A Pest megyei Ceglédbercel a gödöllői dombság déli lábánál, Ceglédtől tíz kilométerre észak-nyugatra fekszik, lankás vidéken. A falunak 4600 lakosa van, ipara nincsen, munkahely is csak gyéren. Az itteniek többsége nyugdíjas, az aktívak zöme ingázik. Ősi település, amelyet „Bertel” néven említ egy 1281-ben kelt írás, mint Cegléd Bercel nevű pusztája. A XIX. században még királyi kincstári tulajdonként szerepelt, de önálló községgé nyilváníttatott. 1784-ben németeket telepítettek ide, így a második világháborút követő erőszakos kitelepítésekig jómódú, sváb többségű falu volt. A negyvenes évek végén a Stuttgart környékére kitelepített németek házaiba a Felvidékről elüldözött magyarok kerültek. A falu ezer szállal kötődik szomszédjához, Albertirsához, az Alberti és Irsa egyesítéséből létrejött nagyközséghez. Az utóbbi időben azonban pokollá vált a szép múltú település lakóinak élete.

Halott Gerje

A viszonylag sima autóút Ceglédbercel határát jelző táblánál göröngyössé válik a sok felfagyástól és a nem túl szakszerű javításoktól. Kis hazánkban többnyire ez az első benyomás, amely alapján meg lehet állapítani, hogy gazdag helyen járunk-e vagy sem. Laknak-e befolyásos káderek ott, vagy nem. Mindazonáltal Ceglédbercel alapvetően kellemes, csöndes kis falu érzetét kelti. Az utcák, a házak, a porták rendezettek, a kerítések előtt fák, formára nyírt cserjék, virágok, néhol padok állnak, ahová az idős emberek szeretnek nyárestéken kiülni, pletykálni. Egy 60-as évekbeli szürke, mállott falú kultúrház előtt vezet el utunk, egy afféle eredeti, hamisítatlan szocreál kultúrház előtt, nem kifejezetten múzsamarasztaló. Barátságosabb látvány az a régi sváb házból kialakított tájház, amellyel nem sokkal arrébb találkozunk. Aztán egy kis téren áll virággyűrű közepén Szent István kerámiaszobra, a millenniumi év emlékműve, feljebb, a dombtetőn egy rusztikusan épített hatalmas, pazar lovarda. Mint minden falunak, ennek is megvan a maga irigyelt gazdag embere és megvan a sok szegénye. E tekintetben Ceglédbercel semmiben sem különbözik más településektől. Egyben azonban nagyon is. Itt időnként szörnyű büdös van, és ezt együtt érzi vagyonos és vagyontalan. Dudás Mihályné középkorú hölgy, itt született, néhány utcára lakik a Gerje pataktól, amely keresztülfolyik Ceglédbercelen. A Polgármesteri Hivatal előtt találkozunk, ahol Senkei Józseffel együtt várja érkeztünket. Senkei József MÁV-alkalmazott, mellesleg helyi MDF-szervezet elnöke – igaz, megegyezünk benne, hogy most ez utóbbi teljesen mellékes körülmény, mert ugyan bűzlik valami, de ez kivételesen nem politika. Mindenekelőtt elkalauzolnak a patakhoz. A Gerje egy töltések között csörgedező kicsiny vízfolyás, akkora, hogy nyaranta egy gyerek is könnyedén átugorhatja, de ha felduzzad, akkor akár öt méter széles is lehet. Hivatalosan nem is patak, hanem belvízcsatorna, habár ugyanúgy senki sem nevezi a hivatalos nevén, mint ahogy a receptet sem mondjuk vénynek, vagy a nadrágot sem pantallónak. Egy kis hídon állunk meg, ahol kétoldalt egy-egy munkás éppen villanykaszával igyekszik megbirkózni a méteres, dús fűvel. A mérnökileg egyenesre szabályozott patak az innen néhány kilométerre, északra fekvő Pilis községnél ered, érinti Albertirsát, Ceglédbercelt, hogy valamikor nagy sokára elérje a Tiszát. A mederben barna víz csordogál, burjánzik a nád, a sás, a hínár, de az állatvilágnak nyoma sincs. A békák, a halak, a szúnyogok, a szitakötők, a rákok, a csigák, a férgek és a mindenféle vízi herkentyűk szokásos serege egyöntetűen hiányzik. És nincsenek a rovarokra vadászó madarak, békalesben álló gólyák, vagy a faluhelyen rendszerint a vízre kihajtott kacsák sem. A bűz azonban csakugyan erős. Jellegzetes szippantókocsiszag, dolog-időben.

– Ezt kell nekünk szagolni éjjel-nappal – panaszolja Dudásné. – Az a baj, hogy ezen a hídon vezet át az út a vasútállomás felé, naponta kétszer járok erre, mert Pestre járok dolgozni. Felforduló gyomorral indul és fejeződik be minden munkanapom – de nem a munkahelyem miatt. De távolabb is érződik a szag. Időnként mi sem tudunk szellőztetni, pedig fél kilométerre lakunk a Gerjétől. A testvéreméknek viszont a kertjük végében folyik, ők még többet szenvednek. – Valamikor a berceli nagymamák a vasút kőhídjánál a Gerje vizében mosták a szőnyegeket, annyira tiszta volt – veszi át a szót Senkei József, aki német ősökkel büszkélkedik. Mint meséli, a háború előtt Ceglédbercel volt a gazdag falu, a szomszédos Albertirsát pedig szegényebbek lakták. Cseléd- és napszámosfalu volt, Ceglédbercelre jártak át dolgozni. Amikor aztán beütött a szocializmus, a módosabb gazdákat vagy kitelepítették, vagy kuláknak nyilvánították, majd egészen a rendszerváltásig csak Albertirsát fejlesztették, Ceglédbercelt pedig tudatosan elsorvasztották. Az egyik faluban boltok, rendelő, iskola épült, az utakat sorra aszfaltozták, a másikban egyetlen utcát sem burkoltak le, üzlet nem nyílt – panaszolja a vasutas, de siet hozzátenni: ma már nincsen harag a két falu népe között, inkább barátság van, Ceglédbercel pedig ismét fejlődik. Csak ugye bosszantó, hogy Ceglédbercelnek tizenkét év után mégis megint szenvednie kell Albertirsa miatt. Arrébb megyünk. A vasúti töltésen új zajvédő fal vonul végig, nem szép, de hasznos. Közel vannak a házak. A töltés alatt tehén legel, nem messze pedig a Gerje bukkan elő, amint átcsordogál a vasúti töltés alatt, egy kikövezett nyíláson. Itt is tobzódik a dús növényzet, de semmi más élet a vízben. Egy rossz autógumi akadt el a bedobált betondarabokon, és néhány műanyag flakon. Egy szellő felénk sodorja a szagot, nehogy elfelejtsük, hol vagyunk.

– Gyerekkorunkban itt játszottunk a vízben, hálóval fogtuk a halat – emlékszenek vissza kísérőink. – Hol van már az?

A szag nyomában

Nem kell messzire menni a szennyforrásig. Albertirsa határában, Ceglédberceltől alig két kilométernyire található az a cső, amelyen befolyik a szennylé. Szabványos szennyvízcsatorna, úgy ötvencentis lehet az átmérője, de folyamatosan zubog belőle a barna lé. Hátrébb, százméternyire látható a szennyvíztelep. Onnan jön az áldás. Albertirsa polgármestere, Fazekas László egyenes beszédű, közvetlen ember, nem próbálja kisebbíteni a problémát. Nem győzi hangsúlyozni, mennyire együtt érez a szomszéd falu lakóival, akiknek teljesen jogos a felháborodásuk. A baj okozója a túlterhelt albertirsai szennyvíztelep, amely 1985 körül épült. Akkoriban úgy gondolták, hogy a naponkénti 600 köbméteres tisztítóteljesítmény hosszú ideig elégséges lesz, mindenesetre belekezdtek a második ütem építésébe is, ezt azonban nem fejezték be. Ez nem volt gond mindaddig, ameddig a 12 ezer lakosú nagyközségnek csak egy része volt csatornázva. Ám a kilencvenes években pályázatokon szerzett állami segítséggel becsatornázták az egész települést, a porták hatvan százaléka pedig rá is kötött a gyűjtőhálózatra. Télen, amikor kisebb a vízfogyasztás, nincsen baj, mert a szippantott szennyvízzel együtt körülbelül 600 köbméter érkezik a telepre. Ám meleg időben ugrásszerűen megnő a vízfogyasztás, és a szennyvízmennyiség megnő akár napi 1100 köbméterre is. Ez azt jelenti, hogy a beérkező szennyvíznek nincsen ideje teljes egészében megtisztulni a medencékben, s anélkül folyik tovább a patakba. A bekerülő oldott szerves hulladék kitűnő tápanyaga a vízinövényeknek, ezért olyan dús a vegetáció, mint láttuk. A túlterhelés nem az egyik pillanatról a másikra következett be, hanem folyamatosan, ahogy épült a csatornahálózat. A botrány az idei nyárelőn a körülmények szerencsétlen összjátéka miatt robbant ki. Mint a polgármester mondja, három éve nem kotorták a Gerjét, ezért a leülepedett szennyvíziszap a nagy melegben erősen rothadni kezdett. Sőt, télen átfagyott a patakmeder, elhalt a növényzet egy része, amely a meleg beköszöntével szintén bomlásnak indult. Tovább rontott a helyzeten, hogy a hóolvadás óta alig volt csapadék, ezért a kis vízhozamú patakban túl nagy lett az oldott szerves anyag aránya. Mindezek miatt lett a Gerjéből nyitott pöcegödör.

Egyetlen megnyugtató megoldás volna: a szennyvíztelep-bővítés részben a félkész műtárgy befejezésével, részben egy újabb tisztító építésével. Ez mintegy 160-170 millió forintba kerülne, amit a község egyedül képtelen előteremteni. Márpedig korábbi politikai döntések következtében a vízmű kizárólag Albertirsa kezelésében van, így a terheket is egyedül kell viselnie. A polgármester elmondta, hogy az elmúlt két évben három pályázatot adtak be a szennyvíztelep bővítésére, de forráshiányra hivatkozva nem kaptak hozzá állami támogatást. Albertirsa teherbíró képessége még a 30 százalékos önrészhez is alig elegendő, de összeszedik valahogy – ígéri. Ősszel lesz egy környezetvédelmi minisztériumi pályázat, abban reménykednek, hogy talán ott majd nyerhetnek.

Május 20-án a lakossági bejelentések nyomán, a ceglédberceli és albertirsai polgármesteri hivatal kérésére közigazgatási bejárást tartottak az érintett hivatalosságok, így a Közép-Tiszavidéki Környezetvédelmi Felügyelőség, a KÖTIVIZIG Szolnoki Szakaszmérnöksége, a megyei és a ceglédi ÁNTSZ, Ceglédbercel, illetve Albertirsa önkormányzata. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mindenki egyetértett abban, hogy a végleges megoldást csakis a szennyvíztelep kapacitásának a bővítése jelentheti, amihez állami segítség kell. De ennek az esetleges megvalósulásáig a hatóságok elrendelik az iszapkotrást és a szennyvíztelep hatásfokának a lehetőség szerinti bővítését – természetesen Albertirsa költségén.

– A nagyközség mindent megtesz, amit lehet – szögezi le Fazekas László polgármester, majd bemutat bennünket az idő közben megérkező Fegyver Sándornak, aki másodállásban intézményvezető az albertirsai szennyvíztelepen. A szakember elkísérve a telepre, részletesen tájékoztat a bűz okáról. Az eleveniszapos típusú szennyvíztelep négy jókora, kör alaprajzú betonhengerből áll. Közülük kettő alatt gépház látható, mindenféle csövekkel, orsókkal, emelőszerkezetekkel és riasztóan hangos szivattyúkkal, a másik kettőt szemlátomást nem használják. Itt sem sokkal erősebb a bűz, mint Ceglédbercelen, meg már amúgy is megszoktuk. Egy vaslépcsőn lehet feljutni a gyűrűk tetejére, ahol éppen villanyszerelők dolgoznak. – A bejáráson hozott döntések értelmében a hatékonyabb levegőztetésen dolgozunk – magyarázza a szakember. – Ez valamennyit talán segíthet a helyzeten, gyorsíthatja a lebomlást, kaptunk rá hárommillió forintot a községtől, de a problémát nem oldja meg.

Odafönt, mint fazékban a leves, úgy kavarog körben a szennylé a két tartályban. A biológiai elvű szennyvíztelep nagy vonalakban úgy működik, hogy egy mechanikai szűrés után bekerül a szennyvíz a betonmedencékbe, amelyekben szennyvízlebontó mikroszkopikus élő szervezetek tenyésznek. A hihetetlenül falánk mikroorganizmusoknak nem kell más a szerves anyag lebontásához, csak oxigén és némi idő. Az előírásoknak megfelelő tisztításhoz legalább kétórányi idő eltöltésére lenne szükség a tartályokban. Az oxigént levegőbefúvással adják a baktériumoknak, de a szükséges időt a majdnem kétszeres terhelés miatt nem tudják biztosítani. Ha nem engednék tovább a félig tisztított szennyvizet idő előtt, kiöntene a tartályokból – tárja szét a karját a vízügyes. A félig-meddig tisztított és ülepített szennyvíz a patakmederbe kerül, ahol a szerves anyag további bomlásnak indul, ez pedig fokozza a bűzt.

Fegyver Sándor szerint az az előírt módszer, hogy előtisztító fázisként az utcai csatornanyílásokon keresztül zsírlebontó enzimet öntenek a csatornába annak érdekében, hogy meghosszabbítsák a lebomlási időt, túlságosan költséges, és nem elég hatékony módszer. Végül pedig tiszta vizet adnak a kibocsátott szennyvízhez, hogy hígítsák. Szerinte akkor lett elrontva az egész, amikor építették a csatornahálózatot, de nem gondoskodtak a szennyvíztelep bővítéséről. Persze ő megérti az önkormányzati politikusokat. Csatornaépítéssel lehet szavazatokat szerezni, szennyvízteleppel bajosan.

Felelős kerestetik

A kialakult helyzet teljesen egyértelmű, hiszen ma már szemlátomást nincsen más megoldás, mint az, hogy állami segédlettel növeljék a szennyvíztelep kapacitását, mégpedig az elfogadott tervek szerinti 1600 köbméteres napi teljesítményre. Ez innentől az illetékes tárcán, azaz a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumon múlik. Meg persze azon, hogy az itteni országgyűlési képviselők és egyéb befolyásos személyek mit tudnak elérni az illetékes helyeken.

De mindig van valami oka és előzménye annak, amikor valami szép lassanként elfajul, amikor vészhelyzet alakul ki. És mindig vannak felelősei is. Természetesen mi csak kérdéseket tehetünk fel.

1985-ben épült a szennyvíztelep első üteme. A kérdés, hogy miért csak a 600 köbméteres kapacitású első ütem készült el, miért nem fejezték be a második ütemet azóta sem? Albertirsán akkoriban sem laktak kevesebben. Erre mondja Fazekas László jelenlegi polgármester, hogy történelem, ki emlékszik már arra, szocializmus volt, nincs értelme bolygatni. Rendben. A következő kérdés, hogy amikor Albertirsa pénzt nyert a csatornaműveire, miért nem számolta ki a várható szennyvízmennyiséget? Főleg, hogy jogszabály írja elő: előbb a tisztító kapacitást kell biztosítani, csak az- után lehet a csatornahálózatot kiépíteni. Albertirsán ez fordítva történt. Kérdés, hogy miért, és hogy az engedélyező hatóság hogyan adott erre engedélyt, vagy hagyta jóvá?

Az utolsó kérdés pedig, hogy vajon miért kell Albertirsának egymagának megküzdeni egy akkora beruházás terhével, ami meghaladja a teljesítőképességét?

Ez utóbbi kérdés ugyanis valószínűleg mindennek az alfája és omegája. A történet előzménye az 1990-es évek legelejére vezet vissza. Pest megyében volt egy ugyanolyan megyei, önkormányzati tulajdonú víz- és csatornamű vállalat, mint a többi megyében. Ez volt a Pest megyei Víz- és Csatornamű Vállalat (PVCSV). Igazi szocialista nagyvállalat volt, lehet, hogy nem tökéletes, de mint a többi hasonló szervezet, ez is átszervezhető, karcsúsítható lett volna. Csakhogy ekkor jöttek a frissen megválasztott, de minden kétséget kizáróan laikus polgármesterek, és szakmailag nem egy esetben dilettáns, de mindenképpen tapasztalatlan képviselő-testületek, több száz tulajdonos, akiken elhatalmasodott a különválási vágy. Végiggondolatlanul, közös erővel alkotóelemeire bontották szét a PVCSV-t, mondván, így olcsóbb lesz a víz. Persze nem lett olcsóbb, mitől is lett volna? Az eredetileg harmincnyolc, azóta negyvenkilenc szolgáltató utódszervezetnek szüksége van 49 igazgatóra, 49 gazdasági vezetőre, 49 műszaki vezetőre, és így tovább. Más megyékben okultak ebből, nem is folytatták az itteni gyakorlatot, ami közgazdasági nonszensz volt. Mindenesetre néhányan a lobbisták és súgó emberek közül jól jártak. Történetesen Albertirsa a ceglédi székhelyű CEVÍZ Kft.-hez, a PVCSV egyik regionális utódszervezetéhez került. Aztán ők tudják miért, az itteniek tovább folytatták az atomizálást, idővel Albertirsa kivált a CEVÍZ Kft.-ből is, hogy megpróbálja a víz és csatornaszolgáltatást teljesen egyedül megoldani. Költői kérdés, hogy miért? Tudhatták volna előre, hogy míg egy nagyobb, regionális szervezetnek nem okoz gondot például egy 160 millió forintos beruházás önrészének az előteremtése, addig egy Albertirsa méretű település önkormányzatának egyedül már igen. Képletesen szólva Albertirsa most issza az „olcsó víz” levét.

Politikai ökumené

Sajnálatos tény, hogy mindezen rossz döntések eredményeként most mégis Ceglédbercel lakossága szenved, noha ez utóbbi szennyvízkezelése maradéktalanul megoldott. Ellátogattunk az ő polgármesterükhöz, Török Józsefhez is, aki diplomatikusan fogalmaz, teljesen megérti a szomszéd község polgármesterét, kész bármilyen jellegű együttműködésre a soron következő albertirsai pályázat pozitív elbírálása érdekében. Kész segíteni a pályázatírásban, kész összegyűjteni Ceglédbercel valamennyi lakójának az aláírását, támogatásképpen. De nem zárkóznának el az elől sem, ha például Ceglédbercellel közös, regionális szennyvíztisztító építésének lehetőségét is megvizsgálnák, akár ez utóbbi jelenlegi telephelyén, amely a két falu közigazgatási határán fekszik. Török József azon dolgozik, hogy mindhárom itt érdekelt országgyűlési képviselőt összefogásra és lobbizásra bírja. Nincs könnyű dolga, mivel ökumenikus összefogást szorgalmaz. Vidoven Árpád (Fidesz), Czinege Imre (MSZP) és Csáki András (MDF) különböző pártokban ülnek. Remélhető csak, hogy a szag nem pártpreferencia kérdése.