Új vízgazdálkodás kell

– Tavaly hatalmas aszály pusztított, idén özönvizet kaptunk a nyakunkba. Hogyan lehetne bőséges esztendőkből ínséges időkre megtartani a csapadékot?

– Az elmúlt bő húsz év tapasztalatai alapján kijelenthető, hogy el kell felejtenünk az átlagos évjárat fogalmát. Változik a klíma, korábban elképzelhetetlenül szélsőséges lett az időjárás, egyre emelkedik az átlaghőmérséklet. Ez a kiindulási pont. Ebből következik, hogy a tegnapi megoldásokkal már nem lehet eredményesen gazdálkodni. Teljesen át kell alakítanunk a szemléletünket. A tavalyi soha nem látott szárazság sürgetővé tette a víz megtartását szolgáló módszerek bevezetését. Arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy miképp tudjuk a csapadékot megőrizni, helyben tartani. Az idén rendre nagy intenzitású záporok, zivatarok érkeztek, a lezúduló víz ilyenkor gyorsan lefut a talajról, nem tud beszivárogni. Ezért alkalmassá kell tenni a talajokat a nagy mennyiségű víz befogadására, és jelentősen növelni kell a tározókapacitást.

– De hogyan?

– Egy jó állapotban lévő talaj, különösen a hazai termőterület mintegy 20 százalékát kitevő csernozjom egyszerre akár 300 milliméter csapadékot is be tud fogadni. Ehhez azonban megfelelő talajművelés és agrotechnika szükséges. Tanulságos, hogy míg tavaly az Alföld legnagyobb részén gyakorlatilag nem termett kukorica, mégis akadtak szigetszerűen olyan területek, ahol be lehetett takarítani a termést. Nem sokat, 3-4 tonnát hektáronként, de lehetett aratni. Az egyetemen megvizsgáltuk a kérdéses területeken alkalmazott technológiát. Kiderült, hogy kivétel nélkül az összes ilyen termőhelyen évek óta gondosan betárazták a nedvességet, ezt szem előtt tartó talajműveléssel, növénytáplálással. Az agrotechnikában bőven van még tartalék, ezért nem pusztán öntözési, hanem átfogó vízgazdálkodási stratégiáról kell beszélni.

– Mit kell tenni, min kell változtatni?

– A legfontosabb a talajművelés mikéntje. Fontos, hogy ne legyen tömör záróréteg, a víznek szabadon kell tudni leszivárogni a feltalajból az altalajba. Ha a hibás művelés miatt 10-15 centiméter mélyen záróréteg alakul ki, a víz nem jut lejjebb, hanem belvíz lesz belőle, amit aztán jelentős energiaköltséggel kiszivattyúznak a területről, ahelyett, hogy áldássá válva hasznosulna. Hogy egyértelmű legyek, a klímaváltozás erősödését és az általa kiváltott időjárási szélsőségek egyre gyakoribbá válását látva, a magam részéről Magyarország legnagyobb részén a szántás elhagyásához kötnék bármilyen támogatást. A szántásnak ma már sokkal több a kára, mint a haszna. Rombolja a kedvező biológiai talajállapotot, csökkenti a szerves anyag mennyiségét, a mélyrétegek feltárásával fokozza a szárító aszályhatást.

– Jó, de mivel lehet kiváltani a szántást?

– A talajt lazítani kell, nem forgatni. Ez két különböző eljárás. A cél a feltalaj és az altalaj közötti kapcsolat megteremtése. Ehhez középmély lazítókést használnak, ami nem forgatja ki a talajt, csak szétroppantja a rögöket. Más eszközök is rendelkezésre állnak, mindegyikhez alapfelszerelés a talajfelszínt lezáró, de nem tömörítő alkatrész. Ez is fontos művelet a talajnedvesség megőrzése érdekében. Nagy segítség a növényi maradványok megtartása is a talajfelszínen. Szemre kétségtelenül tetszetős a makulátlanra pucolt barázda, ezért égetik még mindig helyenként a tarlót. De ez káros. Valójában minél több szalmatörek marad a termőföldön, annál jobb. Ez ugyanis magába szívja a nedvességet, és védőrétegként szigetel, megakadályozza a talajnedvesség elpárolgását. A házikertekben előszeretettel alkalmazott mulcsozás ugyanezen fizikai jelenség alapján működik. Rendelkezésre állnak a jó megoldások, csak alkalmazni kellene őket. Sokat várok e tekintetben az agráriumban megkezdődött nemzedékváltástól, a képzettebb fiatal generáció számára már természetes lesz ezeknek a módszereknek, illetve a legkorszerűbb informatikai, digi­talizációs lehetőségeknek az alkalmazása. Utóbbiak segítségével ma már sok hasznos adathoz lehet hozzájutni a termelést illetően, amelyek segítségével kiválasztható a legjobb agrotechnikai stratégia. Kicsit haza is beszélek, hiszen egyebek mellett ezeket is tanítjuk az egyetemen.

– Ami a megőrzendő vizeket illeti, hol érdemes tározókat építeni?

– Leginkább a Duna és a Tisza vízgyűjtő területén érdemes ilyeneket kialakítani. Sok helyen nem is kell új medencét építeni, megvan az egykori mélyedés. A tározók létrehozása persze sok pénzbe kerül, de muszáj időt, pénzt és energiát fordítani rá.

– Mennyibe kerülne mindez?

– Nehéz konkrét számot mondani, mert vannak helyek, ahol a műszaki berendezés rendelkezésre áll, csak használni kellene. Másutt telepíteni kell ilyeneket. Annyi bizonyos, hogy a tavalyi aszály csak az Alföldön ezermilliárdos kárt okozott. Ha nem végezzük el a szükséges fejlesztéseket, az sokkal többe kerül, mintha befektetjük a költségeket a magyar agráriumba. Akár egy rossz, aszályos év alatt megtérülhet a befektetett pénz, itt nem kell évtizedes megtérülési mutatókkal számolni. Az elkövetkező években, köszönhetően annak, hogy a magyar kormány az összes agrárpénz 80 százalékát állja, soha nem látott forrás, 5400 milliárd forint áll rendelkezésre. Ebből el lehet különíteni annyit, amennyiből megoldható vízgazdálkodásunk újratervezése, hosszú távon jelentősen csökkentve a magyar mezőgazdaság kitettségét. A hazai élelmiszertermelés szempontjából legjelentősebb Jász-Nagykun-Szolnok és Békés vármegyében lehetne a legkisebb ráfordítással, néhány százmilliárd forintos beruházással nagy eredményeket elérni. Az öntözéssel a mezőgazdaságot jellemző kiszámíthatatlanság mérsékelhető. Nemzetbiztonsági kérdés is, hogy biztonsággal működhessenek a kertkultúrák, vagy épp a burgonya termesztése. Az élelmiszert feldolgozó ipar biztos üzemelésének is feltétele, hogy rendelkezésre álljon a megfelelő mennyiségű és minőségű hazai alapanyag.

– Árvizek idején a holtágaik lefűzésével kiegyenesített, egyre magasabb gátak közé szorított folyókon a nagyvíz gyorsan lezúdul, és így nem tudja öntözni a gátakon túli termőföldeket. Pedig egykor az árterekben sokszínű gazdálkodás folyt.

– Olyannyira, hogy a XIX. század közepéig az Alföldön is a mindennapok része volt az ártéri gazdálkodás. A táj- és földhasználat alkalmazkodott az időjáráshoz, a folyók járásához, az adottságokhoz, és egymás mellett élt az erdő- és a halgazdálkodás, az állattartás, a növénytermesztés. Ez a folyók, főleg a Tisza szabályozásával megszűnt, eltűnt. Kevés szó esik a drasztikus változásnak a környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásáról, például a talajvízszint, vagy a biológiai sokszínűség drámai csökkenéséről. A folyószabályozások indították el a sivatagosodást, azóta vannak szikes talajaink. Tény, hogy a népesség növekedése szükségessé tette, hogy egyre nagyobb területeket vonjanak be a gabonatermesztésbe, de az intenzív technológiák mára fenntarthatatlanná váltak. Érdekes és tanulságos, hogy a klímaváltozás erősödésére reagálva, a természet elkezdi visszavenni a vizes élőhelyeket: ott alakulnak ki hosszan tartó belvizek, nem utolsósorban a rosszul megválasztott agrotechnika hatására, ahol a folyószabályozás előtt vizes, lápos terület volt. Ezeken a területeken érdemes elgondolkodni a fokgazdálkodás helyreállításán. Az Alföld egészén ez nem lehetséges, de a Bodrogközben vannak már jó példák arra, hogy miként lehet extenzívebb, a fokgazdálkodáshoz közelítő megoldásokat alkalmazni.

– Mi lesz a Homokhátsággal?

– A Homokhátság azonnali megoldást követel, mivel mára félsivataggá vált. Ha így folytatódik, az a vidék el fog néptelenedni. A vízrendezést és a mezőgazdasági vízgazdálkodást az egész gazdálkodás középpontjába kell állítani. Magyarországról több víz folyik ki, mint amennyi bejön. Évente nagyjából 110 köbkilométer érkezik, és hozzávetőlegesen 120 köbkilométer távozik. Ma kevesebb mint 100 ezer hektárt öntözünk, ez az összes termőterületünk 2 százaléka. Ezzel sereghajtók vagyunk Európában. 30-40 évvel ezelőtt még háromszor annyit öntöztünk. Ezt és a technológia fejlődését figyelembe véve, nem irreális 600 ezer hektár potenciális öntözését célul kitűzni. Előttünk állhat Izrael példája, a zsidó állam a sivatagban zöld oázist hozott létre. A mi adottságaink sokkal jobbak, földi paradicsomot teremthetnénk, ha végre hozzáfognánk a munkához. Nagyon jó kezdeményezés a kormány részéről a korábban öntözési társulásoknak nevezett fenntartható vízgazdálkodási közösségek számára biztosított támogatás, vannak is már jó példák Magyarországon. Ez a gazdák összefogását, együttműködését, hogy ne mondjam, szövetkezését is erősíti, ami túlmutat a vízgazdálkodáson.