A történetek valóban hátborzongatóak. Ha leszámítjuk is az ismert jelenséget, hogy egy esemény vagy jelenség hírei egy ideig önmagukat erősítik, majd újra visszahullanak az észrevétlenségbe, és ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a hirtelen támadt érdeklődésben a segélyezési rendszer körüli viták is szerepet játszanak, akkor is nagy horderejű ügyről van szó. Az elsősorban cigányok, de mások körében is működő uzsorások gátlástalan tevékenysége messze túl van azon a határon, amelyet egy jól működő társadalomnak el lehet és szabad viselnie. Ezek a páriákon élősködő hiénák szörnyű károkat okoznak, olykor egyenesen halálba kergetik áldozataikat. Ezt nem lehet tűrni. Ez ellen minden törvényes eszközzel fel kell lépni. A vagyonosodási vizsgálatokra felszólító APEH is igen rosszul teszi, ha azzal az olcsó kifogással hárítja el a munkát, hogy ők nem nyomozó hatóság, nem tudják, ki az uzsorás. Talán tessék kimenni a helyszínre, tessék végigmenni néhány utcán, és ahol százmilliós értékű, „tüzépbarokk” villákat látnak kőoroszlánnal, tornyokkal, csicsásra kovácsolt kerítéssel, csak nyugodtan csöngessenek be.

Al Capone is az adón bukott meg, ezt érdemes emlékezetbe idézni. Szóval itt cselekedni kell, méghozzá nem teszetoszán, megijedve a gazemberek személyiségi jogait hangoztató ügyvédektől, hanem határozottan, keményen, hogy megemlegessék.

Ámbár félő, hogy igazi eredményt így nem lehet elérni. Senkit sem lehet eltiltani attól, hogy önmaga ellensége legyen, önmagát és családját nyomorba döntse. Az egyik probléma éppen ez, a segély sokak számára szemlátomást ebül szerzett jószág, amely ebül is vész. Nem valódi teljesítmény áll mögötte, ezért könnyen jött, könnyen megy.

De van ennél nagyobb baj is. Hogy ugyanis a fél ország uzsorások markában vergődik – igaz, ezek az uzsorások többnyire közgazdasági diplomával rendelkeznek, elegáns öltönyben járnak, magas fizetést húznak, és a társadalom megbecsült tagjainak tekintik magukat.

Ostoba ember, aki Széchenyi István után ellensége a hitelnek. A hitel élteti a gazdaságot, az teszi lehetővé, hogy az emberek jövendő teljesítményük terhére már fiatalon emberi körülményeket teremtsenek maguknak. A hitelt közvetítő bankoknak nélkülözhetetlen szerepük van a modern társadalomban, a segítségükkel a pénz oda áramlik, ahol hatékonyan működhet.

A társadalom bebóvlizása azonban más eset. Az erőn felüli fogyasztásra serkentés, a törvénysértés határáig megtévesztő bankhirdetésekkel való csábítás nem az, amire Széchenyi gondolt. Hanem uzsora, az emberek kiszipolyozása, akár azon az áron is, hogy tönkremennek bele. Úgy látszik, hogy a magyar társdalom még mindig nem tanulta meg, hogyan védekezzék a piacgazdaság hátrányai ellen.

Újabb és újabb hullámban jönnek a nagy átverők, és az áldozatok százezrei fizetik a súlyos tanulópénzt. Egykor volt a nevezetes bomberdzseki és a csomagküldés más aljasságai, aztán jött a piramisjátékláz, kezdetben a maga meztelen valóságában, majd multilevel-marketingnek álcázva magát. Őket követték a befektetési szövetkezetek, amelyek mélyén a kisemberek tucatmilliárdjai tűntek el.

Mindez már a múlté. Most nemzetközi hírű, patinás pénzintézetek dolgoznak azon, hogy profi reklámszakemberekkel megtámogatva kicsalogassák az emberek zsebéből az utolsó fillérjüket is. Egy városban nem lehet úgy két sarkot menni, hogy ne találkozzunk valamelyik bank plakátjával, nem lehet úgy végignézni egy tévéműsort, hogy ne tolakodnának elénk a „jobbnál jobb” ajánlatokat reklámozó hirdetések. És a társadalom bódultan fogyaszt, veszi fel a hiteleket számolatlanul, költi el a holnapot, a holnaputánt, a jövő évet, lehetőleg még ma. Hiszen az állam is ezt teszi, „dől a lé”, röpködnek a tíz-, száz, ezermilliárdok. Mintha egy egész ország énekelné Karádival: Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy perc az életünk…

Van egy régi mondás: fejétől bűzlik a hal. Van egy régi tapasztalat: ha egy ország komolyan le akar számolni a korrupcióval, a lehető legfelsőbb szinten kell kezdenie, és csak ha ott rendet csinált, haladhat fokozatosan lefelé. Nincs ez másképp az uzsorával sem. Amíg hirdetések ordítják tele az országot azzal, hogy vásárolj kölcsönre, nyaralj kölcsönre, élj kölcsönre, addig a faluvégi nyomorultakon élősködő uzsorásoknak is áll a világ. Amíg a tisztes körülmények között élő embereket is sikerül meggyőzni arról, hogy a problémáikra a hitelfelvétel az egyetlen megoldás, addig a nyomorgók is úgy gondolják, hogy ez a legélszerűbb.

Nem könnyű ügy ez, szabad országban az embereknek nem lehet megtiltani, hogy kárt tegyenek maguknak. De példával elöl járni, figyelmet felhívni, értelmes szóval nevelni szabad országban is lehet. Az államnak, a kormánynak ez nemcsak lehetősége, hanem kötelessége – volna. Erre valóban kellenének a propagandára szánt milliárdok, nem pedig a hatalom átmentésére, önfényezésre. Felelős kormányra volna szükség, amely felelős vezetőkkel veszi körül magát, és felelős gazdaságot igazgat. Ez a valódi társadalmi szolidaritás, nem pedig a semmiért odaadott segélyek, amelyekből falusi uzsorás gazemberek gazdagodnak.

Jó ha tudjuk: amikor legközelebb az országgyűlési választásokon szavazunk, erről is döntést hozunk majd. Addig? Marad az uzsora.

Bencsik Gábor