miénk, másodsorban pedig azért, mert a szó legnemesebb értelmében is nagy király volt.

Végül egy harmadik mozzanat, hiszen három a magyar igazság. Zárjuk le az elmélkedést Anonymus mester soraival, amelyekben Attila király városáról számol be. Nem jurtáról beszél, nem is egy földből vagy fából készült várról, hanem egy egész városról, amelyben kőépületek álltak. Szögezzük azonban le, hogy Attila király városa nem lehetett azonos a rómaiak által alapított Aquincummal, hiszen a kor emberei tökéletesen tisztában voltak a római birodalom örökségével, és különbséget tudtak tenni. Ha mégis Aquincum területén építkezik, ma is látnánk a rómaitól eltérő szkíta romokat.

„Néhány nappal később Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetről, és tábort ütöttek Soroksáron túl a Rákos vizéig. S midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban vannak, és senki sem bír nekik ellentállani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az átkelést végrehajtották, Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán. Mikor odaát voltak, tábort ütöttek a Duna mellett a felhévizekig. Ennek hallatára a Pannónia földjén lakó összes rómaiak futással biztosították életüket. Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere, Magyarország valamennyi vitézével együtt, bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi palotákat – egyeseket földig romban, másokat nem –, és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják – s méghozzá háború nélkül – Attila király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér. Ott lakomáztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany-, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában.”

Attila király városát német nyelvterületen Etzilburgnak, vagyis Attilavárnak nevezték, magyarul azonban Buda lett a város neve. Buda? Miért nem Attila? Ennek okát máig nem sikerült felderíteni.