Múlt héten egyszerre döntött negatív rekordot a forint árfolyama és a budapesti tőzsdeindex – vélhetően nem utoljára. Nem múlik el hét, hogy ne jelentene be több száz fős elbocsátást legalább két-három, hazánkban működő multinacionális vállalat.

Három-négyszer annyi kisvállalkozás kezdeményezi tevékenységének felszámolását, mint az elmúlt években, hitelhez jutni pokoli nehéz, a bankrendszer ráült a pénzre, miközben folyamatosan emelkedő törlesztőrészletekkel szembesülnek a devizahitelesek.

A gazdasági élet minden szereplője saját bőrén érezheti: dübörög a válság. Ráadásul elemzők azzal riogatnak: ez még csak a kezdet, a válság másfél-két (a legpesszimistábbak szerint tíz) évig is eltarthat, és jóval mélyebb lesz, mint ahogy gondoljuk. Igaz, néhány hónappal korábban még ugyanők hitették el velünk a kevésbé súlyos prognózisokat.

Anno 1929

Az elemzők, gazdasági kutatóintézetek, politikusok folyamatosan változó véleménye beszédesen igazolja: valójában senkinek sincs fogalma arról, hol lehet a mélypont, milyen törvényszerűségek szerint haladnak a folyamatok. A globális gazdaság közel százéves történetében ugyanis még nem zajlottak le a mostanival egyező események. S főleg nem az unióhoz frissen csatlakozott, nemrég még szocialista Magyarország történelmében.

A hónapról hónapra romló helyzet tükrében sokan az 1929–33-as nagy világgazdasági válsághoz hasonlítják a helyzetet. A világgazdaság négy éven át tartó hanyatlása akkor mintegy 20 százalékkal vetette vissza a fejlett országok gazdasági teljesítményét, s 25 százalékosra növelte a munkanélküliséget.

A tőzsdeindexek töredékükre estek, a megtakarítások vagy a csődbe ment bankokban ragadtak, vagy a pénzromlás miatt elolvadtak, esetleg az elszegényedő emberek felélték őket. Magyarország akkoriban még agrárország volt, kivitelünk 70 százaléka mezőgazdasági termékekből származott. A külföldi kereslet általános visszaesésével 1930-ra Magyarországra is begyűrűzött a válság. A kereskedelmi egyensúlytalanságot a Nemzeti Bank kénytelen volt külföldi hitelfelvételekkel kiegyenlíteni, emiatt azonban rövidesen annyira eladósodott az ország, hogy 1931-re nem bírta fizetni a törlesztéseket. A helyzeten rontott, hogy a külföldi bankrendszereken végigfutó csődhullám súlyosan érintette e pénzintézetek magyarországi kirendeltségeit is. 1931 nyarán Magyarországon kitört a bankpánik, aminek következtében az állam felfüggesztette a betétek kifizetését, s áttért a kötött devizagazdálkodásra. S év végén Magyarország kérte külföldi tartozásainak átütemezését.

Bár azóta sokkal globalizáltabb lett a világ, sok hasonlóság mutatkozik az akkori és a jelenlegi folyamatok között. Mind 1929-ben, mind 2008-ban Amerika terítette saját belső problémáit a nagyvilágra. Akkor a túltermelés, most csupán az ingatlanhitelezés túlfutása okozta a gondot. De mindkét esetben az ottani bankrendszer rogyott meg a behajthatatlan kintlevőségek miatt, nemzetközi kapcsolatai mentén megfertőzte a többi ország pénzügyi rendszerét, s ez rántotta mélybe a helyi gazdaságot. A kicsi, külkereskedelemre utalt államokat pedig fokozottan sújtotta felvásárlópiacaik gyengülése, ami még jobban visszavetette gazdasági teljesítményüket.

Anno Latin-Amerika

Hazánk jelenlegi helyzete mégis inkább az elmúlt két évtized latin-amerikai válságaival mutat hasonlóságot. Argentína 2001-ben jelentett államcsődöt. A jelenlegi magyar helyzetre rímel, hogy az országnak szintén magas, de nem túl magas államadóssága volt (140 milliárd dollár, ami a GDP 80 százalékának felelt meg). Emellett viszont súlyos tételként jelentkezett a háztartások külföldi devizában – jellemzően dollárban – történt eladósodása. Ez a két tétel együttesen okozta a gondot, amikor az 1998-as ázsiai válság után a nemzetközi befektetők óvatosabban kezdték mérlegelni a piacokat. Argentína akkoriban kötött árfolyamot tartott fenn: a pesót egy az egyben a dollárhoz kötötték. S miután a befektetők elkezdték kivonni pénzüket, a jegybanknak egyre nehezebb feladatot jelentett az árfolyam stabilizálása. Ez egyébként azt mutatja, hogy komoly válsághelyzetben egy gazdaságilag gyenge országnak nem különösebben érdemes devizapiaci akciókkal védeni az árfolyamot. A nemzeti banknak ugyanis ilyenkor devizát kell eladnia saját valutáért cserébe, ami Argentína esetében csupán azt eredményezte, hogy külföldi zsebekbe kerültek az ország devizatartalékai. Majd végül, amikor elkerülhetetlenné vált az összeomlás, hirtelen mégis a korábbi árszint negyedére kellett leértékelni a valutát. S jöttek a felvásárlások, a 40 százalékos infláció, a banki betétek befagyasztása, a 25 százalékos munkanélküliség. Végül Argentína csak úgy tudott kiszabadulni a válságból, hogy törlesztési kötelezettségének kétharmadát elengedte a Nemzetközi Valutaalap.

A legtöbb rokon vonást a magyarországi helyzettel mégis Mexikó 1994-es összeomlása mutatja. A latin-amerikai államot akkoriban szintén gazdaságilag felzárkózó országként tartották nyilván, amelyet ráadásul – az Európai Uniónál lazább – kereskedelmi szövetségek fűztek gazdag északi szomszédjához. Az amerikai befektetők épp ezért sokáig szívesen vitték pénzüket a közeli országba. Erre alapozva a kilencvenes évek elején a mexikóiak elkezdtek egyre nagyobb lábon élni: felfutott a hitelezés, különösen a fogyasztási hitelek, aminek következtében megnőtt az exporttermékek iránti kereslet is: egyszerre romlott tehát a tőkeáramlások és az áruforgalom egyenlege. 1993-ra az úgynevezett folyó mérleg hiánya már elérte az évi 20 milliárd dollárt.

Mexikó tehát már nem tűnt annyira biztos befektetésnek. Azonban hogy a külföldi tőke érdeklődését el ne veszítse, a mexikói jegybank az amerikainál jóval magasabb kamattal próbálta lekenyerezni a befektetőket. A végső időkben a mexikói alapkamat már 6-8 százalékkal haladta meg az amerikai dollár pénzpiaci hozamát. Ebből azonban az is következett: Mexikó a működőtőke helyett egyre inkább az úgynevezett spekulációs tőke befektetési terepévé vált. Abból is a legkockázatosabb, rövid távú befektetési alapok fedezték fel az országot. A válság előtti utolsó években a mexikói tőkebeáramlásnak már háromnegyedét tették ki a rövid távú befektetések – sokszor három- vagy egyhónapos állampapírokat vásárolva. Aminek a veszélye nyilvánvaló: ha valamiért megváltozik a befektetői hangulat, pillanatokon belül fizetésképtelenné válhat az állam. S aztán már nem kellett más az összeomláshoz, mint hogy néhány elemző elkezdje mondani: gondok vannak Mexikóban, s a pánikba eső spekulánsok hetek alatt romba döntötték az országot.

Ugye ismerős a helyzet? Mexikó válsága kapcsán közgazdászok felhívták még a figyelmet az úgynevezett „engine of growth” (növekedési motor) hiányára – amiben az ország szintén rokonságot mutat a jelenlegi magyar helyzettel. Mexikónak nem volt számottevő hazai ipara, olyan iparága, amely képes lett volna magával húzni, dinamizálni a gazdaságot. Emiatt függött a szokásosnál is jobban a külföldi tőkétől, és ez akadályozza a mai napig, hogy igazán független gazdaságpolitikát folytathasson. Lényegében ugyanez a helyzet hazánkban: bár iparunk van, sőt ez a GDP húzóágazata, valójában a legtöbb gyár külföldi tulajdonban, külföldi megrendelésre dolgozik, sőt jellemzően csak részfeladatokat lát el alapvetően külföldön készülő termékek gyártási folyamatában. A valóban hazai érdekkörbe tartozó kis- és középvállalkozások pedig – csakúgy, mint Mexikóban – fényévekre vannak a nagyok technikai színvonalától.

Anno Izland

Argentína csődbe ment, Mexikó csődbe ment, sőt az 1929–33-as világválság idején Magyarország is csődbe ment. Bár hazánk ezúttal még csak a csőd szélére jutott tavaly októberben, a korábbi tanulságok több szabályszerűséget mutattak a fizetésképtelenség határán táncoló országoknak.

Legérdekesebb talán, hogy globális világunkban a kisebb országok csődje nem feltétlenül akkor következik be, amikor gazdaságuk állapota indokolná. Magyarország jelenlegi helyzetéért például elemzők a felelőtlenül költekező költségvetést szokták felelőssé tenni. Ami igaz is volt 2002–2006 között, csakhogy napjainkra a kormány már az unióban megszokott szintre szorította vissza a költségvetési hiányt. A nemzetközi befektetők tehát késlekedve reagálnak, inkább a korábbi időszak alapján keletkező hírekre, mint a jelenlegi helyzetre figyelnek.

Szintén nem egyértelmű az államadósság megítélése. Magyarország adóssága pillanatnyilag a GDP 72 százalékára rúg, ami nagyjából megfelel a válságba dőlt Argentína állapotának. Mindez valóban nem kevés, duplája a velünk együtt csatlakozott uniós tagállamoknak, ugyanakkor a nagyvilágban tucatjával vannak ennél rosszabb mutatókat felmutató államok. A legtöbb nyugat-európai állam például 60-70 százalék közötti, sőt Belgium 88, Görögország 94, Olaszország 104 százalékos államadóssággal rendelkezik, még sincsenek csődhelyzetben.

A tényleges gazdasági helyzet mellett tehát legalább ugyanannyit jelentenek az érzelmi tényezők: hogy a befektetők milyen színben látnak, mennyire tartanak megbízhatónak egy-egy kormányt, országot. Nem túl jó a hírünk a világban…

Ahogy közgazdászkörökben mondják: a szabaddá tett tőkeáramlás globális fedezetlenséget okoz a nagyvilágban. S mivel az országok veszélyeztetettsége nemcsak a gazdasági mutatókon, hanem a hisztérián is múlik, nehéz megmondani, hol is lesz a válság mélypontja. A már csődöt jelentett Izland példája mindenesetre azt mutatja: ha döntő részben hisztéria áll a válság mögött, még akkor sem olyan nagy a baj, ha tényleg bekövetkezik az összeomlás. Az izlandi korona például a csőd napjaiban 340-es euróárfolyamra gyengült a korábbi 122-es szintről. Aki azonban nem ijedt meg, és nem kezdett pánikszerűen megszabadulni a nemzeti valutától, ma már elégedetten dörzsölheti a kezét: ismét 144-es szinten váltják a koronát. Vagyis összességében az izlandi fizetőeszköz kevesebbet gyengült, mint a forint.

Ha mégis elhúzódik a válság, a leglátványosabb következmény a protekcionizmus, és az állam szerepének erősödése lehet. Így volt ez a nagy gazdasági világválság időszakában is: az országok bezárkóztak, saját erőforrásaik jobb felhasználására helyezték a hangsúlyt, s legfeljebb szomszédjaikkal kereskedtek. A kormányok pedig a korábbinál sokkal határozottabban avatkoztak be a gazdaság alakításába – nem megfeledkezve a szegényebbek, a lehetséges fizetőképes vásárlók anyagi felzárkóztatásáról.

A közelmúltban protekcionista lépéseket helyezett kilátásba az amerikai, a francia, sőt a magyar miniszterelnök is. Hazánk esetében azonban kérdéses, hogy húzó magyar vállalatok híján kik lehetnének a kormányzati támogatás nyertesei.

Kárász Andor