Hat budapesti kerület, számos megyeszékhely, kisebb városok és falvak, mint például az egyetlen utcából álló Palkonya, és három határon túli település (Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Gyergyószentmiklós) részvételével összesen 96 település nevezett be a „kulturális országimázs fesztiválra”. A nevezési díjat a legtöbb versenyző település helyett helyi vállalkozók vagy országosan ismert vállalatok állták. Például Újkígyóst egy országos kereskedelmi rádió, Jászberényt hivatalosan egy országos hetilap nevezte. Elenyésző volt azon önkormányzatok száma, amelyek főszponzorok segítsége nélkül tudtak elindulni a versenyen. Többek között ilyen volt a Nemzeti Vágtát megnyerő Nyíregyháza önkormányzata, amely harmincmillió forintos pénzdíjat nyert a győzelemmel. Geszti Péter, a Nemzeti Vágta ötletgazdája és kreatív igazgatója az eseményt a magyar városok és falvak ünnepének szánja, és reméli, hogy gyermekeinknek, unokáinknak már teljesen természetes lesz kilátogatniuk erre az eseményre. Azaz a Nemzeti Vágta egyszerre szeretne hagyományőrző és hagyományteremtő lenni.

A benevezett települések az Andrássy úton, a Bajza utcától a Hősök teréig kialakított Vágta Korzón pavilont állíthattak fel, ahol bemutathatták városukat. A Vágta Korzót azzal a céllal hozták létre, hogy a települések a rájuk leginkább jellemző kulturális, művészeti vagy turisztikai kiállítással bemutatkozzanak. Kevés település használta ki ötletesen ezt a lehetőséget. Sokan útikönyvet, térképeket árultak városukról, ezeken a pultokon gyorsan átsiklottak a nézelődők. Említettük, hogy sok településnek nem volt pénze kifizetni a nevezési díjakat, ezért ezeket a pavilonokat a nevezési díjat kifizető cégek reklámjai uralták. Egy Borsod megyei település, Szuhakálló pavilonjánál például egy országos bulvárhetilapot árultak kedvezményes, százforintos áron. – Nem értem, mit keres egy olyan tiszta állat, mint a ló, ebben a koszos budapesti Városligetben? – fordult hozzánk egy fiatal anyuka, aki maga is lovakat tart Domonyvölgyben. – Ez olyan, mintha a Budapest Parádét, amely egy tipikusan belvárosi rendezvény, leköltöztetnék a Hortobágyra – háborgott.

Abban azonban egyetértett velünk, jobb, ha Budapest a Vágtáról híres, és nem a Parádéról. A versenypályát a Hősök terén alakították ki, ovális alakzatban. A lovak a Szépművészeti Múzeumnál startoltak, elhaladtak a Műcsarnok előtt, majd hátulról megkerülve a Millenniumi Emlékművet, egy kört írtak le. A versenytáv két és fél kör volt, a versenyzők a Műcsarnoknál értek célba. A kétnapos fesztivál szombati, első napján a települések versenyzőinek bemutatkozó díszfelvonulását és történelmi lovas gálát láthattunk, ahol a különböző korok hadtörténelme elevenedett meg, különös hangsúlyt fektetve Mátyás király korára, az idei reneszánsz emlékév miatt. A vasárnap teljes egészében a futamokkal telt. A gyerekek csillogó szemmel nézték a történelmi filmekbe illő lovas jeleneteket, talán sokan most láttak először testközelből lovakat. Nekik mindegy volt, ki nyer, szurkoltak minden előttük elvágtató lovasnak. A hölgyek számára a romantikus öltözékbe bújt huszárok, a férfiaknak a lóversenyzés nyújtotta izgalmak jelentették a rendezvény vonzerejét.

A kellemetlenségek ellenére sokan kitartottak a pálya szélén. Szólnunk kell ugyanis a Nemzeti Vágta talán egyetlen, de hatalmas szervezési hibájáról, amely sokak számára élvezhetetlenné tette a rendezvényt. A nézőket a pályától egy több mint egyméteres biztonsági sáv választotta el. Így csak az első sorokban állók voltak olyan szerencsések, hogy láttak valamit az elsuhanó lovakból, a mögöttük lévők már semmit. Rockkoncerteken edződött fiatalok próbáltak maguknak utat törni az első sorokba, apukák és anyukák vették nyakukba gyermeküket, még jobban eltakarva mindent a mögöttük állóktól. A nézelődők szüntelenül zsörtölődtek: „Semmit nem látok!” Volt, aki megnyugvással vette tudomásul, hogy csak a kivetítőn követheti az eseményt, mert mit akarunk egy ingyenes rendezvénytől? Volt, aki nem törődött bele, és felállt a korlátra, magára vonva ezzel a biztonsági őrök haragját. A leleményesebbek, akik a ló hátán is megélnek, háztartási létrát hoztak magukkal.

A szervezők a Műcsarnok elé felépítettek egy mintegy ezerfős lelátót, amely érkezésünkkor háromnegyed részt üres volt, de a verseny egész ideje alatt sem telt meg. Ez volt az egyetlen hely, ahonnan rá lehetett volna látni a pályára.

– Vajon miért elégedetlenkednek az emberek, amikor ott az üres lelátó? – csodálkoztak a Demokrata naiv tudósító, akik közeledvén a lelátóhoz, figyelmesek lettek a bejáratnál posztoló öltönyös biztonsági emberre, akinél másodpercenként próbálkoztak az egyszerű utcai emberek, de hiába. A majdnem üres lelátókra csak az mehetett fel, akinek VIP-karszalagja volt.

– Elnézést, hogy lehet oda felmenni? – hangzott fel a kérdés úgy tíz másodpercenként. – VIP-es vagy, öreg? Ide csak VIP-esek mehetnek fel – jött az elutasító válasz. – Miért provokálják a népet azzal, hogy csak a kiváltságosoknak jut rendes hely? – ilyen és ehhez hasonló indulatos bekiabálásokat kellett folyamatosan tűrniük a biztonságiaknak.

Felháborodott gyermekes apukákból és nyugdíjasokból álló szavalócsoportok alakultak, akik legkevésbé sem a huszárok dolmányos ruháiról értekeztek. Vagy egymást hergelték, vagy egymást csitították, vagy ismételgették a számukra ismeretlen szót: „viájpí”. A Demokrata élelmes munkatársai kiderítették, hogy a VIP-részt a Vágtát szponzoráló bank alkalmazottainak és vendégeinek tartották fenn, oda jegyet nem lehetett venni. A bank emberei azonban feltehetően vagy máshol töltötték a hétvégét, vagy szeretnek szellősen üldögélni, vagy csak szadisták és élvezik a szorongó tömeg látványát.

– Én népviseletbe öltöztetném az egész VIP-lelátót, annak a résznek is látványosnak kellene lennie – mutat a foghíjas lelátókra egy középkorú úr, akitől megtudjuk, ő Kaba díszpolgára, és Stohl Andrást készítette fel a hírességek futamára.

– Fantasztikus ez a rendezvény, idővel kiforrja majd magát. Viszont nem engedném, hogy a speciálisan versenyekre tenyésztett telivér lovak is indulhassanak a futamokon, és csak amatőr zsokékat ültetnék nyeregbe. A Nemzeti Vágta még olyan, mint a magyar narancs. Kicsi, sárga, savanyú, de legalább a miénk. Apropó, Magyar Narancs. Nevezett hetilapban jelent meg három éve egy hagyományőrzésről szóló cikk, amely így kezdődött: „A hagyományőrző társaságokban olyan emberek gyűlnek össze, akiknek nem sikerült kinőniük a katonásdit” – írta Gaal Ilona. Az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokkal kapcsolatban nyilatkozta Geszti Péter, hogy néhányan „értelmiségi szerepben tetszelegve a legdurvább bulvárban nyomulnak a fizetésükért.” Geszti kijelentésével egyetértve kívánunk neki sok sikert ahhoz a munkához, amelynek révén idővel talán ő is hozzájárul ahhoz, hogy a bulvártelevíziók és a bulvárlapok felhagynak a nemzeti hagyományok gúnyolásával.

Lass Gábor