– A Kölcsey Társaság díjátadásán, a Magyar Kultúra napján mondta, hogy a kultúrát nem ünnepelni, hanem művelni kell. Hol húzódnak a kultúra határai?

– Két alapvető pillére van a világnak, a kultúra és a gazdaság. A kultúra alapozza a gazdaságot és nem fordítva, ahogy Marx állította. Ma az a probléma, hogy a kultúra felépítménnyé vált, ezért be is szűkült, dísszé változott. Én többek közt az erkölcsöt is kulturális kategóriának tekintem. Az erkölcs kiveszett a modern társadalomból, pedig alapvetően meghatározza a munkához, a gazdasághoz való viszonyt. Az a világjelenség, amely pénzpiaccá tette a termelő társadalom működését, kifejezetten kultúraellenesen közelít a dolgokhoz, olyan szempontok alapján, amelyek idegenek a hagyományos erkölcstől. Ezért van a gazdaság ilyen állapotban.

– Gazdasági felemelkedés nem képzelhető el kulturális felemelkedés nélkül?

– Én nem tudom elképzelni. A kultúra teremt rendezett, harmonikus társadalmat. A baj az, hogy a magyar társadalom szétesett, nem rendszerszerűen, hanem ad hoc működik. A másik, hogy az evidenciák értelmüket vesztik. Munkával nem lehet pénzt keresni, vagy csak keveset, amiből nem lehet színvonalas, tartalmas életet élni. Tragédia, hogy a törvényt kijátszók azzal védekeznek, hogy a tettük, bár nem volt etikus, de jogszerű. A kultúra az alap, része az erkölcs, a természetjog, rájuk épül a törvénykezés. Úgy gondolom, egyfajta új barbarizmus korában élünk, amelyik emlékeztet a Római Birodalom bukása utáni évszázadokra. Sajnos, ebből még sokáig nem fog kikeveredni az emberiség. Kínában nagyon erős a hagyomány, ez is a garanciája annak, hogy gazdasági téren hamarosan Kína lesz a világelső. Ezt nem lehetne megtenni egy olyan néppel, amelyiknek nincs kedve dolgozni. Meg kell tudni teremteni azt a közhangulatot, hogy az emberek örömmel dolgozzanak, és nem kényszerűségből. Ez is a kultúráltság mértékétől függ. Azzal, hogy a nők dolgozni kényszerültek, összeomlott a család rendszere, nem születik elég gyerek. Az anyaságról hosszú évtizedeken át beszélték le a nőket, sikeresen. Mindenki terhességről beszél, és nem azt mondják, hogy áldott állapotban van, vagy várandós. De nekünk még mindig nagyobb esélyünk van arra, hogy visszataláljunk jó hagyományainkhoz, mint a nyugati világ sok országának, ahol a civilizáltság nagyobb foka miatt még nálunk is messzebb kerültek ettől. Óriási baj, hogy lebecsüljük a történelemoktatást. Róma egy birodalmat épített a mitologikus történelemtanításra. Titus Livius írta Krisztus előtt 9-ben, hogy „a történelem az élet tanítómestere.” Hétszáz évvel Róma alapítása után. Róma hétszáz éves történelméből négyszáz évet nem a száraz adatok tesznek ki, hanem mitológia, példázat, erkölcsi tanulság, hősiesség, önfeláldozás, példaadás a jövőnek. Ezekre egy kis köztársaság világbirodalmat tudott felépíteni. Ezért fontos a kultúra. Nehéz helyzetben lévő társadalmak így tudnak felkapaszkodni.

– A magyar társadalomra a szovjet kultúra mennyire nyomta rá a bélyegét?

– A szovjet befolyás egyaránt sújtotta a kisebb és a nagyobb településeket, bár a vidéket jobban, mint Budapestet. Az elmúlt húsz évben pedig pont fordítva, Budapest került sokkal rosszabb állapotba. Vidéken nagyobb az ellenállás, erősebb a közösségi erő, és az erkölcsi tartás. Érdekes, hogy azok a budai kerületek a jobb tartásúak, ahol erősebb a hagyomány, konzervatívak maradtak, és a választásokon a polgári oldalra szavaztak. Itt kisebb volt a kommunista pusztítás, mert az itt élő közösségeket nem tudták teljesen szétverni. Akiket lerombolva kisközösségeiket lakótelepekre költöztettek, azokból jórészt hontalan, gyökerek nélküli emberek lettek. Tudom, mert laktam lakótelepen is. Több nemzedékre volna szükség ahhoz, hogy abban a miliőben kialakuljon valamifajta összetartás, együttérzés. „Kultúra” szavunk alapjelentése a „földművelés”. Minden hagyományos kultúra alapvetően egy mezőgazdasági, gazdálkodó társadalom önkifejeződése. Magyarország még a huszadik század közepén is agrárország volt, egy vidéki életet élő szűk arisztokráciával, és cseh, zsidó, német ajkú polgársággal. Ezért jelentett hatalmas változást a magyarok számára az, ami 1945 után jött. Azóta sikerült egy lumpenvilágot teremteni, amelyben nem a hagyományos értékek kaptak szerepet. Két kulcsmondat jellemzi az azóta eltelt időt: „A múltat végképp eltörölni”, és „dobd el a régit, vegyél újat.”

– El tudjuk törölni a múltat? Egyáltalán, el kell-e törölni a múltat?

– Minimum negyven év kell ahhoz, hogy az ország kiheverje a kommunizmust. Mózes az egyiptomi fogság után negyven évig bolyongott a zsidókkal, pedig a Nílustól Jeruzsálemig három nap alatt el tudott volna jutni. Szándékosan választotta a hosszú utat, hogy hulljanak el azok, akikben még él az egyiptomi nosztalgia. A Kádár-rendszer óta még nem telt el negyven év, még élnek azok, akik haszonélvezői voltak az elmúlt rendszernek. Azért hálás Kádárnak egy bizonyos réteg, mert negyven évig állandóság, kiszámíthatóság volt. A kiszámíthatatlanságot az átlagember rosszabbul tűri, mint a szegénységet és a nyomort. A fiatalok számára az a kor épp olyan ködös múlt, mint a Rákóczi-szabadságharc ideje. Bármit el lehet velük hitetni. Ahhoz, hogy előre tudjunk haladni, hátra kell tekinteni, mert különben körbe-körbe járunk, mint a ködben tévelygők, miközben azt hisszük, előre megyünk.

– Rajzfilmjeivel, a János vitézzel, a Fehérlófiával, a Magyar Népmesékkel mi volt a célja? A szórakoztatás vagy a művészi szinten való nevelés?

– Sokat jártam külföldön, és tudom, hogy kint a magyarokról eléggé lehangoló, hamis kép él. Hogy depressziósak, önsorsrontóak vagyunk, hogy nem vagyunk képesek talpra állni, nem tudunk örülni, csak a rosszat látjuk magunk körül. Ez persze nem igaz. Az viszont igaz, hogyha mi sem szeretjük magunkat, mások sem fognak szeretni. A filmjeimmel arra törekedtem, hogy megszerettessem a magyarokat. Szeretetreméltó mesevilágot akartam adni, a véresen kegyetlen helyett. A Csodaszarvassal egy szeretetre méltó történelmet, a Fehérlófiával egy álomszerűen gazdag képzeletvilágot akartam bemutatni. A János Vitézzel azt akartam mondani, hogy érdemes küzdeni, mert a lelenc juhászlegényből is lehet Tündérország királya. A saját életem is ilyen volt, mert nagyon mélyről jöttem. Bár nem lettem tündérkirály, de igazán nem panaszkodhatom, ami az elismeréseket illeti. A mesékből nem jön át, de már a rövidfilmjeimből igen, hogy a küzdelemnek nem célja van, hanem a küzdelem maga a cél. Ez Az ember tragédiájának fő mondanivalója is. Olyan filmeket, olyan könyveket akartam írni, amelyeket „nem lehet letenni”. Nem panaszkodhatom, mert a János Vitézt és a Magyar Népmeséket minden új nemzedék megnézi. A János Vitéz 1973-ban készült, és nem avult el. De abban a pillanatban elavulhat, amikor olyan mélyre süllyed a műveltség, hogy az összes kapaszkodó elvész. Ameddig van hagyományőrző huszárság, addig a János vitéz vonzani fogja a fiatalságot. Amikor már csak Nemzeti Vágta van, akkor vége a dalnak. Lehet, hogy az én feladatom nem más, mint hogy kapaszkodókat adjak a múlthoz.

– Miért nyilatkozta, hogy csak negyven éves kora után döbbent rá, hogy az a művészet, amiben alkot, az hasznos?

– Építőművész szerettem volna lenni. A filmnek, úgy gondoltam, időben és térben kisebb a hatása, mint egy olyan épületnek, amelyik meghatározza egy közösség arculatát. Az építészetet ilyen szempontból nagyon fontosnak tartom. El kellett múlnia húsz évnek a filmes életemből, hogy érzékeljem a munkám hatását, hogy rájöjjek, a gyerekek mennyire fontosak nekem. A gyerekeket a felnőttek lenézik, és azt gondolják, mást kell kapniuk, mint a felnőtteknek. Pedig nem, csak költőileg színesebben, élvezetesebben, talán egy kicsit egyszerűbben, és persze nem véresen kegyetlenül, de ugyanazt kell adni nekik, mert ők is felnőttek lesznek, arra kell őket nevelni. Sokszor olyan visszajelzéseket kapok a gyerekektől, amitől föl kell néznem rájuk. Érzékenyebbek, okosabbak, bölcsebbek, nyitottabbak. Hiszek a művészet hasznosságában, csak későn jöttem erre rá.

– Hamarosan elkészül Az ember tragédiájával, amelynek ötödik, athéni színét „Démonkráciának” nevezte el. Utalás ez a mai korra?

– A darab, a film összes történelmi színe a mindenkori máról szól. Várható volt, hogy tapasztalatlanságunk miatt előbb-utóbb a „démonok”, vagyis a gazemberek teret fognak nyerni a politikában, és mellékesen démonizálni fogják a közéletet. Az a baj ezzel a demokráciával, hogy szabadságnak nevezik azt, ami csak szabadosság. Ha a rendőr megbüntet, mert eldobtam egy cigarettát, azt diktatúrának élik meg, holott azt büntetni kellene. A rendőr inkább a tüntetőket veri szét. Optimista vagyok, reményeim szerint ennek hamarosan vége lesz. A mostani választásokkal lezárul ez az ún. tanulóidőszak, amikor a magyar társadalom szembesül azzal, hogy mindez szükségszerű volt, mert azok tudtak hatalomra kerülni, akik az előző rendszer neveltjei voltak, akik rendelkeztek az ehhez szükséges hatalmi összeköttetésekkel és anyagi forrásokkal.

– Mire számít a választások után?

– Bár a teljes kormányprogramot még nem ismerjük, de nagy vonalakban lehet tudni, mi várható, ha a Fidesz alakíthat kormányt. Adók csökkentése, munkára ösztönzés, munkahelyteremtés. Sajnos rövid idő alatt nem lehet látványos eredményeket elérni, ezt bizonyítja a magyar történelem is. Pozitív uralkodóink sokáig uralkodtak, akik csak négy évig, azoknak a nevét is alig tudjuk. Egy stabil, egy irányba mutató, hosszabb időszakra volna szükség. Ebben reménykedem, ugyanakkor aggódom, hogy a ránk váró nehézségek miatt veszítenek a megérdemelt bizalomból. Ami részben érthető, mert az első világháború óta csak azt halljuk, hogy most kell még egy kicsit kitartani, és jobb lesz. Ez fog menni, mert a magyar nép híján van a sikerélményeknek. Csak a két hétig tartó 1956-os forradalomba tudunk kapaszkodni. Talán, ha megérti a nép, hogy most tényleg érdemes nagy fába vágni a fejszénket. Mindezekkel együtt egy nagy és szép feladat vár a következő kormányra.

Lass Gábor