– Polgármester úr, mi késztette Önt arra, hogy mintegy 800 kilométert gyalogoljon Tatabányától Csíksomlyóig harminc nap leforgása alatt?

– Hosszú éveken keresztül úgy éltem az életem, mint a kicsi gyermek az édesanyja hasában. Mindent, ami szükséges volt a napi létfenntartáshoz, biztosította a Fennvaló. De eljön az idő, amikor a gyermek is kezdi rosszul érezni magát odabenn. Ami addig tág és puha mozgásteret biztosított számára, egy idő után szűkössé, sőt fullasztóvá válik. Hosszú éveken keresztül mindig találtam olyan elfoglaltságot, amelynek segítségével ki tudtam pihenni a munkával járó feszültségeket anélkül, hogy hosszabb szabadságot vettem volna igénybe. Aztán egyre szűkebbnek éreztem ezt a lelki-szellemi mozgásteret, kinőttem belső kereteimet. El kellett indulnom. Egyik napról a másikra jött az elhatározás, hogy egy hosszabb szabadságra menjünk feleségemmel karöltve. Két esztendővel ezelőtt végigjártuk a legősibb európai zarándokutat Spanyolországban, a Szent Jakab sírjához vezető Caminót. E lelki élményekkel teli, és az életünket alapvetően megváltoztató út során fogalmazódott meg bennünk, hogy a csíksomlyói utat is gyalog fogjuk megtenni. Továbbá az, hogy ha a Jóisten ad elég erőt, egészséget, és hosszú életet, akkor kiépítünk egy zarándokház-hálózatot, és az oda vezető utat is együtt térképezzük fel. Így is készültünk. Aztán a kettős állampolgársági népszavazás időpontja előtt néhány nappal megszületett Magor gyermekünk, december 5-én pedig az a nemzetünkre nézve szégyenteljes választási eredmény is, amelynek következtében nem volt tovább maradásom. Onnantól kezdve lelkiekben már csak arra készültem, hogy április 8-9. tájékán elindulhassak a pünkösdi búcsúra.

– Mikor vágott neki az útnak?

– Április 8-án délután indultam a Kőrösi Csoma Sándorról elnevezett általános iskolánk évfordulós rendezvényéről, ahol a Magyar Himnusz mellett az iskola diákjai elénekelték a Székely Himnuszt is. A névadó életéből készült irodalmi összeállítás után pedig a már korábban felállított kopjafa mellett felavatták Kőrösi domborművét. Igazi ráhangolódás volt az előttem álló hosszú útra. Az iskolától aztán hazaballagtam és az estét a családdal töltöttem. Másnap reggel a Városháza előtt álló Életfához mentem, amely a Kárpát-medence vízrajzi térképét ábrázolja. Folyóink és mellékfolyóink alkotják a fa törzsét és ágait, míg koronáján a levelek ott hajtanak, ahol ma is beszélik a magyar nyelvet. Elköszöntem tőle és még egyszer jól eszembe véstem, mily sokat kell majd gyalogolnom az Aranyos és a Maros vidékén ahhoz, hogy újra többségében magyar szót halljak a tömbmagyar Székelyföldön. Onnan a kő-hegyi lépcsőn feljutottam a turulmadárhoz, amely hitem szerint a mi táltos galambunk, és valamikor a magyar ősvallásban ugyanazt a szimbólumot képviselte, mint a katolikus egyházban a galamb képében rejtőző Szentlélek. Ha párhuzamot vonunk az eredetmondánk és Jézus születése között, nagyon érdekes hasonlatosságot fedezhetünk fel. Az Emese álmában megjelenő turulmadár kiterjesztette szárnyát, és Emese megtermékenyült a Lélek erejétől fogva. Hasonlóan történt mindez Mária esetében is. Azonban még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy megpróbálom összekeverni a katolikus egyház tanításait az ősi magyar vallási tanításokkal, ki kell ábrándítanom. De ahhoz, hogy István király jóvoltából és segedelmével kereszténnyé válhatott nemzetünk, végig kellett járnunk a több ezer esztendőn át tartó szellemi-lelki fejlődésünk útját. Erre a felhalmozott tőkére aztán rá lehetett oltani a kereszténységet. A mi ősi magyar vallási hagyományainkat ugyanis a kereszténység tette termővé, ugyanakkor az ősi kultúránk tette különlegesen ízessé a magyar kereszténységet. Ez a magyarázata annak, hogy némileg eltérőek vagyunk az európai keresztény nemzetektől. Ezt pedig nem szégyellnünk kellene, hanem megbecsülnünk.

– Tehát mielőtt ténylegesen útra kelt volna, csupa szimbolikus helyekre látogatott el Tatabányán. Ezekből próbált erőt meríteni magának az útra?

– Szanszkrit nyelven a turul azt jelenti, „az életerő visszatér”. A Szentlélek pedig az életben tartó erő a világ teremtése óta. Ez is azt mutatja számomra, hogy nagyon nagy a hasonlóság a két tanítás között. Ezért is gondoltam arra, hogy a hátizsákomban viszek ebből az életerőből engesztelésül erdélyi testvéreinknek a december 5-én ejtett sebek fájdalmának enyhítésére. A csíksomlyói nyeregben felállított Hármasoltár ugyancsak a leboruló turulmadár sziluettjét mutatja. A Szentlélek egyesítő ereje – ezen a szent helyen – minden év pünkösd szombatján, az összmagyarság legnagyobb közös szentmiséjén kiárad, s képessé tesz bennünket arra, hogy a mindennapi keserűségeken, a saját magunk által támasztott akadályokon felülkerekedve megújíthassuk önmagunkat, s ezáltal nemzeti közösségünket is.

– Ha már szóba hozta a népszavazást, ön szerint miért kerekedtek felül a nem szavazatok?

– A mindenkori magyar vezetésnek, függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatot ápol a keresztény egyházakkal, alapvető kötelessége, hogy nemzeti emlékezetünket életben tartsa. Az elmúlt 85 esztendőben mégis három nemzedék nőtt fel úgy, hogy ez a tudás nem, vagy csak részlegesen került a birtokába. Kevésnek bizonyult azoknak a családoknak a száma, ahol nagyapáról fiúra, fiúról unokára hagyományozódtak a Trianon előtti Nagy-Magyarországgal, a Trianonhoz vezető úttal és az azt követő keserves időszakkal kapcsolatos ismeretek. Mindezek nélkül nem is alakulhatott ki a felnövekvő nemzedékben egységes Kárpát-medence tudat, valamint szoros és fiúi szeretettől átitatott kapcsolat a régi szállásterületekkel. A népszavazás előtt néhány nappal megszólított egy hetven év körüli idős ember, és megkérdezte, hogy ha ennyire nem érzik jól magukat azok a magyarok, akik kettős állampolgárok akarnak lenni, miért költöztek egyáltalán oda. Ő annak az első felnövekvő nemzedéknek a tagja, akik nem kapták meg az említett közösségi beavatást. A szocialisták negatív kampánya pedig nagyon jó táptalajra lelt a bizonytalanok körében, és meg is hozta az eredményt. Ez az „orvosi látlelet” azt mutatja, hogy súlyos betegségben szenved a magyar nemzet. Az a harminc nap, amit gyalogosan töltöttem el Tatabányától Csíksomlyóig, arra a meglátásra juttatott, hogy ez a betegség nem halálos. A gyógymód pedig végtelenül egyszerű. Mivel szeretethiányban szenved a nemzet, ezért a szeretetet kell orvosságként adagolni, leginkább a hétköznapi emberi kapcsolatokban. Megértéssel kell fordulnunk a másik ember felé, s ha egyre többen megérzik a feléjük áradó bizalmat, oldódni fognak a félelmek, a régi rossz beidegződések, a diktatúra által hátrahagyott görcsök. Hiszem azt, hogy a szérum, amelyet a 2004-es esztendő végén kaptunk a kormánytól, nem fog bennünket elveszejteni. Sőt, nemzeti immunrendszerünk meg fogja termelni a megfelelő ellenanyagot, és meg fogunk erősödni.

– Eszerint december 5-e tulajdonképpen a gyógyuláshoz vezető útnak egy állomása?

– Mint ahogy Júdásnak kiemelkedő szerep jutott a megváltás művében, úgy a Gyurcsány Ferenc által vezetett kormány negatív agitációja is nagy szerepet fog játszani a nemzet megújulásának folyamatában. Sokak számára ugyanis eddig ismeretlen volt, hogy a jelenlegi országhatáron kívül, de a Kárpát-medencén belül vannak még olyan ősi szállásterületek, ahol magyarul becézi gyermekét az anya. Ez most köztudottá válik, mert az érdeklődést odairányították feléjük. A népszavazás felhozta a mélyből mindazt a szépséget és nyomorúságot, amely összeköt és szétválaszt bennünket immár 85 esztendeje. Akik önmagukért felelősséget vállalnak, azok attól a pillanattól kezdve, hogy saját boldogulásukat önnön kezükbe veszik, képesek lesznek arra is, hogy a közösség jövőjét tevékenyen formálják. Ezek a közösségek újabb és újabb együttműködési pontokat fognak találni a határon túli közösségekkel. Feltárulnak közös érdekeink, és két-három nemzedék alatt újra felépíthető az az egység, amelyet 85 esztendeje leromboltak. És egyszer Júdásnak is lelkiismeret-vizsgálatot kell majd tartania, bár nem tudom, hogy a globális piacgazdaság ezüstpénzeit hova fogja majd bedobni.

– Visszakanyarodva a zarándoklathoz. Milyen útvonalon jutott el Csíksomlyóba? Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy meghaladja az út az erejét?

– A turulmadártól északkeleti irányba indultam el, hogy beleszagolhassak a pálosok szellemisége által átitatott Pilisbe, majd onnan Pesten keresztül a Jászság, a Nagykunság és a Sárrét átszelésével jutottam a Partiumba. Az erdélyi szórványterületet a Királyhágónál közelítettem meg, a tömbmagyarságot pedig az Alsó-Nyárád mentén értem el. Az első napokban a legnagyobb gondot az eső okozta. Kolozsvárig kellett eljutnom ahhoz, hogy kapjak kétnapnyi esőszünetet, mely a Nyárád mentéig el is tartott, Székelyföldön azonban ismét jött az égi áldás. Bár magam is azt szoktam mondani, hogy aki megveri, az meg is szárítja. De amikor folyamatosan csak veri napokon keresztül, a szárítással pedig nem törődik, akkor a bakancsok inkább előbb, mint utóbb, kiszáríthatatlanná válnak. Eljött tehát az idő, amikor a reménytelenül elázott bakancsaimat, az engem éppen utolérő családom nyakába lehetett akasztani. Onnantól tornacipőben folytattam az utat, amíg el nem ázott az is. Végül Csíksomlyóra – csatlakozva a székelyudvarhelyi keresztaljához – szandálban és verőfényes napsütésben érkeztem.

– Gondolom, sok emberrel ismerkedett meg a harminc nap alatt. Hogyan fogadták Önt?

– Indulásom előtt nem készítettem útitervet. Nem tudtam, melyik nap hol fogok aludni, hogy a lábam meddig visz el aznap, vagy hogy milyen lesz éppen az idő. Kiindulván a népszavazási eredményből, azt gondoltam, az is előfordulhat, hogy időközönként bokrok alatt kell éjszakáznom, ezért a hálózsák mellé tettem egy matracot is. Elővennem végül egyszer sem kellett. Így kishitűségem miatt csupán büntetésből cipeltem egészen Kolozsvárig, ahol a szétázott bakanccsal együtt azt is hazaküldtem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt elutasításban részem. Két alkalommal kaptam kosarat ideát a Jászságban, kettőt pedig az erdélyi szórványban. Érdekes volt megélni azt, ahogy az emberek utam üzenetét fogadták. Ha egy hátizsákos ember megjelenik egy faluszéli kocsmában, csak odaszegeződnek a tekintetek. Április elején a Jászságban még elég mókásan vette ki magát, amikor a felém irányuló kérdésekre azt feleltem, hogy a pünkösdi búcsúba igyekszem, ráadásul Csíksomlyóba. Aztán előbb-utóbb rendre kikerekedtek a beszélgetések és előjöttem a nem titkolt hátsó szándékommal, hogy kiderítsem, ki hogyan vélekedik a népszavazásról.

– Érték meglepetések a beszélgetések során?

– Sok érdekes dolgot hallottam azoktól is, akik igennel szavaztak, és azoktól is, akik nem mentek el, vagy éppen nemmel voksoltak. A távolmaradók jelentős része azt mondta, azért nem vettek részt a népszavazáson, mert ebben a kérdésben a megválasztott parlamenti képviselők lettek volna jogosultak döntést hozni úgy, ahogy az történt a szomszédos országokban is. A kormánypártok vezetői ellenben azt hangoztatták, hogy jelentős mértékben romolhat az itt élő emberek egészségügyi ellátásának színvonala, veszélybe kerülhet a nyugdíjellátás biztonsága. A nemmel voksolók többsége pedig nem kérdőjelezte meg ennek a valóságtartalmát, hiszen így is oly kicsiny a nyugdíjuk, és az egészségügyi ellátás is gyönge lábakon áll. Kunhegyes és Karcag között az egyik kocsma tornácán aztán megkérdezte tőlem egy-két igennel szavazó, hogy miért én járok ezzel a zsákkal. Szerintük másnak kellene. Sőt, az lenne a legjobb, mondták, ha annak a valakinek minden este belecsempésznének a zsákjába egy kockakövet, hogy napról napra egyre jobban érezze annak az agitálásnak a súlyát, amellyel elbizonytalanította a választókat. Ennyit a népi bölcsességről.

– A határon túl miképpen látják mindezt?

– Odaát is másként értékelték az eredményeket attól függően, hogy valaki a Partiumban, az erdélyi szórványban, vagy a tömbmagyarságban él. A legnagyobb eltérést az idős emberek és a fiatalok értékítéletében tapasztaltam. Az időseket lelkileg mélyen érintette az elutasítás. Legkevésbé sem gondolkodtak azon, hogy majd a kettős állampolgárság birtokában átköltöznek Magyarországra, és itt fogják bitorolni az egészségügyi ellátást, illetve felélni a nyugdíjalapokat. Ők csak arra készültek, hogy ismét tartozni fognak valahová, méghozzá ahhoz a nemzeti közösséghez, amelynek a kultúráját őrzik, és amelynek a nyelvét anyanyelvükként beszélik.

– Emlékszik még rá, hogy mit érzett, mi volt az első gondolata, amikor megérkezett végre Csíksomlyóba?

– Az első nagy lelki élményem Nagyváradon volt. A Szent László-napok indító szentmiséjébe, majd a körmenetbe csöppenve tiszteleghettem Szent László hermája előtt. Ez visszaigazolás volt, hogy jó úton haladok. A másik hasonló élményem Székelyudvarhelyre való megérkezésemkor ért, mert tudtam, hogy a családommal tölthetek néhány napot. Egészen fantasztikus, mélyről jövő elégtételt éreztem akkor. A legfelemelőbb érzés mégis akkor ragadott magával, amikor a Hargita fennsíkjáról alászállva megpillantottam a ködbe burkolódzó Csíki-medencét, illetve napfelkeltekor a Hármas Keresztnél a táncoló napot. Akkor éreztem úgy, hogy megérkeztem. Ezek után belehuppanni az esőtől és napfénytől megkövéredett, gyógyító erővel bíró csíksomlyói fűrengetegbe, már magának a léleknek és a testnek kényeztetése volt.

– Nem lehetett könnyű mindezek után visszatérni a tatabányai hétköznapokba…

– Csak amikor hazaérkeztem, értettem meg az alföldi kocsmákban rám szegeződő tekintetek mögött meghúzódó gondolatokat. Napoknak kellett eltelniük, hogy átérezzem, mennyire élvezhetetlenek a mindennapjaik azoknak, akik nem mernek akár csak 2-3 napra is kiszakadni a monoton hétköznapok szürke lüktetéséből. De ez egy önként vállalt rabság minden városi ember számára. Sok előnnyel jár a városi lét, ugyanakkor, ha valaki tartósan beleragad, képtelenné válik megtalálni az összhangot azzal a természeti környezettel, amelyben egyébként él. Eltompulnak azok a külső és belső érzékszervek, amelyek egy boldog, önfeledt emberi életet tudnak biztosítani. A vidéken élő emberek józan paraszti eszüket és ítélőképességüket használva még mindig sokkal inkább képesek arra, hogy saját életük urai legyenek. Mi, városi emberek, akik egy mesterséges közegben éljük napjainkat, gondolatainkat sokszor készen, félkészen kapjuk vagy vásároljuk meg a kereskedelmi televíziókból, képes magazinokból. A vidéki emberek mérsékelten fogyasztják ezeket a jóléti „energiabombákat”. Megszűrik és a helyükön kezelik.

– A feleségével közösen megálmodott zarándokház-hálózattal nagy fába vágták a fejszéjüket. Mennyi esélyt lát annak megvalósulására?

– Ha komolyan vesszük Nagyboldogasszonyunk nemzetünk életében betöltött szerepét, akkor nem csak évente egyszer kell Őt meglátogatnunk. A Szent Jakab-utat is az év minden időszakában járják. Naponta két-háromszázan indulnak el, s időközben a magyar zarándokok száma is megtöbbszöröződött. Ha némi kiszámíthatóságot tudnánk illeszteni a Csíksomlyóba vezető zarándokútba, akkor azt egyre többen látogatnák gyalogosan is. Ezért van szükség egy zarándokház-hálózatra. Nem új házak építésére, hanem meglévő ingatlanok feltérképezésére, és átalakítására gondoltunk. Utam során igen sok kihasználatlan egyházi ingatlant láttam. Az alföldi lelkészlakok mellett már kisebb cserkészházak is épültek, a határon túl pedig elsősorban a református egyházközösségek rendelkeznek ilyen jellegű közösségi házakkal. Mindezeket egy egységes rendszerbe foglalva, napi járóföld tekintetében is elérhető hálózatot lehetne kialakítani néhány esztendőn belül, s így az év bármely időszakában bátran elindulhatnának a zarándokok. Akár kisebb közösségekben, akár egyedül. Először ugyanis saját magunkat kell meggyógyítanunk, azt követően pedig azokat a közösségeket, amelyekben élünk. Ha egy közösség erős és egészséges egyéniségekből állva indul útjára, akkor az együttesen megélt élmények megsokszorozzák annak erejét, és tettre készségét. És ha ezek a közösségek már együtt fognak dolgozni nemzetünk megerősödése érdekében, akkor teljesítjük mindazokat a késői fiúi kötelezettségeinket, amelyeket István király rótt reánk. Ő pedig azt mondta, tiszteljétek Nagyboldogasszonyt úgy, mint édesanyátokat, és imádkozzatok, keressétek a társaságát és pártfogását, mert csak az Ő közbenjárásával maradhat fenn a magyar nemzet!