Újratanulni eleink mesterségét
A vályogot évezredek óta használják építkezési alapanyagként az egész világon, Európától Japánig, Kolumbiától Afrikáig. A magyar népi építészet csúcsra járatta a vályogfalépítést, elődeink szép és egészséges lakótereket formáltak ki szalmából és agyagból. Aztán a sors mégis úgy rendezte, hogy a vályogépítkezéshez kötődő mesterségek majdnem teljesen kihaltak itthon. Miközben Nyugat-Európában már évtizedek óta reneszánszát éli a vályogházépítés, mi, magyarok csak most kezdjük újra felfedezni, ami mindig is a miénk volt. A Demokrata Gáspár János vályogfalépítő mesternél járt vendégségben.
Gáspár János gyermekkorát a nagyszülei házában töltötte. A nyolcvanas évek elején saját otthonukba költözhetett a szüleivel, ám ő ezután is inkább a nagyszülői házhoz ragaszkodott. Nem csak a szép emlékek miatt szeretett ott élni, egyszerűen jobban érezte magát a kellemes klímájú vályogházban, mint a szülei Kádár-kockájában. Húszas évei elején aztán úgy döntött, hogy saját házat épít, éppen olyat, mint amilyen a nagyszüleié volt. Nem volt egyszerű, hiányoztak akkoriban a szakemberek, akik tudtak vályoggal dolgozni. Végül a szomszédos faluban, Tápióbicskén talált egy idős mestert, Tóni bácsit, aki értett a fecskefal építéséhez. Senki ne hibáztassa magát, ha fogalma sincs, mit jelent a fecskefal kifejezés! Ez ugyanis egyike azoknak a vályogfalépítési módszereknek, amelyek szinte már teljesen kikoptak a köztudatból.
Gáspár úr pedig mára mindent tud a vályogfalról. Elmondása szerint vályogházat három módszerrel építenek Magyarországon. Az egyik szerint a vályogtéglákat rakják úgy egymásra, ahogy az égetettet szokás. A másik változat a vert vagy tömésfal, ez úgy készül, hogy a zsalut felülről folyamatosan töltik fel agyaggal, döngöléssel tömörítve. A harmadik a már említett fecskefal, amelynek lényege, hogy az agyagot szalmával összekeverik, éppen úgy, ahogy a vályogtégla alapanyagát készítik, majd egy napig pihenni hagyják. Másnap villával teszik egymásra a lepényszerű vályogdarabokat, ami hamar fallá áll össze, végül pedig ásóval egyenesre faragják.
Csodabogárból trendteremtő
Tóni bácsi akkorra már visszavonulni készült, de Gáspár Jánosnak sikerült meggyőznie, hogy utolsó munkaként még vállalja el a házát. Ő adná az erejét, az idős mester pedig a tudását.
– Lenyűgözőnek találtam a módszer egyszerűségét, egy halom agyagot és pár szalmabálát vízzel összekevertünk, és házat építettünk belőle. Egy igazi házat, amilyenre mindig vágytam – meséli.
A folytatás népmesébe illő: miután befejezték, az öreg Tóni bácsi fölajánlotta az ifjú Gáspár Jánosnak, hogy öt évig közösen vállaljanak munkát. Gáspár úr kitanulta közben a vályogfalépítés minden fortélyát, majd ő vitte tovább a fecskefalépítés mesterségét. Nem csak érzelmi okokból: a jól felfogott szakmai érdekek is arra sarkallták, hogy megmentse az utókornak Tóni bácsi mesterségét. Meg-
győződése ugyanis hogy a fecskefalmódszer a legjobb a vályogházépítéshez, sokkal stabilabb szerkezet jön létre, mint ha vályogtéglát használna. A fecskefalhoz használt vályogba ugyanis nem tört, hanem egész szálú szalma kerül. A szalma szakítószilárdsága pedig nagyon nagy, szinte lehetetlen eltépni, csak eltörni lehet. Mivel a fecskefalhoz használt anyag negyede szalma, nagyon masszív lesz a fal, és a levegős üregeknek köszönhetően a hőszigetelése is kiváló. Egyetlen hátránya, hogy bontani, vagy akár csak új ablakot vágni bele nagyon nehéz.
Az első ház megépítése óta húsz év telt el, Gáspár János azóta legalább 170 épületet újított fel, és 70 vályogházat épített. Évek óta két állandó munkatársa van, Tóni bácsi unokája, Pali és Mészáros Zoltán, aki szintén dolgozott még együtt az öreg mesterrel. Rengeteg a munkájuk, egymás után kapják az újabb és újabb megbízásokat. A jövő pedig egyre kecsegtetőbb. Gáspár úr elmondása szerint hivatalosan 700 ezer vályogházat tartanak számon Magyarországon, saját becslése szerint azonban ennél több lehet. Budapest külső kerületeiben is sok olyan ház áll, amelyről nem is tudják, hogy vályogból épült. Magyarországon egyébként rengeteg a kihasználatlan vályog parasztház, óriási pazarlás ez. Felújításuk mellett szól, hogy a szélsőséges eseteket leszámítva nincs reménytelen vályogház, a nagyon régieket is érdemes rendbe hozni. A legöregebb, amelyet Gáspár úrék felújítottak, 220 éves volt. Egyáltalán nem számít különlegesnek, hogy 120-150 éves épületek tatarozására kapjanak megbízást.
– Száz évnél öregebb házak tucatjait újítunk fel. Azt látom, hogy a vályog időtálló; ha megbízhatatlan anyag lenne, akkor ezek már nem állnának – mondja a mester.
Sokáig úgy tűnt, hogy Magyarországon az összes vályogházat elbontják, legfeljebb a falumúzeumokban marad néhány emlékeztetőnek. Sokáig az volt az uralkodó felfogás, hogy a téglaház az igazi, a vályog, az csak sár, nem elég stabil. Az első tíz évben Gáspár János szinte csak hazánkba költöző német megrendelőknek dolgozott. A 2000-es években az 1956 után emigrált magyarok kezdtek itthon vályogházat vásárolni, az utóbbi időben pedig valóságos rajongótábora alakult a „műfajnak”, egyre többen akarnak hagyományos és egészséges anyagokból építkezni.
– Eleinte teljesen bolondnak néztek, csodabogarak voltunk. Nagyjából tíz éve aztán megváltozott az emberek szemlélete, egyre elfogadóbbak lettek a vályoggal szemben, öt éve pedig már kifejezetten rajonganak érte – emlékszik vissza.
Nem véletlenül. A vályog ugyanis egészséges és fenntartható, nem utolsósorban pedig magyar megoldás. Életünknek legalább egyharmadát a ház falain belül töltjük, nem mindegy, hogy milyen környezet és anyagok vesznek körül. A vályog növekvő népszerűsége mellett a házépítési kedv is meglódult az utóbbi időben. A csok és a házfelújítási támogatás hatalmas lökést adott az építőiparnak, a koronavírus pedig tovább serkentette a vidékre költözési kedvet.
Az intelligens fal
Gáspár úr elmondja, hogy Nyugat-Európa számos országában már hosszú ideje kedvelt a vályog, gyakran még a téglaházakra is vályogvakolatot tesznek. A sors fintora, hogy Magyarországon most kezd csak újra divatba jönni, és így gyakorlatilag újra kell tanulnunk azt a technológiát, amit évszázadokon keresztül használtunk. Míg Franciaországban szakiskolában oktatják a vályogfalépítést, Magyarországon már csak néhány mestertől lehet eltanulni. Gáspár János szerint legfeljebb tíz olyan szakember van ma hazánkban, aki valóban ért a vályogépítészethez.
A régi időkben minden valamirevaló ember meg tudta magának építeni a házát, és minden hozzá való alapanyagot ingyen megtalált. A férfiak elkészítették a vályogfalat, az asszonyok pedig a tapasztást és a javításokat csinálták. Gáspár úr elmondása szerint a törés a szocializmusban következett be, másfél generáció kimaradt, és kihaló szakma lett a vályogfalépítő. A vályog maradinak, és mint ilyen, bűnös dolognak számított. Aztán a hetvenes években elkezdték „modernizálni” a vályogházakat, a falakat olajfestékkel festették le, vagy befedték műanyag lambériával.
– Sok érdekesség kerül elő egy-egy felújítás alatt. Amikor leverjük a gipszkartont, leszedjük a farostlemezt, gyakran gyönyörű fafödémek kerülnek elő. Volt idő, amikor el akarták takarni, most pedig ezért fizetnek egy vagyont, hogy ilyen legyen a házon – mondja Gáspár úr.
A modernizáció eredménye végül az lett, hogy a házak menthetetlenül elkezdtek vizesedni, ezzel együtt pedig büdösödni is. Rengeteg vályogházat azzal tettek tönkre, hogy a falakat nem hagyták szellőzni, le lettek fojtva. A talajpárát, amit a fal fölvesz, ki is kell adnia magából, máskülönben felvizesedik, ami a vályogfal halála. A víz ugyanis mindig megtalálja az útját, a kapillárishatás dolgozik. A cementes vakolatok és a csemperagasztók szintén megölik a vályogházat, a legtöbb kőműves azonban nem akarja tudomásul venni, hogy vályoggal körültekintően kell dolgozni, ismerni kell az anyagot. A vályog a betonnal ellentétben majdhogynem élő szubsztancia. Régen a vályogházakat tapasztották, mésszel kenték le, így gond nélkül ki tudott szellőzni a fal.
– A vályogfal felszínének 5-10 centimétere lélegzik, ha túl sok a pára, magába szívja, amikor száraz a levegő, kiengedi – magyarázza Gáspár János. Megtudjuk, hogy a vályogház levegőjének a páratartalma mindig éppen azon a szinten van, ami az emberi szervezet számára ideális. A vályog tulajdonképpen az egyetlen intelligens építőanyag, amely képes a párát szabályozni mindenféle gépészet nélkül. Hőérzetünk is a vályogházban a legjobb. Nem mindegy ugyanis, hogy negyven- vagy hatvan-, esetleg nyolcvanszázalékos páratartalom mellett van-e 27 fok a lakásban.
Ezzel Gáspár úr jóbarátja, Bihari Ádám építészmérnök is egyetért. Elmondása szerint csak a természetes építőanyagok egészségesek, nagyon sok forgalomban levő anyag kifejezetten káros az emberi szervezetre.
– A helytelen hőszigetelés, a teljes párazárás, a tökéletesen vízzáró, mosható festékek miatt gyakorlatilag szatyorban élnek az emberek – teszi hozzá Bihari Ádám.
– Nem egy esetben hallok olyan történeteket, hogy a légzőszervi problémáktól szenved a gyerek, de feltűnik, hogy a panelban köhög, a nagymama házában pedig semmi baja. Az asztmásoknak is sokkal jobb vályogházban, a falak folyamatosan tisztítják a levegőt. Ez a természet munkája, az Isten teremtette így – mondja.
Újratanulni a múlt mesterségét
Egy ideje azonban nem csak magukra a vályogházakra növekedett meg a kereslet, a vályogosmesterség elsajátítására is egyre nagyobb az igény Magyarországon. Gáspár úr tizenhárom éve rendez nyári táborokat az érdeklődőknek, az ideire már több mint nyolcvanan jelentkeztek.
Hogy a XXI. században miért fizet valaki azért, hogy megtanítsák vályoggal dolgozni? Sokfélék az indokok és a jelentkezők. Vannak, akik hobbiként gondolnak a vályogozásra, jómódú, vezető beosztású emberek, akik szeretnének egy valódi mesterséget elsajátítani. De akadnak kispénzűek is, akik a tábor után a saját házukat akarják felújítani vagy karbantartani. A nagyon fiataloktól egészen a hatvan fölötti korosztályig egyaránt jelentkeznek, és meglepő mód több a nő résztvevő, mint a férfi.
– A nők sokkal ügyesebbek, sokkal fogékonyabbak az ilyen munkára. Ha bírnák fizikailag, csinálnék egy lánybrigádot – mondja a mester.
Gáspár úr a barátaival közösen működteti a Környezettudatos Építők Szervezetét, amelynek vályoggal, faházzal, kemenceépítéssel, szalmabála házzal foglalkozó mesterek a tagjai. Az egyesület azt tervezi, hogy néhány éven belül szabályos képzést indít, formális keretet adva az utánpótlásképzésnek.
A fokozott érdeklődést az is magyarázza, hogy a kétkezi szakmák egyre jobban jól fizetnek. Akit komolyan érdekel a falrakás, az építkezésekre is kimehet Gáspár úr csapatával. Az emberekben mind erősebb a vágy, hogy valami mesterséget tanuljanak. A tapasztalat azonban az, hogy a kezdeti lelkesedés után jelentős a lemorzsolódás, a legtöbb jelentkező már az első nap otthagyja az építkezést. Kevesen bírják, hogy a legnagyobb melegben kell dolgozni, miközben az agyag ontja magából a párát.
– Az emberek elszoktak a fizikai munkától, attól, hogy árnyék nélkül, a tűző napon egy villával a kezükben dolgozzanak. Az ebédidőt nagyon kevesen várják meg – magyarázza Gáspár János.
De nem borúlátó a jövőre tekintve. Úgy véli, hogy az élet utat tör magának, és a kemény munka mindig megtérül. A mesterségek iránti lelki éhség nemsokára kitermeli azokat, akik nemcsak boldogan, hanem jól is élnek majd kétkezi munkájukból.
