Vádló hadifogolysorsok
A második világháború utáni szovjet hadifogságnak ma már meglehetősen gazdag irodalma van. Annál kevesebbet tudunk a nyugati szövetségesek által elfogottak életéről. Sok esetben az ő rabságuk sem volt könnyebb kenyér, az amerikai titkosszolgálat pedig együttműködött a magyarországi kommunistákkal – ez is kiderül Kiss Sándor tartalékos hadnagy fogságnaplójából és az azt kiegészítő tanulmányokból.
A Magyarságkutató Intézet gondozásában tavaly megjelent hiánypótló kötet az 1900-ban Komádiban született és már az első világháborúban is katonáskodó, a spanyolnáthát szerencsésen túlélő, tartalékos hadnagyként 1944 októberében szolgálatra újra behívott Kiss Sándor személyes élményeit a témába vágó alapos tanulmányokkal kiegészítve tárja fel a második világháború végjátékában angolszász vagy francia kézre jutó honfitársaink megpróbáltatásait. Az Ecsettel a nyugati hadifogságban című munkát Köő Artúr szerkesztette. Dokumentarista értékét növeli, hogy a civilben gyulai rajztanárként dolgozó Kiss Sándornak a fogság idején festett szép akvarelljei képileg is segítik a jobb megértést.
Kétségbeesés
Maga a napló megrendítő bejegyzéseket tartalmaz, ezekből az 1945 tavaszi háborús összeomlásról, a nyugat felé tartó alakulatok felbomlásáról is képet kap az olvasó. „Április 14-én […] este hosszú menet után egy fenyőerdőben aludtunk. […] Nem sokat aludtam, mert fáztam. Tegnap tizennyolc kilométeres utat tettünk meg. Az osztrák földtulajdonos nagy lármát csapott, hogy az ő földjén telepedtünk meg. Ronda népség. […] Sehol nem adnak hajlékot nekünk. Országútra és szélére került bitangok lettünk. […] Beteg vagyok. Már este 38 °C volt a lázam. […] Éjjel szörnyű lázálmom volt. Megjelentél előttem, Iluskám és kicsi kisleányom, de szörnyű volt a kép. Mindketten vakon, tapogatózva jöttetek felém, ahogy hangosan kiáltottatok.”
Ahogy múlt az idő, úgy fogyott Kiss Sándor reménye: „Május 2. Iluskám, nem tudom, láttok-e engem még valaha. Én nem bízok semmiben sem. […] Napok vagy órák kérdése már, hogy fogságba kerülünk. Milyen fogságba, nem tudom. Elhurcolnak bennünket, hogy mi is lesz velünk, nem tudom, de nem is tudja senki.”
Kiss Sándor és bajtársai végül amerikai fogságba estek 1945. május 4-én a felső-ausztriai Wels városánál. Két nappal később ezt írta naplójába a tartalékos hadnagy: „Indulási parancsot kapunk. […]. Különböző vad hírek keringenek. Átadnak bennünket az oroszoknak. Az oroszok az Enns folyónál, Steyrnél vannak. Nem tudunk semmit sem.”
Kiss Sándor még hónapokat töltött amerikai fogságban. 1945. május 27-én így írt a naplóba: „Most is előttem van a szép és csinos kis otthon, amit elhagytam. Ott a hű és okos asszony, a kedves és szép gyermek, szemem fénye, életünk minden aggodalma és értelme.”
Nyár végén jelentős fordulatot vettek az események. „Augusztus 28. […] Indul az egész haza Magyarországra. Délután négy órakor indulunk. Lassan csomagol mindenki, de valami furcsa érzés van bennem. […] Bevagoníroznak, és negyven emberrel bekerülök az X294219 számú francia marhavagonba. Bevagonírozás után az egész éjszakát ott töltjük. Az alvás nem valami jól megy. Ülve alszom. Másnap délelőtt befestik a vagonra az amerikai jelzést orosz nyelven. Amerikai őrséggel megyünk Budapestig. […] Rövidesen megérkezünk Ennsbe. Ez a határállomás. […] Az orosz őrség csak amerikai őrség nélkül akar átvenni bennünket.”
Ebből hosszas vita és tárgyalássorozat kerekedett. A napló utolsó bejegyzése szeptember 9-én született, ebben azt rögzítette Kiss Sándor, hogy bajtársaival még mindig Ennsben várakoznak.
Későbbi önéletrajzából tudjuk, hogy végül még abban a hónapban hazajutott, a hazatérő foglyokat ellenőrző úgynevezett igazolóbizottság nem emelt kifogást személye ellen, így ismét munkába állhatott rajztanárként gyulai iskolájában.
Amerikai–moszkovita összejátszás
Kiss Sándornak szerencséje volt. A „nyugatos” hadifoglyokat a szovjet megszállók és a berendezkedő kommunista diktatúra ugyanis gyanús elemként, ellenségként kezelte. A naplót kiegészítő tanulmányában Borvendég Zsuzsanna rávilágít, hogy legtöbbjük évtizedekig viselte a „nyugatosság” szégyenbélyegét. A történész emlékeztet, hogy bár a nemzetközi tekintélynek örvendő Szent-Györgyi Albert professzor igyekezett közbenjárni a nyugati hadifoglyok érdekében, a szovjet utasításra létrehozott úgynevezett Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke, Dálnoki Miklós Béla kerek perec elutasította a kezdeményezést. Ám a kommunisták az 1945. őszi nemzetgyűlési választásra tekintettel kampánytémát csináltak az ügyből. A csúfos vereséget követően azonban megmutatták igazi arcukat, és sok nyugatról hazatérőt a politikai komisszárokból összeállított „népbíróságok” célpontjává tettek, hogy kellő számú vádlottal igazolják „antifasiszta” hadjáratukat. Nem véletlen, írja Borvendég Zsuzsanna, hogy Péter Gábor, akkor a Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Rendészeti Osztályának (PRO) vezetője, személyesen felügyelte a hazatérők ellenőrzését.
A tanulmányból az is kiderül, hogy a hatékonyság érdekében szovjet gazdáik utasítására 1945 augusztusában Farkas Mihály, Péter Gábor és az ÁVO elődjét, a Katonapolitikai Osztályt (Katpol) vezető (később a Rajk-perben felakasztott) Pálffy György Salzburgban tárgyalt az amerikaiakkal. Őket a titkosszolgálat (Stratégiai Szolgálatok Hivatala, Office of Strategic Services, OSS) magyar ügyekkel foglalkozó vezetője, a magyarországi születésű egykori kommunista újságíró, az 1919-es vörösterror Amerikába menekült bűnöseit gyámolító Himler Márton ezredes képviselte. Vagyis az amerikai–magyar megbeszéléseken négy magyarországi kommunista döntött a nyugati hadifoglyok ügyében.
Himler nagy buzgalomról tanúbizonyságot téve mintegy négyszáz háborús bűnökkel gyanúsított magyart szállíttatott haza nyugatról, derül ki Borvendég Zsuzsanna tanulmányából. A történész azt is megjegyzi, hogy Himler rendszeresen megfordult a budapesti kommunista politikai rendőrség Andrássy út 60. alatti, rettegett központjában. Más „amerikai” titkosszolgálati embernek ez aligha adatott meg…
A háborús bűnökkel gyanúsítottak nagyobb része természetesen jog szerint nem minősült elítélendőnek, a cél azonban a teljes 1945 előtti világ vádlottak padjára ültetése volt. Ezen ideológiai hadjárat áldozata lett minden nyugatról hazatérő hadifogoly, akiket szűrőtáborokba internáltak, és a kommunista belügy ellenőrzött. „A kihallgatások célja természetesen az volt, hogy kiemeljék a kommunisták potenciális politikai ellenfeleit, így a vizsgálatot vezető tisztek rendelkezésére bocsátott, a háborús bűnösök neveit tartalmazó listák már magukban foglalták azokat a személyeket is, akikről a politikai rendőrség tudta, hogy a polgári pártokat támogatják, vagy elkötelezett hívei az 1944 előtti berendezkedésnek. A kihallgatások során gyakorta alkalmazták a későbbi ávós vallatásokból jól ismert technikákat az áldozat megfélemlítésére és megtörésére, és általános volt a beugrató, félrevezető kérdések megfogalmazása, amellyel kelepcébe csalták a gyanútlan katonákat” – írja Borvendég Zsuzsanna, iskolapéldaként hozva Parázs Albin esetét. A tartalékos zászlóst 1946 augusztusában adták át a nyugatiak a magyar hatóságoknak Szombathelyen, ahol ez a feljegyzés született ügyében: „Mivel fent nevezett semmilyen személyazonosító okmánnyal nem rendelkezik, és Németországból a lehetőségek ellenére is csak ily későn tért vissza, rendőri felügyelet alá helyezését javaslom.” Ilyen körülmények között, állandó megfigyelés mellett térhetett haza a Zala megyei Gutorföldére, ahol az igazolóbizottság megállapította, hogy nem volt tagja semmilyen fasisztának bélyegzett szervezetnek, és demokratikus beállítottságú. Ennek ellenére 1948 nyarán kémkedés vádjával Kistarcsára internálták, ahonnan 1950-ben Recskre került. Innen 1953-ban szabadult, de a bíróság kémkedés miatt jogerősen is öt évre ítélte, utólag „igazolva” az öt év törvénytelen internálást. Parázs Albint ezután is folyamatosan megfigyelték.
Nyugati embertelenség
Ám nem csak a hazatérés után volt mostoha sorsuk a nyugati hadifoglyoknak. Babucs Zoltán, a magyar revíziós sikereket exkluzív fényképekben gazdag kötetekben dokumentáló hadtörténész Kiss Sándor naplójához írott bevezető tanulmányában rámutat, hogy 1945 tavaszán körülbelül 300 ezer honfitársunk esett nyugati hadifogságba, akik közül hozzávetőleg 45 ezret az amerikaiak egyszerűen átadtak a franciáknak – sőt belga, dán, holland és luxemburgi táborokba is vetettek egyeseket annak ellenére, hogy semelyik nevezett országgal sem álltunk hadban.
Mint Babucs Zoltán írja, a nyugatiak által megszállt német területek nagy elosztótáboraiban, például Bad Kreuznachban, Büdesheimban, Bretzenheimban embertelen körülmények uralkodtak, a szerencsétlen foglyokat a szabad ég alatt zsúfolták össze, mint az állatokat. A hadtörténész arra is felhívja a figyelmet, hogy a szovjetekhez hasonlóan nemegyszer a nyugati szövetségesek is kifosztották, megalázták, rabszolgamunkára kényszerítették a táborban tartottakat.
Különösen a francia lágerekben uralkodtak pokoli körülmények. Babucs Zoltán hátborzongató esetről számol be: „A dieppei hadifogolytáborban történt meg, hogy a kegyetlen algériai és marokkói őrök ferde hajlamaik kiélésére éjszakánként az őrizetükre bízott 14-16 éves leventék közül többeket megerőszakoltak. A francia fogságban lévők jártak a legrosszabbul, az ottani hadifogolytáborok kegyetlenül hírhedtek voltak (pl. Mailly-le-Camp, Poitiers, Romilly-sur-Seine), ugyanis a francia őrszemélyzet a lakossággal karöltve a hadifoglyokon állt bosszút személyes sérelmeiért.”
Kiss Sándor hadifogolynaplója és a kísérő tanulmányok rávilágítanak, hogy a gyakran sugalmazott nyugati erkölcsi fölény nem több hamis gőgnél.
