„Lopni, megyünk lopni, a Pityinger meg a Váradi” – közli programját a Dopeman néven nyüzsgő Pityinger László rapper. Hogy Váradi kicsoda, nem tudjuk, így ő visszavonhatatlanul mellékalak marad. A világ dolgaihoz egy előember árnyaltságával közelítő Dopeman ellenben a magát Millának nevező társulat megválasztott, úgynevezett alternatív köztársasági elnökeként immár a közéleti halhatatlanságra is igényt formál, ennek jegyében március tizenötödikén még azt is elmondta, hogy „magyar vagyok, zsidó vagyok, cigány vagyok, kevert vérű árja vagyok…” Ennyi tán elég is, hogy pozícionáljuk a sok énű embert a képzeletbeli intellektuális skála reménytelen nullpontja tájékán.

Hogy mégis szót ejtünk róla, annak köszönhető, hogy a mások tulajdonának elorzására irányuló szándékát úgymond dalban meghirdető Dopeman immár egyazon színpadon pojácáskodik a legújabban Haza és Haladás néven egyesületet gründoló Bajnai Gordon kudarcos lúdnepperrel és levitézlett exkormányfővel, ami azért pestiesen szólva nem semmi, hiszen ezek szerint értékközösség cementezi össze őket. Nem egyértelmű, ez melyikükre nézve kínosabb, mindenesetre ha okoskodásunk helyes, a föntebb idézett Dopeman-programdalt módosítani kell, ilyképp: „Lopni, megyünk lopni, a Pityinger meg a Bajnai.”

Lopni szándékoznak ugyanis, éspedig nagy tételben. Hogy mit? Kiábrándultságot és reményt, kétségbeesést és szakadozó hitet. Az együgyűek szájtáti lelkesedését, a legújabbkori magyarországi neoliberális kapitalizmus kárvallottjainak büntető indulatát. Jövőt és életet.

Cinkosuk e szándékban a magát Magyar Szolidaritás Mozgalomnak nevező társaság, élén az angyalbőrt bohócruhára cserélt Kónya Péter kiérdemesült szakszervezeti harcossal, továbbá a korábban a könnyűnek nevezett kábítószerek törvényesítését követelő Kendermag Egyesület frontembereként öklöt rázó Juhász Péterrel, aki ma már szemlátomást politikai tudatmódosításban utazik. Ők szándékoznak önmagukból kiburjánoztatni az Együtt 2014 nevezetű népfrontot – kérdés persze, találnak-e hozzá népet. A közhumor mindenesetre Bajnai és a kendermagos Juhász dürrögésének eredményét igen gyorsan Lúdmilla-mozgalomnak nevezte el. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy okunk van felhőtlenül nevetni.

A föntebb említett nagy közéleti lopás reménybeli politikai orgazdái – és részben finanszírozói – ugyanis a nagy vízen túl székelnek. Bajnai Gordon Haza és Haladás nevű alapítványát nyíltan támogatja a Clinton-családhoz közelálló agytrösztnek tartott Center for American Progress (Központ az Amerikai Progresszióért) nevű szellemi műhely, melynek szponzorai között megtalálható egyebek mellett a milliárdos Herbert Sandler és a korábban az SZDSZ-t fölépítő magyarországi származású zsidó tőzsdespekuláns, George Soros, a korábban a Lehet Más a Politika nevű talányos pártot felkaroló, cigányevakuálásban nagy jártasságra szert tett Richard Field pedig Juhász Péter állítása szerint amerikai adománygyűjtő körútját finanszírozza, igaz, az amerikai állampolgárságú ingatlanügynök erről csak ezt mondta: „Nem felel meg a valóságnak, hogy a Milla mozgalomnak anyagi támogatást ajánlottam fel vagy Juhász urat potenciális támogatóknak mutattam volna be (bár tudomásom szerint Juhász úr az utazás alkalmát felhasználta volna arra, hogy találkozzon lehetséges, mások által – s nem általam – ajánlott támogatókkal). Az én szándékom az volt, hogy lehetővé tegyem Juhász úrnak maga és a Milla mozgalom bemutatását amerikai magyaroknak, és segítsek megismerkednie azzal, ahogy az USA-ban a civil szervezeteket vezetik és támogatják.”

Az elsőre csetlő-botló madárijesztők hahotázásra ingerlő hadának tűnő kompánia tehát idegen érdekek kijárója, legalábbis ezen szerepet szánják neki azok, akik meglehetősen nagy tétet tettek rá. Nem egy acélos csapat ez, de hát manapság az Újvilágban is abból próbálnak várat építeni, ami épp akad.

Egyben azért bizonyosak lehetünk: a Clinton-agytröszt köreiben nem hülyék ülnek, és vélhetően Field úr sem ostoba. Nyilvánvaló, hogy a finanszírozók politikai és persze pőre anyagi tekintetben is végeztek költség-haszon-kalkulációt, és úgy vélték, hogy a Madárijesztő-hadművelet (a lúd is madár) hoz a konyhára – vagyis úgy számolnak, hogy befektetésük megtérül. Így hát jó, ha szárazon tartjuk a puskaport.

Az elmúlt huszonkét évben porondra táncolt már néhány olyan csepűrágó, akin eleinte derültünk, ám idővel flintát rántott, és vadul lövöldözni kezdett; bizony többször ajkunkra fagyott már a mosoly. A horroríró Stephen King egyik alakja Pennywise, az elsőre viccesnek tűnő bohóc, aki valójában a harminc évenként felébredő és a csatornák mélyéről kiszabaduló, emberekre vadászó sötét erő megtestesülése. No, hát valami ilyesmivel állunk most is szemben. Ráadásul ezek még harminc évre sem alszanak el. Szóval itt ez a Pennywise-csapat, mögötte pedig az amerikai nagybácsik, nagynénik, gardedámok, netán gyámok pénze, valamint, mondjuk úgy, tanácsai.

A hosszabb emlékezetűek felidézhetik, hogy a múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveinek fordulóján láttunk már ilyet. George Soros és az ő Nyílt Társadalom Alapítványa megturnéztatta, kistafírozta és irányba állította az akkori ellenzéki szervezetek jó néhány későbbi vezéralakját, akikbe Mark Palmer akkori budapesti amerikai nagykövet is kedélyesen belekarolt. Erre aztán ráment az elmúlt két évtized.

És most ugyanez készülődik: az 1990 óta eltelt húsz évből, valamint a jelenlegi ciklusból kiábrándultak tiltakozó szavazataira ácsingózik egy körvonalazódó új liberális erő, látványosan ledorongolva a Magyar Szocialista Párt és a Gyurcsány-féle társaság elmúlt nyolc évét, de gondosan nem említve a rendszerváltozás eltérítésében főbűnös (sajnálatos módon a kormányzati félig-meddig elszámoltatás során is érinthetetlennek tűnő) SZDSZ-t. Melynek néhány odakozmált arca – a turulmadár-influenzából kigyógyulni képtelen Ungár Klára vagy a mogorvává lett pártbariton, Kuncze Gábor – igencsak sürgölődik Bajnaiék körül, akiket ismét nyíltan idegen erők támogatnak.

Hasznos volna ezért levonni az ide vonatkozó tanulságokat. A jelenlegi jogszabályok szerint ugyanis külföldről közéleti célokra pénzt elfogadni teljességgel legális: az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény a civil szervezet (ide értendők az egyesületek is) lehetséges bevételeit taglaló 19. paragrafusának cc pontjában említi az Európai Unió költségvetéséből vagy más államtól, nemzetközi szervezettől származó támogatást, a 24. paragrafus pedig rögzíti, hogy civil szervezet javára adománygyűjtő tevékenység folytatható. Ha pedig valamely civil szerveződés politikai párttá kíván átlényegülni, arra nézve mindmáig a pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló 1989. évi XXXIII. törvény irányadó.

Ennek IV. fejezete 3. pontja ugyan kimondja, hogy a pártok vagyoni hozzájárulást más államtól nem fogadhatnak el, továbbá névtelen adományt sem, de bármely egyesület pártként folytathatja működését, amennyiben ilyen irányú bejegyzési kérelme mellé vagyonmérleget is benyújt a bírósághoz. Vagyis egy civil szervezetet akár más államok is törvényesen finanszírozhatnak (lásd: libahizlalás), s ha megvan a kezdő tőke, akkor csak vagyonmérleget kell készíteni a pártkénti bejegyzéshez.

Így hát a Clinton-birodalom, George Soros, Richard Field és bárki más a regulának megfelelően belátása szerint támogathatja a Lúdmilla-kommandót, a kendermagos Juhász pedig nyugodt szívvel kalapozhat az Újvilágban. A jelenségnek a finanszírozók és a finanszírozottak szempontjából is megvan a maga logikája: az Egyesült Államok az Oroszországgal vívott geopolitikai sakkjátszmában egyre inkább stratégiai szerepet szán Közép-Európának, szándékai érvényesítéséhez pedig olyan politikai erőket kell helyzetbe hoznia, melyek, mondjuk úgy, magukévá teszik iránymutatásaikat.

Magyarország (és egész Európa) érdeke ezzel szemben az, hogy az Oroszországgal szembeni beteges gyanakvást kölcsönös előnyökkel kecsegtető viszony váltsa fel. A két érdek nyilvánvalóan ütközik, így hát a maga nemében természetes, hogy az Egyesült Államok ilyen-olyan politikai, stratégiai műhelyei lépéseket tesznek a maguk akaratának érvényesítésére. A finanszírozottak pedig járulékos – anyagi, politikai, tévesen értelmezett erkölcsi – haszonért akár öntudatlanul is vállalják az említett érdekek közvetlen vagy áttételes képviseletét. Mint látható, joguk van hozzá. Nekünk viszont jogunk van őket politikai és erkölcsi értelemben idegen érdekek zsoldosainak tekinteni, olyanoknak, akik lényegileg ügynöki tevékenységet végeznek, és jogunk van a magunk eszközeivel felhívni a törvényalkotók figyelmét ezen helyzet nyilvánvaló tarthatatlanságára.

A moszkvai Duma által megalkotott, e hónapban hatályba lépett törvény az Oroszországban működő, politikai tevékenységet folytató, külföldi finanszírozású civil, úgynevezett nem kormányzati szervezetek (non-governmental organizations, NGO) számára kötelezően előírja a külföldi ügynökökként való nyilvántartásba vételt, és azt is kiköti, hogy ezen szervezetek minden nyilvános megjelenésük alkalmával is ekként kell megjelöljék magukat.

Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumának szóvivője, bizonyos Patrick Ventrell rögvest kritizálta a rendelkezést: „Az embereknek mindenhol ugyanazokat az alapvető szabadság- és egyetemes emberi jogokat kell élvezniük.”

Ismerős?

Ágoston Balázs

Színes puccsok

Az Egyesült Államok az ezredforduló óta folyamatosan igyekszik „körbelőni” a Vlagyimir Putyin irányítása alatt magára találó, megerősödő, nemzeti akaratában talpra álló Oroszországot.

A Moszkvához lojális Szlobodan Milosevics szerb diktátort 2000 októberében eltávolító, látványos tüntetésekkel körített belgrádi puccsban például főszerepe volt a diákmozgalomként alakult Otpor (Ellenállás) nevű szerveződésnek, melyet az Egyesült Államok kongresszusa által alapított Alapítvány a Demokráciáért (National Endowment for Democracy, NED) több részletben, eltérő utakon összesen közel félmillió dollárral támogatott.

A Guardian című brit napilap arról írt (Ian Traynor: USA-kampány a kijevi válság mögött, 2004. november 26.), hogy az Egyesült Államoknak mindösszesen 41 millió dollárjába került Milosevics elmozdítása.

A 2003 novemberében lezajlott grúziai „rózsás forradalom” hátterében kísértetiesen hasonló folyamatok zajlottak. Az Eduard Sevarnadze elnököt megbuktató tüntetéssorozatban oroszlánrésze volt az Otpor tbiliszi verziójának, a Kmara! (Elég!) nevű szerveződésnek, melynek még a jelképe (ökölbe szorított kéz) is szinte megegyezett a szerb mozgaloméval.

Az amerikai székhelyű nonprofit biztonságpolitikai elemző műhely, a GlobalSecurity honlapja (www.globalosecurity.org) idézi a Wall Street Journal 2003. november 24-i számát, mely szerint több amerikai NGO, azaz nem kormányzati szervezet vett részt nyugati orientációjú, angolul jól beszélő grúz fiatalok felkészítésében a hatalomátvétel végrehajtására.

Figyelemre méltó, hogy a képzés szervezését az USA tbiliszi nagykövete, Richard Miles irányította, aki az ezredfordulón történetesen éppen Belgrádban teljesített diplomáciai szolgálatot…

A grúz ellenzék támogatásában részt vett George Soros nyílt Társadalom Intézete, továbbá a belgrádi puccs kapcsán már említett NED is.

Az amerikai külügyminisztérium által Grúziában megalapított Szabadság Intézet (Liberty Institute) vezetője, a grúz–amerikai kettős állampolgárságú Miheil Szaakasvili a 2003-as puccstól az idei őszi választásokig Grúzia elnöke volt, egészen pontosan a hatalomváltásig még ma is betölti e tisztséget.

Ezen intézet hozta létre a Kmara! mozgalmat, melynek aktivistái Belgádban az Optor tagjaitól vettek leckét. Ugyanezen forgatókönyv szerint zajlott az ukrajnai „narancsos forradalom” 2004 novemberében. A föntebb említett NED körülbelül 240 ezer dollárt költött a nyugati orientációjú ukrán fiatalok „politikai mobilizációjára”.

Természetesen Ukrajnában is felbukkant egy, az Otporhoz és a Kmarához hasonló szerveződés, a Pora (Idő) nevű alakulat, jelképe egy tizenkét órához közelítő mutató volt, mely azonban nem kör alapon, hanem a szabadkőművesek közismert szimbólumához hasonlatos háromszögben helyezkedett el. E szervezet – miként Milován Orsolya elemzéséből („Eszmékért és elvekért harcoltunk…”, Jogelméleti Szemle, 2006. szeptember 21.) kiderül, 2004 tavaszától tartott úgynevezett tréningeket, és mintegy 130 ezer dollárt kapott különböző amerikai NGO-któl: az Euroatlanti Együttműködés Intézetétől (Institute for Euro-Atlantic Cooperation), a Tömegkommunikációs Intézettől (Institute of Mass Communication), a Politikatudományok Nemzetközi Központjától (International Center of Policy Studies), a Törvényhozói Kezdeményezések Műhelyétől (Laboratory for Legislative Initiatives), a Demokratikus Kezdeményezések Alapjától (Democratic Initiatives Foundation), s ezek kapcsolatba hozhatók voltak a George Soros által működtetett Újjászületés Alapítvánnyal (a Pora vezetője, Vladiszlav Kaszkiv 1994 és 1997 között ezen alapítvány munkatársa volt, később a Világbanknál dolgozott.)

A föntebb említett Guardian-cikk szerint az USA összességében a belgrádihoz képest kevesebbet, mindösszesen 14 millió dollárt költött a kijevi puccsra, mégis több sikerrel járt, hiszen Viktor Janukovics elnök 2004 őszén megbukott, utódja, Viktor Juscsenko pedig hatalomra került (igaz, a helyzet azóta megfordult), és olyan tanácsadókkal vette körül magát, mint például az amerikai Jeffrey Sachs, közlekedési minisztere az ukrán–izraeli kettős állampolgárságú Jevgenyij Cservonenko lett, az igazságügyi tárcát pedig az Egyesült Államokból Kijevbe települt Roman Zvarics kapta meg. Mindemellett Juscsenko több alkalommal provokálta Oroszországot.

Emlékezetes a 2008 decemberében egész Európát ellátási válsággal fenyegető gázháború, melynek során Ukrajna a Moszkvával aláírt megállapodás ellenére sem nyitotta meg vezetékrendszerét az orosz gáztranzit előtt. Juscsenko ugyan műszaki okokra hivatkozott, de alapos okot adott a kételkedésre azon tény, hogy Ukrajna nem akarta beengedni az Európai Unió megfigyelőit. Alekszandr Medvegyev, az orosz állami energetikai vállalat, a Gazprom alelnöke okkal jegyezte meg akkor: „…az a benyomás alakul ki, hogy ezt az egész zenés játékot más országból vezénylik.”

A bevált forgatókönyv szerinti puccskísérletre Fehéroroszországban is sor került a 2006 márciusában lezajlott elnökválasztás kapcsán, ám a megmozdulásokat jelképező kék színre utalva „farmeros (vagy búzavirágos) forradalomnak” nevezett próbálkozás sikertelen maradt, Alekszandr Lukasenko elnök megőrizte hatalmát, a külföldről finanszírozott politikai szerveződéseket pedig elfojtotta. Mondanunk sem kell, itt is megjelent egy ifjúsági formációnak nevezett mozgalom, a kissé különös elnevezésű Zubr (Bölény), nevének megfelelő szimbólummal.

Persze a célpont sem maradhat ki a szórásból, számos amerikai NGO tevékenykedik Oroszországban, évente sok tízmillió dollárt ölve a geopolitikai játszmába. Itt is létezik a fentiekhez hasonló „ifjúsági szervezet”, a Védelem (Oborona), melynek jelképe történetesen teljes egészében megegyezik a szerb Otporéval. Irányultságáról sokat elárul, hogy a szerveződés több alkalommal tüntetett a hírhedt orosz állampolgárságú oligarcha, Mihail Hodorkovszkij mellett, mi több, a mozgalom uljanovszki aktivistái 2005-ben városuk polgármesteri székéért szerették volna elindítani a börtönben ülő üzletembert.