Fotó: Demokrata/T. Szántó György
Hirdetés

– Kalmár György, Hajdú János, Polgár Dénes, Peterdi Pál, Chrudinák Alajos. Néhány név a könyvben szereplő, egykor országszerte ismert televíziós személyiségek sorából, akik bizonyíthatóan vagy az állambiztonságnak, vagy az MNVK-2-nek (a Magyar Néphadsereg Vezérkar 2. Csoportfőnöksége, a katonai hírszerzés szervezete) is dolgoztak. A Magyar Televízió egyeduralmának korszakában az újságírók a tévéképernyőn keresztül rendszeres vendégei voltak az emberek otthonának, a közönség felnézett rájuk. Talán ez is magyarázhatja a nyilvános lelepleződésüket kísérő döbbenetet?

– Az önvizsgálat során sokakban felmerülhet a kérdés, vajon mennyire voltam megvezethető, amikor ezekért az emberekért rajongtam. Úgy vélem, hogy a közönségnek nincsen szégyenkeznivalója, hiszen abban az időben az említett műsorvezetők a televíziós újságírás és az írott sajtó legismertebb arcai közé tartoztak. Akadnak közöttük szerényebb képességekkel megáldottak, de kifejezetten tehetséges emberek is, akiknek amúgy is komoly esélyük lett volna arra, hogy sikeres karriert fussanak be. Ugyanakkor az is elmondható, hogy számos újságíró, értelmiségi azért nem teljesedhetett ki, mert vagy nem vállalták a rendszerrel való kollaborációt, vagy a rezsim nem kért a szolgálataikból. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy milyen üzenetet terjesztettek az ismert emberek a televízióban, az írott sajtóban, illetve a humor területén. Mi az, amin Hofi Géza, Komlós János, Árkus József vagy éppen Peterdi Pál produkcióin keresztül rendszerszerűen kellett nevetnünk akkoriban. Azok a tréfák, amelyek Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek is tetszettek, egyben az általuk felépített rendszer felszínen tartását is segítették. A legvidámabb barakk, az emberarcú szocializmus üzenetét hordozták. Erről mondja találóan Szerencsés Károly történészprofesszor, hogy: „Nincs emberarcú szocializmus. A szocializmus csak baromarcú lehet.”

Hofi Géza

– Mennyire ismerték az említett humoristák a vörös vonalat, amit vicceikkel soha nem léphetnek át?

– Pontosan tudták, hogy mi fér bele a rendszerkritikába és mi nem. Tökéletes fogaskerekei voltak a rezsimnek. Aczél György úgy építette fel a struktúrát, hogy gyakran még azok is a rendszer fennmaradását támogatták, akik egyébként ellene voltak. Lázadásuk, írásaikban megjelenő bátor kiállásuk adott esetben a kultúrpolitika szándékai szerint éppen azt demonstrálta, hogy hazánkban már megjelenhetnek a kritikus hangok. Ez az engedékenyebb hozzáállás az emberek közérzetét is javította.

Korábban írtuk

– Napjaink közvéleménye általában egyértelműen elítéli a Kádár-rendszerrel kollaborálókat, de mit gondol erről a kutató?

– A kérdés rendkívül összetett. Minden egyes ügynök tevékenységét célszerű külön megvizsgálni, lehetőség szerint a teljesség igényével, ami nyilván nem egyszerű feladat, hiszen az akták egy része nem hozzáférhető, ledarálták, megsemmisítették. Érdemes megnézni azt is, hogy az adott személyt mikor, milyen körülmények között szervezték be: egyáltalán megzsarolták, vagy önként jelentkezett? Különösen ártalmas vagy semmitmondónak tűnő jelentések köthetők-e a nevéhez? Úgy gondolom, hogy bármelyik eset áll is fenn, az ügynöknek előbb-utóbb szembe kell néznie a múltjával. Ezt néhányan meg is tették, persze nem feltétlenül önszántukból…

– Említene példát?

– Csurka Istvánt 1956-os múltja miatt fenyegetések és zsarolások hatására „Raszkolnyikov” fedőnéven szervezték be. De nem látjuk, hogy valaha is írásban jelentett volna. Beszervezésének lelki hátterét, ügynökmúltjának következményeit ő maga elemzi igen alaposan Az esztéta címen 2006-ban megjelent önéletírásában, amely irodalmi és emberi értékét tekintve is magas színvonalú szöveg. Az írásban ugyanakkor nem bontja ki mélységében, miként élte meg, hogy évtizedeken át a kádári diktatúra kiemelt írójaként alkothatott. Sokan éppen emiatt bírálták Csurkát. Persze azt is tudjuk, hogy a rendszerrel való együttműködés teljes elutasítása a Kádár-korszak fojtogató világában nagyon nehéz, voltaképpen önmegsemmisítő döntés lehetett.

– Tar Sándor író, illetve Esterházy Mátyás, a magasan képzett, nagy tudású arisztokrata, az író édesapja sem vállalták a teljes önfelszámolást. Milyen sors jutott nekik beszervezett ügynökként?

– Tar Sándort szexuális irányultságával és ’56-os múltjával zsarolták. Amint visszaemlékezésében fogalmazott, „kézrátétel történt; a bal fülemre azóta is nagyot hallok”. Miután összeverték és megalázták, aláírta a beszervező dokumentumot. Ügynöki munkája alatt szerintem ő maga is megsemmisült, napról napra épült le, ahogyan a novelláiban szereplő szerencsétlen hősei is. Megkötötte az ördöggel az alkut, és szép lassan belepusztult. Egy ilyen létrontásból nem lehet kigyógyulni. A tehetséges, sokra hivatott Esterházy Mátyás is hasonló sorsra jutott. Családját meghurcolták, kifosztották, kitelepítették, őt magát „Csanádi” fedőnéven erőszakkal beszervezték. 1957-től dolgozott az állambiztonságnak. Volt, hogy a bécsi magyar emigrációról, időnként a családtagjairól is jelentett. Túl magasra azonban nem juthatott, legnagyobb sikere talán az volt, hogy tökéletes nyelvtudással, jogi és államtudományi doktorátussal egy közepesen ismert laphoz, a Budapester Rundschauhoz (BR) került fordítói állásba. Esterházy Péter a Javított kiadás című nagy sikerű művében írta meg az apja múltjával való keserű és felkavaró szembenézését. Súlyos, néhol kegyetlen írás. Ha néhány évvel később, a témától kissé eltávolodva születik, a szöveg talán igazságosabb lesz. Arról a tényről se feledkezzünk meg, hogy a bonyolult pókhálóként működő besúgórendszer sajátosságaként az apák tevékenysége és kapcsolatai révén végső soron a fiúk is előnyöket élvezhettek…

Tar Sándor

– Ez valamiféle felelősséget is jelent?

– Senkit nem lehet vádolni, ha él egy felkínált kapcsolatrendszerrel. A bűn ott kezdődik, ha valaki letagadja a szülők viselt dolgait, mert nem hajlandó szembenézni a valósággal. A 80-as évek puha diktatúrájában felnövekvő generáció tagjai (későbbi politikusok, művészek, médiamunkások) kétségtelenül élvezték azokat a kiváltságokat, anyagi jólétet, külföldi utazást, nyelvtanulási lehetőséget és egyéb kedvező pozíciókat, amelyeket a kommunista államhatalmat kiszolgáló felmenőiknek köszönhettek.

– Hangsúlyosan szerepel a könyvben a rendszer egyik kiemelt kegyeltje, Kutasi Kovács Lajos, aki a „kígyó”, „légypapír”, „politikai prostituált” jelzőket kapja. Miért?

– A komoly nyilas propagandista múltú, jó tollú író, újságíró 1945 után feltehetően a felelősségre vonás elől menekült el Magyarországról Brazíliába, ahol bár támogatókra talált, írói ambícióit nem tudta kiteljesíteni, ezért művei hazai megjelentetésének reményében folyamatosan tapogatózott a Magyar Népköztársaság irányába. De a „pók” is rátalált. Miután hivatalosan is ügynök lett, „Denoix” álnéven mindenkiről gátlástalanul jelentett: korábbi brazíliai támogatóiról, magyar barátairól, emigráns szervezetekről, a Szabad Európa Rádió és a BBC magyar osztályának munkatársairól, de még Illyés Gyuláról, Ignotus Pálról és Mindszenty József bíborosról is. Feladata az emigráció megfigyelése és a kádári diktatúra nemzetközi dicsőítése volt, többek között az akkor tekintélyesnek számító Amerikai Magyar Népszavában írt cikkein keresztül. Árulását valutában fizetett havi apanázzsal, európai országokban tett gyakori utazásai költségeinek megtérítésével és nem utolsósorban munkáinak magyar kiadásával jutalmazták. Kádárék szándéka szerint Kutasi sikertörténete kecsegtető, követendő példa, vagyis „légypapír” lehetett az emigrációban nyelvi elszigeteltségben élő, hazavágyódó magyar írók körében. A rezsimnek ugyanis égető szüksége volt arra a legitimációra, amelyet az ismert magyar emigráns értelmiségiek hazatérése, egyáltalán a hozzáállásuk finomodása jelenthetett. A cinikus életművész Denoix egyébként soha nem települt haza, részben Londonban élt, ott is bomlasztotta a külföldre szakadt magyar közösséget. A politikai prostituált kifejezés, amivel egy belső jelentésben illették, maradéktalanul illett rá, hiszen önként vált értelmiségiből hivatásos, jól megfizetett spiclivé.

Kutasi Kovács Lajos

– Kutasiéval teljesen ellentétes, nehéz sorsot vállalt Márai Sándor. Mennyire egyedülálló az ő története?

– Nagyon kevesen voltak, akikbe szorult annyi tartás, hogy nemet mondjanak a kísértésnek. Márai, az irodalmi emigráció talán legnevesebb alakja nem volt hajlandó legitimálni a folyamatosan „javítgatott” Kádár-rendszert, sem hazatérésével, sem könyveinek itthoni kiadatásával. „Fiatal író, már a kommunista diktatúrában született. Mint egy ember, aki száj nélkül jött a világra. Arca normális, szeme, füle, orra, minden a helyén. Csak nincs szája, fintorral, kézzel, lábbal közli, amit mondani szeretne” – olvashatjuk lesújtó véleményét a magyarországi irodalmi élet aggasztó állapotáról a kordokumentumként is jelentős naplójában. Bár a saját magát tudatosan izoláló Márai számos emigráns sorstársához hasonlóan kissé belekeseredett a számkivetettségbe és a magányba, ennek ellenére 1988-ban mind a Magyar Tudományos Akadémiának, mind a Magyar Írók Szövetségének nemet mondott művei hazai újrakiadásának ügyében. A megszálló szovjet csapatok távozását azonban már nem érhette meg. Miután szeretteit is elveszítette, a halálos beteg író pisztollyal vetett véget az életének. Mindvégig kívülálló maradt, soha egyetlen politikai rendszer sem tudta kisajátítani. Tragikus története szomorú és felemelő is egyben. Idegenben leélt életéért némi kárpótlást azzal nyújtott az utókor, hogy a rendszerváltozás után az irodalmi kánon „visszafogadta” őt. De ez sem adatott meg mindenkinek. Sokakat elfelejtettünk. Mint a Máraihoz hasonlóan 1948-ban emigrációba kényszerült Cs. Szabó Lászlót.

– Akadnak még Márai-kaliberű eszményképek?

– Példakép lehet a londoni emigrációba vonuló, üldözött Krassó György, akit még jóval korábban az ’56-os szerepvállalása miatt ítéltek el és börtönöztek be. A szintén forradalmár és politikai fogoly Pákh Tibor kommunizmusellenes aktivistaként évtizedeken át harcolt azért, hogy a szovjet haderő elhagyja Magyarországot, és csakúgy, mint Krassó, élete végéig kitartott elvei mellett. Hősies ellenállásuk ma már egyre inkább feledésbe merül. Ennek a könyvnek az is a célja, hogy az elhallgatott, megsemmisítésre ítélt, elüldözött emberek sorsát, életművét bemutassa a magyar közvéleménynek.

Márai Sándor

– A diktatúra még a 80-as években is keményen lecsapott az ellenállókra. Miért nem történt meg a rendszerváltozás után a kommunista ügynökök elszámoltatása?

– A legnagyobb baj, hogy jórészt rájuk fókuszáltunk… A kommunista belső kör egy része már a 80-as évek közepén tisztában volt a rezsim megállíthatatlan bukásával, ezért úgy akarta átmenekíteni a hatalmát, hogy maga vezényli le a politikai átalakulást. Erre hajaz a SZDSZ története is, gyakorlatilag a hatalmi elit a saját köreiből épített fel egy részben lázadó, de azért jól körülvattázott csoportot, amelynek a vezetőiről hamar kiderült, hogy csak névleg antikommunisták, hiszen 1994-ben a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül koalícióra léptek az MSZP-vel és Horn Gyulával. Ha mindez nem így történik, talán nagyobb esély lett volna egy komolyabb számonkérésre, igazságtételre, de ez a kérdés még az MDF-et is megosztotta. Ha viszont azt nézzük, hogy egy párhuzamos történetben már ’90-ben is átvehették volna a hatalmat Hornék, ahhoz képest még jól járt az ország.

– Kifejezheti-e a szembenézés iránti vágyunk erősödését, hogy napjainkban már szabadon megjelenhetnek az ügynökmúltat feltáró munkák?

– Jó volna hinni benne… Azért történt számos előremutató változás. Volt honnan: a rendszerváltoztatást követő években még sokkal nehezebben jelenthettek meg a jobboldali elkötelezettségű patrióta szerzők művei, mint az MSZP–SZDSZ-vonalhoz hű, főként fővárosi posztkommunista elit liberális munkái. Itt a nagy kiadókra gondolok, amelyek privatizációja egy külön könyvet igényelne. Az utóbbi időszakban azonban a teljes kiadói világ átalakult, ezért az egyre inkább kitáruló publikációs lehetőségek miatt a kortárs szerzőknek talán könnyebb a dolguk. A rendszerváltás óta eltelt három évtized pedig segít távolabbról figyelni, objektívabban elemezni a múltbeli eseményeket.